A Horthy-rendszer jellegéről

2017. május 22: Magyarország a két világháború között 11. ÉVFOLYAM | zanza.tv videós oktatóportál középiskolásoknak

Magyarország története 1918–1920 (5¾ perc) Tragédia három felvonásban

Trianon (5¾ perc) A tények

A bethleni konszolidáció (6 perc) Rend és nyugalom

Az 1930-as évek magyar belpolitikája (5¾ perc)

Az 1930-as évek magyar külpolitikája (5½ perc)

Életmód és társadalom a két világháború között Magyarországon (5¼ perc) Talán a dédszüleid is ott voltak

Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban: A RENDSZER JELLEGE (In Kövér György, Gyáni Gábor (2006), Osiris Kiadó: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig)


Napjainkban a történészek körében általános nézetté vált, hogy az ellenforradalmi rendszer végeredményben autoritatív természetű alakulat. Romsics Ignác írja a bethleni időszakról szólva: „Az 1920-as évek állami és kormányzati rendszere a fasizmus legfontosabb ismertetőjegyeivel nem rendelkezett. Sőt bizonyos szempontból még a húszas évek utolsó harmadától kialakuló kelet-európai autoriter államoknál is pluralistább és toleránsabb volt” (Romsics Ignác 1991, 175). Nála is határozottabban fogalmaz Ormos Mária, aki szerint a fasiszta minősítéssel ma már foglalkozni sem érdemes. Az alternatív fogalmi definíciókkal kapcsolatban ugyanakkor nem hallgatja el kételyeit sem, mielőtt a kérdésben állást foglalna. „Végül tegyük fel a kérdést, hogy vajon a magyar rendszert lehet-e egyértelműen »tekintélyuralminak« tekinteni? A válasz attól függ, hogy ezen mit értünk. Ha autokratikus berendezkedést, vagyis egyetlen személy, esetleg egy szűk klikk parancsuralmi rendszerét, úgy a magyar rendszer minden bizonnyal nem sorolható be e fogalom alá. Ha tekintélyuralmon autoriter rendszert értek, vagyis olyat, amely megkívánja, hogy az alattvaló tisztelettel viseltessen a felsőbbséggel és az állammal szemben, úgy a fogalom már használhatónak látszik. Korlátozás nélkül használható társadalmi értelemben és megfontolásra érdemes az állam vonatkozásában” (Ormos Mária 1998, 104-105).

Nem folytatjuk a Horthy-rendszer politológiai szempontoknak megfelelő további elemzését, és a gondolatmenetet olyan definíció idézésével zárjuk, ami megítélésünk szerint szerencsésen foglalja össze a rendszer általunk fontosnak ítélt fő jellemvonásait. „Magyarországon 1944 őszéig nem fasizmus, hanem tekintélyi kormányzás volt, parlamenttel és más demokratikus intézményekkel enyhített központosított, inkább zártnak, mint nyitottnak nevezhető uralmi rendszer” (Borbándi Gyula 1989, 24).

3910699_5

Romsics Ignác – A Horthy-korszak, Helikon Kiadó, 2017: Bár a Horthy-rendszer immár több mint két emberöltő óta a múlté, emlékezete és megítélése napjainkban is élénk viták tárgya. Vannak, akik a tényekre fittyet hányva még ma is fasiszta diktatúrának tartják, míg mások idealizálják, és a parlamentáris demokráciákkal rokonítják. A Helikon Kiadó ezért határozott úgy, hogy Romsics Ignác életműsorozatát a neves történész Horthy-korszakkal foglalkozó fontosabb írásainak kötetbe gyűjtésével és együttes újrakiadásukkal indítja útjára. Jóllehet a válogatás időben első (1982) és utolsó tanulmányának (2016) megjelenése között harmincnégy év telt el, azokat olyan mérvű gondolati azonosság köti össze, hogy egy-két apró – minden esetben jelzett – módosítástól eltekintve nemcsak a szerző újabb, hanem régebbi, pályája kezdetén írt tanulmányait is változtatás nélkül közöljük. Bízunk benne, hogy az az elfogulatlan, távolságtartó és tényszerű megközelítésmód, amely Romsics minden munkájához hasonlóan ezeket az írásait is jellemzi, sokakat fog hozzásegíteni a Trianon utáni negyedszázad eredményeinek és kudarcainak, fény- és árnyoldalainak fel- és megismeréséhez.

Magyar Nemzet, 2017. július 3: Romsics Ignác: Horthy tudta, hogy nem vezethet be diktatúrát

– Most jelent meg új kötete a Horthy-korszakról. Miért ezt a periódust választotta fő kutatási témájául?
– Pályámat – a hetvenes évek elején – az 1918–19-es forradalmak és ellenforradalmak történetének vizsgálatával kezdtem. Első könyvem is e témakörben jelent meg. 1977-től azonban, amikor a kecskeméti levéltárból az MTA Történettudományi Intézetébe kerültem, a Horthy-korszak kutatása lett a feladatom, és az is maradt egészen 1986-ig, amikor átigazoltam az akkor alakult magyarságkutató csoporthoz. E közel tíz esztendő alatt kezdtem el foglalkozni Bethlen Istvánnal, és ekkor készítettem el a Horthy-rendszer berendezkedésével és a bethleni konszolidációval kapcsolatos munkámat, amely 1982-ben jelent meg Ellenforradalom és konszolidáció címmel. A mostani kötetnek ez az első szövege, amelyet további hét egészít ki. Említett tanulmányaimat az elmúlt 25 évben írtam, kapcsolódva oktatási feladataimhoz. 1991-től ugyanis, amikor az ELTE Történeti Intézetébe kerültem, főleg a Horthy-korszakot tanítottam, s részben ezt tanítom napjainkban is Egerben.

– A kötet hátlapján az áll, hogy Horthy megítélése eléggé szélsőséges ma: van, aki szerint fasiszta diktátor volt, mások egyenesen demokrataként tekintenek rá. Miért van ez a nagy szakadék a két felfogás között?
– 1918–19-ben a magyar társadalom két részre szakadt. Már az 1918-as őszirózsás forradalom demokratikus célkitűzései is sértették az addigi elit érdekeit, az 1919-es Tanácsköztársaság pedig, amely az oroszországi bolsevista forradalmat másolta, a városi középrétegeket és a birtokos parasztságot is megfosztotta vagy meg akarta fosztani vagyonától. A kommün internacionalizmusa és antiklerikalizmusa ráadásul sok egyszerű ember hazafias és vallásos érzelmeit, meggyőződését is sértette. Akik emiatt fellázadtak, azokra lesújtott a vörösterror. Mindezek miatt a társadalom igen jelentős része – szerintem többsége – a Tanácsköztársaság bukását kívánta, és Horthyt messiásként fogadta. Azt sem bánták, hogy a Nemzeti Hadsereg egyes alakulatai – az 1919-es Lenin-fiúkhoz hasonlóan – önkényes kivégzések százaival félemlítették meg a másik oldalt. Horthy diametrálisan különböző megítélése tehát már ekkor, 1919–20-ban kialakult. A jobboldali és mérsékelten liberális lapok a magyar történelem két korábbi kormányzójának, Hunyadi Jánosnak és Kossuth Lajosnak az örököseként méltatták, és nagy elismeréssel szóltak rendteremtő tevékenységéről. A rendszer baloldali – demokratikus és kommunista – ellenzéke viszont szörnyeteget, véreskezű gyilkost látott benne. A két világháború között az utóbbi megközelítés érthetően háttérbe szorult, a kormányzó pozitív kultusza viszont egyre markánsabbá vált. 1938 és 1941 között az addigi „országmentő” mellé új epitheton ornanst kapott: ekkor lett „hongyarapító”. 1945 után fordult a kocka: hongyarapítóból „nemzetvesztővé” és – legalábbis a tankönyvekben és a hivatalos megközelítésekben – a magyar történelem egyik legnegatívabb figurájává stilizálódott. A rendszerváltás utáni szellemi és politikai pluralizmus körülményei Horthy kultuszának és ellenkultuszának építését egyaránt lehetővé tették, és a társadalom különböző csoportjai éltek és élnek is ezzel a lehetőséggel. A jobboldali radikálisok tisztelik, a baloldaliak gyűlölik. A többséget adó centrum pedig bizonytalan és/vagy érdektelen. Az iskolázottabb és a történelmet ismerő értelmiség tudja, hogy a jövőnk nem a Horthy-kép tónusától függ.

– Milyen volt a személyes viszonya a parlamentáris demokráciához, a szabad sajtóhoz, az ellenzékhez?
– Alapvetően konzervatív és nemzeti beállítottságú személyiség volt, mint a kormányzati politikusok többsége. A XX. században terjedő tömegdemokráciákról Bethlenhez hasonlóan lesújtó véleményt alakított ki, sőt – Bethlentől eltérően – magát a parlamentarizmust sem becsülte túl sokra. Számos fiatal tisztjével ellentétben megértette azonban, hogy a 93 ezer négyzetkilométeres, nyolc-kilenc milliós lakosságú és csak szerény gazdasági eredményekre képes Magyarországnak alkalmazkodnia kell az összeurópai trendekhez. Vagyis nem mehet szembe a koráramlatokkal, és nem vezethet be diktatúrát. Véleményének egyik legeklatánsabb jelét 1923-ban adta, amikor jobboldali radikális bizalmasainak kijelentette: „Ebben az országban rendnek kell lenni, és én rendet is fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy azokba fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.” A nyilasokat sem szerette, ám a kommunistákat még kevésbé.

Korunk Akademia, 2015.08.19, Kolozsvar: Romsics Ignac – Horthy Miklos emlekezete (1 óra 20 perc)

Korunk 23. évf. 11. sz. (2012. november)ROMSICS Ignác: A Horthy-rendszer jellege. Historiográfiai áttekintés (alternatív lelőhely)

Bibó István háború alatt papírra vetett terjedelmes kéziratából (Az európai egyensúlyról és békéről) a háború után több esszé született. Ezek egyikében a Horthy-rendszert olyan „feudális-konzervatív kormányzati formaként”, illetve „konzervatív-feudális kormányzatként” jellemezte, amelynek meghatározó vonásai közé tartozott a rendies formák, vagyis a Szekfű által neobarokknak nevezett érintkezési és viselkedési normák továbbélése.5

A kortársi elemzések és az 1945 utáni demokratikus átmenet érzelmektől telített önvizsgálatai alkalmas kiindulópontjai lehettek volna a forráskutatáson alapuló szakszerű történészi vizsgálódások megkezdésének. Az ország szovjetizálásának és a tudományos élet gleichschaltolásának 1947-től felgyorsuló folyamata azonban lehetetlenné tette ezt. A kor kommunista értékelése, amely megfelelt a Komintern korábbi álláspontjának, és amely a diktatúra kiépülésétől éveken át axiomatikus igazságnak számított, így hangzott: „Magyarországon is lényegében fasiszta rendszer volt 25 éven keresztül”. Ezért „Nekünk, a népi demokrácia következetes híveinek nem elég gyűlölni a német fasizmust, nem elég gyűlölni a nyilasokat, hanem kíméletlen harcot kell folytatni azok ellen is, akik a német uralmat és Szálasiék garázdálkodását lehetségessé, sőt elkerülhetetlenné tették. Horthy és a horthysták nem nemzeti hősök, hanem a magyar nép ádáz és konok ellenségei, akik nemzetellenes, hazaáruló politikájukkal a mai katasztrófába döntötték az országot. A nácik és a nyilasok mellé a 25 éves reakciót is a vádlottak padjára kell ültetni.”6

5Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In Bibó István Összegyűjtött Munkái. II. köt. Szerk., Kemény István, Sárközi Mátyás. Bern,1982, EPMSZ, 392.

6Andics Erzsébet: Fasizmus és reakció Magyarországon. Budapest., 1945. 3. és 29.

Azt, hogy a Horthy-rendszer nem tekinthető fasizmusnak, a korral foglalkozó történészek közül Lackó Miklós mondta ki először több-kevesebb egyértelműséggel. A Történettudományi Intézet 1969. október 10-i műhelybeszélgetésének vitaindítójában, amelyet Hanák Péterrel és Ránki Györggyel együtt jegyzett, így fogalmazott: „Ami a rendszer és a fasizmus viszonyára vonatkozó régi vitakérdést illeti, megítélésünk szerint ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív–autoritatív jellegűnek sem. Az uralmi formákat a gyenge s a háború utáni nemzetközi erőviszonyok által megkövetelt, hagyományos liberális elemek (parlamenti forma, többpártrendszer, korlátozott szabadságjogok stb.) mellett erős konzervatív diktatórikus vonások s ezeknek az ellenforradalom „korszerűbb” formáiba való átmenete (a nép döntő tömegeinek a politikai életből való kirekesztése, nyílt szavazás, állami totalitarizmus, a végrehajtó hatalom döntő szerepe, mindenkori készenlét katonai diktatúra bevezetésére stb.) jellemezték, s mindezeknek – a különböző időszakokban különböző mértékű – összekapcsolódása erőteljesebb fasiszta típusú uralmi módszerekkel (a középrétegek egy részének ellenforradalmi–félmilitarista szervezeteire való támaszkodás, demagógiával összekötött szélsőséges terror a demokratikus és szocialista mozgalmak, elsősorban a kommunista mozgalom ellen, a lakosság nacionalista-antiszemita-militarista manipulálása stb.). A 30-as évektől erősödtek a hatalom fasiszta vonásai. […] E folyamatnak is megvoltak azonban a korlátjai: a fasizálódás nem ment túl az úri—katonatiszti–államhivatalnoki szélsőjobboldal igényeinek részleges teljesítésén és politikai módszerei egy — bár jelentős — részének átvételén.”10

10Hanák Péter, Lackó Miklós, Ránki György: Gazdaság, társadalom, társadalmi-politikai gondolkodás Magyarországon a kapitalizmus korában. In. Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről. Szerk. Spira György. Budapest, 1971, Akadémiai, 70.

Az 1970-es évek végétől a Horthy-rendszer jellegével kapcsolatos vélemények tovább diverzifikálódtak. Az eddig ismertetett álláspontok mellett megjelentek olyan értékelések is, amelyek az 1919-20 és az 1944-es német megszállás közötti időszakkal kapcsolatban nemcsak a fasiszta, hanem a diktatórikus jelzőt is kerülték, s a rendszert olyan autoriter–konzervatív típusú, illetve antidemokratikus jellegű, jobboldali parlamentarizmusként próbálták leírni, amelynek a politikai és szellemi pluralizmus, ha korlátozott formában is, mindvégig integráns részét képezte.

A magyarországi vitákkal lényegében párhuzamosan folyt a nemzetközi történetírás és politológia diskurzusa a modern politikai rendszerek tipológiájáról. E vita eredményeként az 1980-as évek elejére olyan nemzetközileg elfogadott álláspont alakult ki, hogy a 20. századi politikai rendszereknek három fő kategóriája különböztethető meg: a parlamentáris demokrácia, a totalitarianizmus és az autoritarianizmus. E tipológia szerint parlamentáris demokráciának az olyan politikai rendszer nevezhető, amely „.rendszeres alkotmányos lehetőséget biztosít a különböző csoportoknak a politikai hatalomért (és nemcsak annak egy részéért) folyó békés versenyhez, és ebből a népesség egyetlen lényeges szegmensét sem zárja ki erőszakkal”. A totalitáriánus diktatúra ezzel szemben „totális dominanciát” jelent, amelyet sem törvények, sem szokások nem korlátoznak, s amely öt alapvető jeggyel rendelkezik. Ezek a következők: (1) hivatalos ideológia, (2) egy és csak egy olyan tömegpárt, amely minden fenntartás nélkül elfogadja ezt az ideológiát, (3) a médiák teljes vagy csaknem teljes uralma, (4) a fegyveres erők teljes politikai ellenőrzése, és (5) a társadalmat permanens rettegésben tartó rendőri terrorrendszer. Az autoriter rendszereket a legtöbb kutató e két tiszta típus közötti átmenetként írta le. Az ismereteink szerint leginkább elterjedt és elfogadott definíció szerint „Az autoriter rezsimek olyan politikai rendszerek, amelyeket (1) korlátozott, de nem teljes politikai pluralizmus jellemez”; (2) „amelyeknek nincs egy kidolgozott és irányadó ideológiájuk”; (3) „a politikai mobilizáció extenzív és intenzív formáitól és eszközeitől egyaránt tartózkodnak”; és (4) „amelyben a vezér (vagy alkalmanként egy kis csoport) gyakorolja a hatalmat formálisan pontatlanul meghatározott, de gyakorlatilag mégis eléggé kiszámítható korlátokon belül”.20

20Juan J. Linz: An Authoritarian Regime: Spain. In. Mass Politics. Studies in Political Sociology. Ed. by Erik Allardt and Stein Rokkan. New York/London, 1970. 251-276., idézetek a 254-255.

Nem angolul, hanem magyarul, s nem egy szakfolyóiratban, hanem a nyugati magyar emigráció egyik központi orgánumában, az Új Látóhatár hasábjain szólt hozzá a Horthy rendszer jellegéről folyó vitához Borbándi Gyula, a Szabad Európa Rádió magyar adásainak vezető munkatársa és a müncheni folyóirat szerkesztője. Borbándi elemzéséből fontos felfigyelni arra is, hogy tekintélyi kormányzás és diktatúra, illetve fasizmus között – a nemzetközi irodalom kritériumrendszerét használva — markáns különbséget tett. „A magyarországi kormányok – szögezte le ezzel kapcsolatban – nem voltak diktatórikus kormányok és nem voltak fasiszták sem, Szálasiét kivéve. A diktatúrához szükséges korlátlan hatalommal nem rendelkeztek és a fasiszta, illetve nemzetiszocialista rendszerektől megkülönbözteti őket az elmozdíthatatlan »vezér«, a mindenkire kötelező egységes ideológia, a saját fegyveres testülettel rendelkező tömegpárt, a küldetéstudat és a »forradalmi« frazeológia hiánya. Ezek nélkül nincsen semmilyen diktatúra, sem fasiszta, sem más”.24

Az 1980-as évek második felében a Horthy-rendszer jellege kül- és belföldön egyaránt kikerült az érdeklődés homlokteréből. A rendszerváltást követően, 1990 és 2000 között megjelent féltucatnyi új szintézis mindegyike az 1980-as évekre kiformálódott álláspontot képviselte – árnyalatnyi eltérésekkel. Vagyis valamennyien – Gergely Jenő, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Gyáni Gábor, Romsics Ignác – egyetértettek abban, hogy a Horthy-rendszer sem fasizmusnak, sem fasisztoid diktatúrának nem tekinthető, hanem a demokratikus parlamentáris rezsimek és az antiparlamentáris totális politikai rendszerek közötti átmenetként írható le.25

24Borbándi Gyula: A Horthy-rendszer anatómiája. In Új Látóhatár, 1981/2-3. 139-158.. idézetek a 144-145. oldalon.

25Gergely Jenő: Magyarország története 1919 őszétől a II. világháború végéig. Budapest, 1990 Ikva. 13. és 28. Magyarország története 1918-1990. Szerk. Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Bp., év nélk, Korona. 83-84. és 100. L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918-1945. Egyetemi jegyzet, 2. bővített kiadás. Debrecen, 1995, Multiplex Média, 104.; Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában. Debrecen, 1998, Csokonai, 104.; Gyáni Gábor: Politikai rendszer és választói magatartás. In. Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 1998, Osiris 332-342. és Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 1999, Osiris, 233.

Harmat Árpád Péter, Történelem cikkek, 2015. február 20: A magyar nemesség története


A magyar nemesség a Horthy-korban

Az első világháború elvesztésének traumája, a Monarchia felbomlása (1918) és a Magyar Királyságnak a Trianoni diktátumban történő megcsonkítása a nemesség megítélésben is némi változásokat hozott, különösen a forradalmak után (1919) kialakuló Horthy rendszer konzervativizmust és hagyománytiszteletet megteremteni akaró légkörében.

Mindazonáltal az ezer holdon felüli birtokkal rendelkező földtulajdonosok száma a határváltozások következtében megcsappant. A századelőn még több mint kétezer nagybirtokost, s ezen belül nyolcszáz arisztokratát mutattak ki a statisztikák. Ám 1930-ban azonban már 745-öt illetve 350-et.

A vagyonukat elvesztők közé tartozott többek közt Bethlen István, aki a háború előtt 5500 holdas földbirtokkal rendelkezett Erdélyben, s ebből származó jövedelme meghaladta az akkori miniszteri fizetést. Az imperiumváltozás és a romániai földreform következtében a szülői kastély, a kastélypark s némely ingóságai kivételével szinte mindenét elvesztette, s azért, hogy a földtől ne szakadjon el teljesen, 1923-tól 1500 holdas birtokot bérelt a Dunántúlon. Ugyanígy vagy ehhez hasonlóan járt Teleki, Apponyi, Károlyi Gyula s még sokan mások.

A nagybirtok gazdasági súlya ennek ellenére nem csökkent, hanem nőtt a trianoni Magyarországon. Az 1000 holdon felüli nagybirtokosság az ország földterületének 1935-ben 30%-át tartotta kezében, miközben 1895-ben, az akkori országterületen csak 24%-át. Többen – elsősorban az új helyzettel és ezen belül Horthy kormányzóságával megbékülni nem tudó habsburgiánus, katolikus és „dunántúli” arisztokraták – a politikának is hátat fordítottak. Azok az arisztokraták, akik a Horthy-korszak negyedszázada alatt irányító szerephez jutottak, többnyire az „ősibb” és magyarabbnak tartott főnemesi családokból kerültek ki. Ezt az is példázza, hogy a kor három grófi miniszterelnöke közül kettő, Teleki és Bethlen egyaránt Erdélyből származott, s Bethlen ezen kívül még kálvinista is volt.

Megingott, de még mindig hatalmas gazdasági erejére, történeti hagyományaira, és változatlanul nagy társadalmi presztízsére támaszkodva nagybirtokos arisztokrácia mindazonáltal a Horthy-korszak politikai életének is meghatározó tényezői közé tartozott. Ugyanakkor a dualizmus korához képest az uralkodó eliten belüli különleges helyzetük csökkenőben volt, és egyre inkább osztozniuk kellett a hatalmon a nagypolgársággal. [NS: ergó a nagypolgárság volt az uralkodó elit második nagy csoportja, a nagybirtokos arisztokrácia pedig az első]

Az úgynevezett középosztályba 1930-ban mintegy 360 ezer kereső, az eltartottakkal együtt pedig 780 ezer fő, tehát a kereső és az össznépességnek egyaránt mintegy 9%-a tartozott. A századelő történelmi középosztályának legfelső csoportjai, így például a 200 és 1000 hold közötti úri középbirtokosokmintegy 2200 család – jelentős része, továbbá az államapparátus vezető tisztviselőiugyancsak néhány ezer családlényegében a nagybirtokosság és a nagypolgárság mellé emelkedtek, s az 1920-as évek elejétől az uralkodó elit harmadik nagy csoportját alkották. Közülük került ki a legfőbb állami hatalom birtokosa Horthy Miklós, s ők tartották kezükben a hadsereg, a csendőrség és a közigazgatás számos kulcspozícióját is. 1927-ben a nemesi, de nem arisztokrata származásúak töltötték be a miniszterelnöki hivatal vezető posztjainak 52%-át, a Külügyminisztériumban 45, a Belügyminisztériumban 43, s a Pénzügyminisztériumban 33%-át. A 24 alispánból ugyanekkor 13 minősült dzsentrinek.

A Horthy-korszak hivatalos állami ideológiájaként emlegetett „keresztény nemzeti gondolat” jellemzői közé tartozott a hagyományokhoz ragaszkodó konzervativizmus, a revizionalizmus, az egyházak támogatása és a nemesség megbecsülése, elsőbbségének biztosítása. Ennek egyik jele volt, hogy az 1926/22 törvény újra létrehozta a főrendi házat felsőház néven, és ebben abszolút elsőbbséget biztosított a főnemesség és egyházvezetők számára. (A felsőház 242 tagjából 152 –őt az arisztokrata családok maguk közül választottak meg, illetve 33 egyházi főméltóság is helyet kapott a testületben. Így elmondható, hogy a felsőház minimum 76%-a főnemesekből és főpapokból állt.)

A Horthy-korszak nemesi társadalmában különleges, és Európában sajátságosnak tekinthető formája volt a kormányzó által kezdeményezett nemesítés vagy nemessé tétel. Mivel a bárói és grófi címek adományozása szigorúan királyi felségjog volt, és Magyarország 1918 óta nem rendelkezett uralkodóval – lévén hogy államformánk 1920-tól király nélküli királyság volt – így nem volt olyan személy, aki a nemesítést megtehette volna. Viszont Horthy mindenképp ki akart alakítani egy személyéhez és rendszeréhez teljesen hűséges, és megbízható réteget, akiket részint múltbéli hűségük jutalmazása, részint a jövőbeni hűségük szavatolása miatt egy erős kapoccsal szeretett volna magához láncolni és megkülönböztetni. Így jött létre a vitézi rend 1920 augusztus 10-én.

Vitézi címet kormányzó is adományozhat, és ezzel is ugyanazon megkülönböztetési cél elérhető, mint a bárói-grófi címek adományozásával. Így kialakult a nevek előtt használható „vitéz” szó, a címmel adományozott vitézi birtok (50 hold) rendszere és az az új presztízs amellyel a vitézzé nyilvánított korábbi polgárok Horthy jóvoltából rendelkezhettek.

A Horthy-korszakot és a második világháborút követő szovjet megszállás véget vetett a nemesség elsőbbségének és megkülönböztetett helyzetének. Az 50-es évekre a magyar főnemesi családok túlnyomó része külföldre menekült, egy részük az üldöztetések és kényszermunka táborok áldozatául esett, és egy igen kevés részük „beolvadt” az új társadalmi rendszerbe. Az 1947. évi IV. törvény eltörölte – és megtiltotta – a nemesi rangok, címek és előnevek használatát

TELJES RÉSZLETESSÉGGEL Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korbanAZ ELITEK 

AZ ELIT FOGALMA

A HAGYOMÁNYOS ELIT: AZ ARISZTOKRÁCIA

AZ EGYHÁZI, A KATONAI ÉS A TUDÁSELIT

A POLITIKAI ELIT: A KORMÁNYZÓ RÉTEG

GAZDASÁGI ELIT: A NAGYPOLGÁRSÁG

FELHASZNÁLT IRODALOM

TOVÁBBÁ Gyáni Gábor │ Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban:

A KÖZÉPOSZTÁLY

ÚRI REND – KÖZÉPPOLGÁRSÁG
A KÖZTISZTVISELŐ KÖZÉPOSZTÁLY
A „POLGÁRI” KÖZÉPOSZTÁLY
AZ ÉRTELMISÉGI KÖZÉPOSZTÁLY

KISPOLGÁRSÁG, PARASZTSÁG

FOGALMI PROBLÉMÁK
IPAROSOK, KERESKEDŐK ÉS AZ ALTISZTI RÉTEG
BIRTOKOS PARASZTOK

AZ ALSÓ OSZTÁLYOK

OSZTÁLYVONÁSOK – RÉTEGKÜLÖNBSÉGEK
AZ AGRÁRPROLETARIÁTUS
A VÁROSI MUNKÁSSÁG
Reklámok
Post a comment or leave a trackback: Trackback URL.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: