“Vezérdemokrácia”: Szilágyi Ákos legutóbbi okostojás ráérzése

Avagy az “okostojások” értelmezési kudarca a valóság olyan összetevőinek meg nem értése, elutasítása miatt, mint a legutóbbi időkben is jól kimutatható néplélek.

Előrebocsátva két reagálás Kukorelly Endre április 4-i véleményére (teljes részletességgel lásd később):

"Az ún. Békemenet teljességgel a maga fordítottja: kifejezetten agresszív, kirekesztő valami, és nagyon jóindulatú vagy, ha önparódiának látod, és nevetsz rajtuk."

Biztos azért, mert nem könyörögtek térden állva:"Gyere Kukorelly, mi lesz velünk nélküled?".
——–
——–
Az se jó mert ha "könyörögnének", vagy meghívnák, akkor meg kivezénylésről és diktatúráról beszélnének.

A Békemenet nagyon b@ssza a csőrét az ellenfélnek.
Egyesek ezt mondják rá mint Kukorelly, mások csak békázzák, vagyis le akarják alacsonyítani az abban részt vevők intelligenciáját, és vannak olyanok akik vallásos fanatizmust látnak az egészben és zarándoklatnak nevezik.
Elképesztő elméleteket találnak ki. (Szilágyi Ákos a Friderikusz műsorában pl.)
Kukorelly!!!!
Jogunk van-e valami mellett kiállni és békésen annak hangot adva felvonulni??????
Miért kérdőjelezitek ezt meg különféle jelzőkkel????
Miért nem ítélitek el az ilyen és más összejöveteleken az ellentüntetőket??????

Friderikusz – 2014.04.03. (ATVzrt YouTube csatorna, 2014. április 4.), aminek “nagymértékben átdolgozott változatát”, leirat formában a bejegyzés végén megtalálni

 

Legutóbb szombaton a Hősök terét látva ismét tanúi voltunk annak a sajátosan magyar tömegjelenségnek, amelyet Szilágyi Ákos Népszabadságbeli írásában politikai könyörgő-zarádoklatnak nevezett, a hatalomért és egy párt hatalmon maradásért, és ezt a szerző az új politika-vallás giccsének tart. Sajátos és logikus kinövése ez annak a hatalomfelfogásnak, amely a Fideszt jellemzi, s annak a hatalomgyakorlási módnak, amelyben a kormányzópárt első számú vezetője a nagybetűs nemzet megváltójaként jelenik meg, hívei már-már istenként tisztelik, és könnyen lehet, tőle magától sem idegen ez a szerep. Hogyan jutottunk idáig a magyarországi parlamentáris demokrácia újjászületése után 25 évvel, a 21. században, Európa közepén? Mindezeket Szilágyi Ákos esztétával, esszéistával beszéljük meg.

Vezérdemokrácia (Sós Csaba a Galamuscsoport.hu-n, 2014. április 6.)

Lenyűgözve és megdöbbenve hallgatom Szilágyi Ákos elemzését.

A miniszterelnök tömegekre kifejtett, már-már mágikus hatásának gyökereit most értettem meg.

Most értettem meg, miért nincs jelentősége a szavai igazságtartalmának, kinyilatkoztatásai súlyos ellentmondásainak. Most értettem meg, miért nem veszik észre milliók jelenük és jövőjük súlyos rombolásait. Megértettem, hogy vallásos varázslat alanyai vagyunk. A megváltóban elvesztett hitünket pótolja a vezérhitünk.

A vezér ezt a hitet szívós kitartással, erővel és a társadalmi élet minden lényeges területének szinte génsebészeti, precíziós átalakításával, tudatosan építette fel.

Szükségtelen ezen beavatkozás lépéseit ismételni 1998-tól kezdődően, a 2002-es vereséget követően, 2006 felgyújtott őszén át egészen napjainkig. Szükségtelen, hiszen mindez ámuló szemünk, hitetlenkedő elménk, illetve milliók néma belenyugvása, más milliók vallásos beleszédülése, áhítata mellett zajlott.

Most értettem meg, hogy mindez azért történhetett így, mert milliók nem voltak, nem voltunk felkészülve sem a szabadságra, sem a demokráciára.

Nem voltunk felkészülve, mert nem volt mikor, kitől megtanulnunk, hogy mi a demokrácia, mi a szabadság. Saját élményünk pedig mindezekről történelmileg nem adatott meg sem nekünk, sem elődeinknek.

Ma társadalmunk döntő hányada egzisztenciális függésben él az államhatalomtól.

A politikai hatalom pedig az állam eszközeivel irányítja az életünket, osztja újra a társadalom megtermelt javait.

1989-ben itt volt a lehetőség az egyéni szabadság kiteljesedése, az ország felemelkedése előtt.

A politikai elit azonban elmulasztotta a társadalom tudatos felkészítését az egyéni öngondoskodásra, a demokrácia tanítására, a demokrácia kis köreinek önigazgatására, a társadalmi szolidaritásra.

A politikai elit az önkorlátozás helyett mindinkább a hatalom erősítésén munkálkodott.

A vezér korán felismerte a hatalom mámorító erejét. Szervezőképessége a hit mákonyával, addig soha nem látott, nem tapasztalt anyagi és egzisztenciális felemelkedés felcsillantásával kiépítette a legutolsó kis községig terjedő hatalmi bástyáit.

A többieknek, a tömegnek pedig új hit, vallásos együvé tartozás és szakrális felvonulások jutnak, ostyaként pedig most éppen a rezsicsökkentés.

Mindez ördögi, mondhatnám, ha milliók nem tekintenék isteninek.

Erről kell szavaznunk vasárnap.

Egy biztos hitről és egy mindannyiunktól is életvezetés-változást kívánó jövőről.

A hit akolmelegéről, vagy az evilági boldogulást jelentő, dolgos, rögös jövőről.

A nálunk jobban élő, fejlett országok az utóbbi utat járják.

Orbán és Gyurcsány is megőrül, ha nem nála van a labda (Mandiner, 2014. április 4.) Kukorelly Endre, vélemény, interjú, LMP, politika, belföld, Orbán Viktor,Gyurcsány Ferenc, parlament, kultúra, könyv, kultúrpolitika, Országházi divatok, rezsicsökkentés.

Kezükben volt a rendszerváltáskor a lehetőség, kihozni a magyarokat ebből a bipoláris leosztásból. Nem hogy kihozták, még jobban ráerősítettek. Interjú.

Hány százalék a bunkó?

A bunkó bunkó. Nem vele van baj, a probléma szerkezeti. A döntéshozót, aki esetleg személy szerint olvas és színházba is jár, a dolog strukturálisan nem érdekli, nem érinti, mert a kultúra nem hoz plusz szavazatot. Legalábbis így tudja – és valószínűleg sajnos jól tudja. Ennek megfelelően nem érdeke, hogy ide – vagy oktatásba – plusz pénzek kerüljenek. Annak mentén döntenek, hogy mi szavazatmaximáló tényező, abba teszik az erőforrásokat. A kultúra nem ilyen, ergo ki lehet belőle vonni. Ezért néznek üveges szemmel, amikor kultúráról van szó. Nem azért nem foglalkoznak a cigányokkal, mert nem szeretik őket, nem azért nem oldják meg a hajléktalanságot, mert azt gondolják, hogy azok dögöljenek meg, hanem mert a társadalomnak ezek a szegmensei gyenge vagy nulla lobbierejűek. Ez ilyen brutális.

Miért alakulhatott ki ez a gondolkodás?

Aki abból indul ki, hogy ezek genyók, téved. Nem arról van szó, hogy vagyunk mi, derék nemfideszesek, meg vannak azok, a rosszak. Az úgynevezett rossz meg jó úgy keletkezik, hogy ki mit akar az élettől. És sokan csak azt akarják, hogy a labda náluk legyen. Effektíve az Orbán például olyan futballista, hogy nem adja le a labdát. Erről nagyon sokat hallottam. Nem adja le, és ráadásul meg is oldja adott esetben, a maga magyar másodosztályú szintjén. Jobb megoldások is lehetnének, nagyobb hatékonyság, élvezetesebb játék, ha leadná, de für alle Fälle nem adja le. (…)

Gyurcsány tábora, a kormányváltó összefogás mit gondol a kultúráról?

Semmit. Nyolc évig megtapasztaltam, hogy ugyanúgy nem volt a horizontjukban, nem foglalkoztak vele. Csak nem ilyen nagyon brutálisan csinálták. Nem nyúltak bele. Néha kicsit. Néha jobban, de nem csináltak azt, hogy saját klienseikkel ilyen leírhatatlan módon kivételezzenek, és mindenki mást kipenderítsenek mindenből. Azok meg csak ignorálták, de ezek gátlástalanul belenyúlnak a kulturális kérdésekbe, mert a kultúrában alig vannak embereik.

Ha a nyelvteremtés is a kultúra része, abban hallatlanul sikeresek. NER, Békemenet, rezsiharc. Erről is ír könyvben.

Ez olyan, mint a szocializmusban. Magyarországon kevésbé,de ha átmentél Romániába vagy Csehszlovákiába, rögtön ilyen kurva nagy transzparensekkel találtad magad szembe, hogy Szabadság meg Demokrácia. Ki volt írva baromi nagy betűkkel. Noha minél jobban kiírnak valamit, annál kevésbé van meg. Ha megvan, nem kell kiírni, mindenki tudja, hogy megvan. Tehát minek kiírni, kár a reklámfelületért. Az ún. Békemenet teljességgel a maga fordítottja: kifejezetten agresszív, kirekesztő valami, és nagyon jóindulatú vagy, ha önparódiának látod, és nevetsz rajtuk. Ahelyett, hogy sírnál. Akik ezeket a nyelvi truvájokat csinálják ugyanis, rosszfajta emberek. Rontják a magyart. Fordulj el tőlük, hagyd ott őket, nem szabad velük egy légtérben lenni. Ez az úgynevezett nyelvcsinálás pár, magát eladó értelmiségi végtelen cinizmusa.”

Miért olyan átkozottul népszerű a Fidesz? (Köznapló, 2014. április 4.)
Megjegyzés: Magukról ezt állítják: “Köznapló  Közélettel és politikával foglalkozunk, naplószerűen. A színünk nem piros, nem narancs és nem is LMP-zöld. Kifejezetten pártfüggetlen-zöldnek tartjuk magunkat! Cikkeink témáit csakis mi határozzuk meg.”

Nem akarok hosszadalmas filozófiai és szociológiai fejtegetésekbe kezdeni, ezért leszögezem: a címben megfogalmazott kérdésre létezik egy klasszikus válasz és létezik az a hat pont, mely összegyűjti a lényeget. A klasszikus megközelítést már vagy százan leírták százféleképpen. Lényege: azért népszerű ennyire a Fidesz, mert nincs vele szemben igazi alternatíva és képes a nemzeti büszkeség illetve nacionalizmus hiteles megjelenítésére. Ennyi. … Azaz nem egészen ilyen egyszerű. Vannak ugyanis pártok és szervezetek, melyek szintén képesek a nemzeti büszkeség felszítására (itt elég a Jobbikot megemlítenem) és olyanok is akadnak, akik azért igenis „dolgoznak” azon, hogy alternatívákat tudjanak kínálni. Ám ezek a pártok mégsem képesek „beérni” a Fideszt! Tehát van itt más is az említetteken kívül. És most jön a kezdő mondatban említett hat pontból álló magyarázat:

1.) Népszerű a Fidesz, mert a magyar társadalom egy része (talán többsége) 2010 –től saját politikai vallást választott magának, mégpedig a vezérdemokrácia képében. (Lásd: Max Weber) Mivel pedig a lakosság (egy része) vallássá tette a Fidesz képviselte „értékrendet” így kivonta azt a józan racionalitások köréből (egy vallást nem szokás tudományosan megvitatni). Második lépésben a hívek mindenestől magukévá tették a Fidesz dogmatizáltságát is. A lényeg az, hogy nyilván nem képezheti választás tárgyát sem a hit, sem a vallás sem az Isten! Mindezeket egyszerűen magunkévá tesszük és onnantól fel sem merülhet bennünk az „elpártolás” vagy megkérdőjelezés lehetősége. Ennyi. Akinek ma a nemzeti-nacionalista populizmus a vallása, a vezérdemokrácia az ideája és Orbán az istene, annak az egyes pártok megítélése (és saját pártjának kiválasztása) már messze nem azt jelenti, mint a többieknek. Az ilyen ember ugyanis nem pártként tekint a Fideszre. Számára a vezéralapú rendszer életforma és vallás is, a gyűlések az ő szemében szertartások, a békemenetek valójában zarándoklatok, a jelképek pedig (pl. zászlók, jelmondatok, címerek, himnuszok) bálványokká változnak. És ezt az egészet a megkérdőjelezhetetlen vezér legitimálja. Amit ő mond az az egyetemes igazság, és ahhoz igazodik a hívők több milliós tábora. Aki ezt az összefüggésrendszert és felfogást megérti, az az egész mai Magyarországot is érti. (Szilágyi Ákos szemléletes közérthetőséggel fogalmazta meg mindezt. [utalás a fenti ATVZrt videóra])

Az elsőként említett, legfontosabb pont a lényeg. A továbbiak nagyrészt a már másutt is megfogalmazott jelenségeket írják le, nagyon egyszerűen:

2.) Népszerű a Fidesz, mert túl sok a Fidesznek lekötelezett mutyista és pártszolga
3.) Népszerű a Fidesz, mert NINCS Magyarországon politikai kultúra és politikai intelligencia
4.) Népszerű a Fidesz, mert az emberek fogékonyak a populista nemzeti lózungokra (a Fidesz pedig lapáttal méri nekik)
5.) Népszerű a Fidesz, mert a valódi magyar értelmiség be van szarva és kussol (vagy eladta magát)
6.) Népszerű a Fidesz, mert a baloldali pártok elvesztették hitelüket (és nem is tudták visszaszerezni), az egyéb riválisok pedig jórészt gyenge és erőtlen kommunikációval próbálnak hatni az emberekre

Összességében a Fideszen kívül nincs másik olyan párt vagy szervezet, amely csak megközelítőleg is képes lenne annyira teljes-körű élményanyagot (bálványt, Istent, vallást, hitet és jelképrendszert) kínálni az embereknek, mint Orbán pártja. Amíg pedig ez így van, és a felnőtt-gondolkodás, az önálló ítélet-alkotás, illetve önszerveződés lehetősége nem képes versenyezni mindezzel, vagy amíg nem lesz másik, csábítóbb "szolgáltatás-csomag" a hívek számára, addig nagyon nehéz lesz leváltani őket. Vasárnap a demokratikus pártok megpróbálják majd (részben a "szavazz a kisebbik rosszra" szlogennel) a hatalomváltást, de nagy kérdés, hogy sikerül e?! A 46 / 27 / 20 / 5 százalékmegoszlás (Fidesz / Kormányváltók / Jobbik / LMP) azonban  valószínűbb sajnos. Lehetne még csűrni-csavarni a dolgot – a politológusok, filozófusok, elemzők és szociológusok meg is teszik rendszeresen – de ami számít az csupán ennyi!

Amire a választások után így tértek vissza: Túlélni Orbánt! (Existimator a Köznapló-ban, 2014. április 4.)

[42.] Újraválasztott miniszterelnökünk idén májusban lesz 51, így a címben szereplő célkitűzés nem teljesíthetetlen, főleg a mai fiatalok számára, akik most csak húszas éveiket élik. Csakhogy ez a cikk nem ilyen értelemben szól Orbán túléléséről. A cím valójában az igazságérzet, a szabadság, az emberség, és a hozzánk méltó élet igényének kifejeződése, mely értékeket elvettek tőlünk, és amelyeket csak akkor kaphatunk vissza, ha túléljük Orbán Viktor rendszerét. Mert Magyarország lakosságának egy része, – a választási eredmények szerint a szavazáson részt vettek legalább 30% -a (Összefogás+LMP) vagyis nagyjából egyharmada – igenis megszenvedi Orbán hatalmának minden napját és minden óráját. Ez az egyharmad szenved attól, hogy fokról fokra végig kell néznie azt, amit az Orbán-kabinet hazájával művel. Szenved attól, hogy látnia kell: a kormányzat kizsigereli az ország tartalékait, elüldözi a befektetőket, és szociális válságba taszítja a legszegényebbeket. Ugyanakkor tűrnie kell, mert a másik kétharmad zajos fele lelkesen tapsol ehhez a romboláshoz, a többi meg közömbösen szemléli mindezt.

Tapsolnak annak dacára, hogy gazdaságilag tönkreteszi az országot és annak ellenére, hogy nemzetközi tekintélyünket csorbítva földig rombolja a demokráciát. Sajnos azonban a magyar lakosság fele ezt nem látja. Nem látja, és ezzel egyelőre nem lehet mit kezdeni. Az ellenzék ugyan megpróbálta bemutatni a valós kormányzati szándékokat, a hibás Fidesz-politika következményeit és szétforgácsoltsága dacára mindent el is követett ennek érdekében, ám a többség nem vett tudomást szavaikról. Igaz, hogy rossz metodika mentén és hiteltelenül próbálkoztak, de ahogy mondani szokták: "attól, hogy rossz a versmondó még lehet igaz a vers". Tény azonban az, hogy az emberek egyszerűen nem hisznek az ellenzéknek. Akik meg igen, azok kisebbséget alkotnak. Mindegy, hogy ők azok, akik helyesen gondolkodnak, akik jól látják, hogy hová vezet mindez, és akik érzékelni képesek a szakadék felé rohanásunkat. A többség szava dönt még akkor is, ha ez a döntés egyértelműen a rossz decisio.

Nyáron lesz 81 éve annak, hogy 1933 júliusában Németországban a lakosság többsége megválasztotta Hitlert és pártját az ország élére. A népesség egyharmada akkor is aggodalmát fejezte ki, az értelmiségiek, művészek, és szabad gondolkodók akkor is tiltakoztak mégis a zajos többség akarata érvényesült. Tetszik – nem tetszik, de Hitlert és rendszerét teljesen demokratikusan választották meg. A következményeket is demokratikusan viselte az ország: a puskagolyók és gránát repeszek éppúgy átlyukasztották azokat, akik rá szavaztak, mint azokat, akik ellene, és az éhezés is éppúgy bekövetkezett a vezér híveinél, mint ellenzékénél. Mindezt persze nem azért írtam le, mert hasonlónak érzem Hitler rendszerét Orbánéhoz, hanem mert  a történelmi példa rámutat: bár a demokráciában a többség akarata érvényesül, mégis olykor a többség az, aki téved. A következményeket pedig mindenki viseli pártállástól függetlenül.

Most Orbánt élteti a többség, és nekünk a gondolkodó kisebbségnek tűrnünk kell. Tűrni kell, mert nincs más választásunk. A demokráciában joga van tévedni a népnek, és aki ehhez a nemzethez tartozik, annak jóban és rosszban is ki kell tartania hazája mellett. Persze lesznek akik mindezt már nem vállalják és érthető okokból újabb tízezrek fognak elmenni, miként 56 -ban is tették. De mi, akik maradunk végig fogjuk nézni, ahogyan Orbán kiközösítteti Magyarországot Európából. Ennek szembeötlő jelei már a választások után olvashatóak voltak a nagy külföldi lapok hasábjain. Például a kifejezetten konzervatív (vagyis egyértelműen jobboldali) brit Telegraph így kommentálta Orbán győzelmét: "Orbán újraválasztása, eloszlatott minden illúziót azzal a Magyarországgal kapcsolatban, amelyhez húsz éve még nagy reményeket fűztünk". A Financial Times még keményebben fogalmazott: "Orbán újraválasztása nyomán az a kérdés, hogy a többi EU kormány folytathatja e a félrenézést, s a válasz bizonyosan: nem. … EU tagként Magyarország jelenlegi kormánya belülről ássa alá az európai normákat és értékeket." Persze a Fidesz retorika mindezen külföldi hangokat és Orbán Viktor világgal való szembenállását úgy tálalja, hogy milyen bátor is a mi vezetőnk, amiért szembe mer menni mindenkivel. Akik ma vállalják, hogy a harmadik Orbán-kormány neohorthysta rendszerében további négy évet éljenek le, tehetetlenül és szégyenkezve kell majd hogy elviseljék a nyugat felé továbbított pökhendi és beszűkült kormányzati válaszokat.

A következő négy év nemzeti-populista vezérdemokráciájában végig kell majd nézzük, ahogyan Orbánék újabb önkényuralmi szerveket hoznak létre, ahogyan a médiát tovább korlátozzák (ahogyan Simicska Lali TV -t, rádiót, újságokat vásárol közpénzeken) és azt is, ahogyan a következő választásokat is megpróbálják majd elcsalni. De a legnehezebb talán nem ez lesz, hanem annak tehetetlen figyelemmel kísérése, ahogyan Orbánék nyomorba döntik majd a lakosság kétharmadát, és ahogyan élhetetlenné teszik hazánkat. Mindezt végig nézzük majd, ahogyan 1933 és 1945 közt a németek is végignézték mindezt 12 éven keresztül. De egyszer ennek is vége lesz. Egyszer Orbán rendszere is megbukik, miként megbukott Hitler, Sztálin, Pinochet és Milosevic rendszere is. Ehhez azonban a demokratikus ellenzéknek minden szinten meg kell újulnia. Ennek legelső lépése – a kemény önkritika gyakorlás – nem takarítható meg. Az ellenzéki vezetőknek meg kell érteniük, hogy az emberek nem akarnak visszatérni a 2010 előtti állapotokhoz, nekik egy teljesen új, működőképes és hiteles alternatívára van szükségük! Olyan alternatívára, ami Orbán elavult, régi-rendszerhez kötődő megoldásainál jobb válaszokat kínál az ország problémáira. Nem olyan teljesíthetetlen dolog ez, ha belegondolunk abba, hogy Orbán valójában nem oldja meg a gondokat, csupán átfesti és tálalhatóvá teszi azokat.

A jelenlegi helyzet persze nem kedvez az ellenzék "feltámadásának". A fiatalság reményvesztett helyzetében a szélsőjobb felé vonzódik, és hiányzik az a nemzetközi pezsgés is, mely annak idején 1989 -ben mozgósítani tudta a 20 -as, 30 -as korosztályokat. Most egy nyomorral küszködő, nemzeti büszkeségre vágyó, és az apátia szélére került ország áll az ellenzék rendelkezésére, és neki ebből a szituációból kell fordulatot csinálnia. Nem csekély kihívás, de ha sikerül az politikatörténet lesz. Az minden esetre biztos, hogy gyökeres fordulathoz új vezetőkre, új értelmiségi bázisra, új módszerekre, és új gondolkodásra lesz szükség. Legfőképp például azért, hogy többé ne kelljen azt hallanunk a következő választás éjszakáján, hogy "semmit nem értettünk meg Magyarországból". Ha sikeres lesz a megújulás (márpedig annak kell lennie), akkor a megjelenő és szerephez jutó a friss értelmiségi réteg néhány éven belül valódi alternatívákkal és kemény fellépéssel, határozottan parancsol megálljt a rezsimnek és zavarja el Orbánt az egész sleppjével együtt!

Addig azonban amíg ez bekövetkezik, a demokráciát fontosnak érzőknek kötelessége tiltakozni az őrültség rendszere ellen, kötelessége összetartani, és mindent elkövetni a rezsim bukásáért! Újra kell "indítani" a 2010-ben és 2011-ben egyszer már életre hívott civil mozgalmakat és az alulról induló szerveződési kedvet. Hogy miért van erre szükség, ha egyszer a pártokon múlik minden? Azért mert egyrészt NEM csak a pártokon múlik minden, másrészt pedig azért, mert ha megmarad az országos apátia, akkor lehet hogy csak évek – ne adj isten évtizedek – múlva sikerül "megteremtődnie" az előzőekben említett új ellenzéki erőnek! Aktivitásra és kitartásra van tehát most szükség, amihez állhatatosságnak, összetartásnak, és egymás biztatásának kell társulnia! CSAK ilyen közegben van esély a megújulásra. Mindezt ráadásul "ellenszélben" kell majd csinálni, ugyanis a Fidesz-tábor mentalitásához hozzátartozik a gyengeség megvetése és a legyőzöttek feletti kárörvendés is. A Fidesz-trollok a neten, a Fidesz-politikusok pedig a médiában fogják hátráltatni a próbálkozásokat.

A megbékélt és beletörődött ország könnyű préda a diktátor és környezete számára. Bizonyítja ezt, hogy amikor a 60-as években a nemzet elfogadta sorsát, és beletörődött mindenbe, Kádár nyeregben volt. Amikor viszont a 70-as évek végén megjelent a szamizdat irodalom, majd a 80-as évek elején a demokratikus értelmiség tagjai egyre-másra ki merték mondani gondolataikat, lassan fordulat állt be az országban. Mindez elvezetett oda, hogy 1989-ben végre véget vethettünk a diktatúrának. Most ugyanez a szellem szükséges, mert lehet, hogy hosszú harc áll előttünk! Küzdeni akarás kell, tiltakozó akciókra van szükség, a szabadságvágy ébren tartására a remény rabjai számára! Túlélni Orbánt! Ez a gondolat kell, hogy erőt adjon, mert lehetséges, és mert megcsinálható. … Összefogva mindenképp! Ők azt mondják: "a haza nem lehet ellenzékben", mi meg azt: "az igazság, az emberség és a demokrácia nem tiporható el örökké"!

Szilágyi Ákos: „Tényleg a szakadék felé rohanunk” – Friderikusz Sándor interjúja (Galamuscsoport.hu, 2014. április 26.) Az interjút Kerényi Ádám írta le

Az ATV Friderikusz című késő esti műsorában április 3-án elhangzott beszélgetés nagymértékben átdolgozott változata.

A politikavallás stádiumai

Friderikusz Sándor: – Legutóbb szombaton a Hősök terét látva ismét tanúi voltunk annak a sajátosan magyar tömegjelenségnek, amelyet Szilágyi Ákos, ma esti esztéta-esszéista vendégünk népszabadságbeli írásában politikai könyörgőzarándoklatnak nevezett a hatalomért és egy párt hatalmon maradásért, és az új politikavallás giccsének tart. Sajátos és logikus kinövése ez annak a hatalomfelfogásnak, amely a Fideszt jellemzi, s annak a hatalomgyakorlási módnak, amelyben a kormányzópárt első számú vezetője a nemzet megváltójaként jelenik meg, hívei már-már istenként tisztelik, és könnyen lehet, tőle magától sem idegen ez a szerep. Hogyan jutottunk idáig a magyarországi parlamentáris demokrácia újjászületése után 25 évvel, a 21. században, Európa közepén? Hogyan lett százezrek vallásává a politika egy olyan országban, amely sohasem volt Lengyelország módjára vallásos? És abban az értelemben sincs ennek hagyománya, hogy a Kádár-rendszertől is idegen volt a vallás, mind az istenhithez kapcsolódó értelmében, mind a sztálinista kommunizmusba vetett hit értelmében?

Szilágyi Ákos: – A politikavallás, tehát a vallás helyére lépő politika a modern nemzetekkel és a nacionalizmusokkal jelenik meg, vagyis nem valamilyen különös magyar jelenség, és történetileg mindmáig folytonos. A francia forradalom még Ész Istennőt próbálja a régi vallási Egy-Isten helyére ültetni, de ez a kísérlet dicstelenül megbukik, mert művi, steril, érzelemmentes. Aztán jön a Nemzet, a Gloire, a politikai giccsel és Napóleonnal együtt. Minden nemzetvallás kizárólagos: az egyistenhit helyére lép, nem tűr meg magán belül másfajta hiteket, sőt, még eretnekségeket sem: a nemzet helyes imádását is előírja. A nemzet a 19. századtól kezdődően Magyarországon is gyors ütemben változott istenséggé, akiben hinni kell, akivel szemben az egyes embernek nem lehet igaza, aki áldozatokat követel, aki büntet és jutalmaz, akiben az igaz hívő felolvadhat, akinek kvázi-vallási kultusza, ünnepei alkotják a szuverén nemzetállamok legitimációs alapját. A 20. században ez a nemzetvallásos rajongás alapvető szerepet játszott a magyar történelemben is. A két világháború között minden további nélkül beszélhetünk politikavallásról Magyarországon, amelynek egy istene van: a nemzet. A „nemzetgyalázás” ekkor törvényileg üldözhető és nagyjából az „istengyalázással” esik azonos megítélés alá. Természetesen ennek az Egy-Istennek is vannak prófétái, akiknek a szájával beszél és van persze Mózese, aki bevezeti a népet az Ígéret földjére, a csodálatos Jövőként föltálalt Múltba. 1945 után a politikai isten − a Nemzet − helyére fogalmilag a Nemzetközi Munkásosztály vagy a Dolgozó Nép kerül, de a politika hitszerű átélését, a politikavallás folytonosságát ez nem töri meg. A nacionalista hitet tagadó kommunista hit is feltétlen, kizárólagos és a Vezér személyéhez kötődik. A kommunizmus − vakhitű rajongóival, eretnekeivel, inkvizíciós pereivel, szent háborúival, szent dogmáival −  a 20. század sokáig legnagyobb hatású politikavallása volt. A politikavallás legdurvább változatai: az olasz fasizmus, a német nácizmus és a szovjet kommunizmus. A kommunizmus külön bája, hogy eredetileg teljesen racionális volt, tanítását nem dogmatikus hitnek, hanem tudományos igazságnak tekintette, de abban a pillanatban, hogy egy igazság cáfolhatatlanná válik, megszűnik tudományos igazság lenni. Az úgynevezett tudományos kommunizmus tulajdonképpen állami teológia volt, igazi, csak marxista nyelvezeten fogalmazott hittételekkel. Amikor a kommunista politikavallásból a hit elpárolgott, istensége bukott istenné vált, szentjei pedig szörnyetegekké, de sem a rendszer, sem ideológiája nem szűnt meg, akkor  − és ezt a Kádár-rendszer példája mutatja legjobban − egy ideig át lehetett hidalni az űrt a kommunizmusnak mint politikavallásnak az életből való fokozatos kivezetésével, egyfajta politikai kettős könyveléssel és a hitetlenség és máshitűség tűrésével is. A hit rajongása és kényszere helyére a pragmatikus számítás lépett, a valósággal történő kiegyezés jegyében: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A kommunista állam hitszerű alakzatainak 56-os felrobbanása után az érdekek és belátások, kényszerű és kölcsönönös engedmények alapján hoztak létre egy konszenzuális pártállami autokráciát. Erre épült a konszolidáció. Nagyon fontos, hogy a politikavallásra alapozott rendszerek valószínűleg nem konszolidálhatók, ahogy a nacionalista politikavallásnak az elmúlt négy évben történt újjászületése – ami persze nem Magyarország újjászületését, hanem a magyar demokrácia elsorvasztását jelentette – sem volt képes konszolidációt eredményezni. A politikavallás, lévén kizárólagos, mindig permanens háborút vagy forradalmat jelent, rajongást, vakhitet, extatikus mámort, akkor is, ha ennek örvén és ennek leple alatt a  materiális javak lenyúlása, újraosztása, az erőforrások állami kisajátítása zajlik.   A Rákosi-rendszer sem volt konszolidálható. A Horthy-rendszer azért és annyiban volt konszolidálható, amennyiben nem forradalmi, hanem ellenforradalmi volt, restaurálta a nacionalista politikavallást, nem pedig újat teremtett helyette, egyfajta tradicionális politikavallást csinált belőle, hiányzott belőle a karizmatikus elhivatottság, a rajongás, a kiszámíthatatlanság eleme. A „neobarokk társadalom” jelzős szerkezet e tekintetben árulkodó: a politikavallási hit összeomlása utáni hit ez már csak, amit a megszokás, a ceremóniák, a retorika, az esztétizálás tart életben. A Horthy-rendszer nacionalizmusa azért sem válhatott új típusú, teljesértékű politikavallássá, mert ennek útjában állt klerikalizmusa, útjában álltak a keresztény egyházak, mindenekelőtt a katolicizmus. A konzervatív vagy ellenforradalmi nacionalizmus politikavallásában természetesen fokozottan voltak jelen a vallási metaforák,  a „Trianonban megfeszített” vagy megcsonkított nemzet vérző teste – „Csonka-Magyarország, nem ország!” –, de igazi politikavallást Magyarországon sem a jobboldal, hanem a centrum szélsősége: a fasizmus csinált a nacionalizmusból. Mondjuk, a „karizmatikus” Gömböstől, aki egy Mussolini-típusú fasizmust képviselt − korporatív társadalommal, totális vezérállammal − a széljobboldali és katonai ellenforradalmat a fasizmus felé vezető Salazar rendszerével rokonszenvező Teleki Pálon át egészen a nyilaskeresztes mozgalomig, amely aztán már egy teljes faji, rasszista alapon álló fasizmust képviselt. Ezekben az esetekben valóban politikavallásról beszélhetünk. A különítményes és numerus claususos kezdetek után konszolidált Horthy-rendszer azonban az ellenforradalmi rendszerek szokványos szélsőjobboldali változatát képviselte, a választásos autokrácia, a demokrácia nélküli parlamentarizmus úri típusát, amelynek eredetileg nem sok köze volt a szélsőséges populizmushoz, a fasizmushoz, jóllehet később mindinkább defenzívába került vele szemben, hol pacifikálni, hol − eszméit és tömegeit leszerelendő − programja egy részét végrehajtani próbálta, mígnem egyre jobban összeolvadt vele: 1938–1939-től a Horthy-rendszernek már Janus-arca van: van egy autokratikus-rendies, „úri-keresztény” nacionalista és egy nacionálpopulista, fasiszta arca.

– Csak hogy mindenki értse, mondana két-három mondatot arról, hogy mit ért politikavalláson? Hogyan definiálja?

– Ez nem az én definícióm. A modern politika összes kategóriája eredetileg vallási vagy teológiai kategória volt, ez Carl Schmitt német jogfilozófus és politikatudós, a politikai teológia „feltalálójának” alaptétele. Ő a harmincas évek közepén politikai értelemben is „hívő” lett: megvetve az erélytelen, kaotikus weimari demokrácia piszkos „prózáját”, egyre közelebb került a politikából vallást csináló nácizmus „költészetéhez”, sőt, végül a náci állampártba is belépett. Egy sor olyan írása jelent meg, amelyben a szuverenitástól a totális háborúig, a vezérállam politikai rendjétől a rendkívüli állapot bevezetéséig mindent ezen az alapon írt le. Például a „rendkívüli” vagy másként „kivételes” állapotot, magyarán a törvényes rend jogos megtörését, felfüggesztését a politikában Schmitt a vallási csodához hasonlítja, a szuverén hatalmát pedig Isten abszolút hatalmához. A szuverén arról ismerszik meg, hogy jogában és hatalmában áll bevezetni a rendkívüli állapotot, szüneteltetni a törvényességet. A szuverén állam feje így voltaképp csodatévő hatalommal rendelkezik és csodát is tesz, amikor a rendkívüli állapotot bevezeti.

A múltba fordulás, a régi pátoszformák, életformák iránti vágy átültetése a polgári élet mindennapjaiba mindig véres erőszakhoz vezet

– Miért a vallás volt számára a kiindulási pont?

– A modern politika kategóriái csakugyan vallási eredetű vagy vallási kategóriákat helyettesítő kategóriák, a politika átveszi a vallás szerepét és a vallás nyelvét is: a vallási üdvígéretet az e világi üdvígéretek nyelvére fordítja le, a vallási szentségekből  és rítusokból politikai szentségeket és rítusokat csinál, létrehozva az államosított nemzeti emlékezés szent helyeit és így tovább. A modern, tehát szekularizált és nemzetállamokhoz kötődő politika olyan tömeges érzületet, olyan intenzív átélésmódokat hoz létre vagy tart életben, amelyek kifejezetten hitszerűek, a vallási szolgálathoz, áldozathoz, rajongáshoz kötődnek, bizonyos értelemben pótolva a világ elveszett vallási varázsát. A modern politika sok tekintetben átveszi a hagyományos vallás szerepét. Az állam − és korántsem csak az ateista állam − a hagyományos keresztény egyházak vetélytársává válik, ami szigorúan keresztény szempontból visszazuhanás a pogányságba. A politikai Nemzet-vallás különösen a katolikus, tehát egyetemességet hirdető kereszténység szemében pogányság és bálványimádás. Elég a katolikus Babitsra utalni, hogyan próbál megküzdeni az 1920-as, 30-as években a politikai pogánysággal. Nota bene: a politikavallássá váló nacionalizmus ténylegesen is mindig túlmegy a kereszténységen: az ősinek mondott mítoszokhoz és rítusokhoz akar visszatérni. Elég a náci Wotan-hitre vagy a magyar turanizmusra, vagy legújabban a turul-kultuszra utalni. A modern vagy polgári társadalom mindennapjait, gondolkodás- és tevékenységmódját nem a vallási hit, nem is a katonai hősiesség érzülete hatja át, hanem az egyéni kalkulációé, a pénzszerzésé, a kereskedelemé, a biztonságra és védettségre törekvésé. A kalkulatív piaci racionalitás, az állami bürokratikus racionalitás, és technikai-tudományos racionalitás „szentháromsága” által meghatározott emberi élet − a személytelen hatalmak által ide-odaterelt, számon tartott, ellenőrzött embertömegek élete − sivárrá válik, kiüresedik, és ez felszítja a regresszió vágyát, a múltba fordulást, a régi pátoszformák, életformák, vallási kultuszok, a heroizmus iránt, csakhogy ennek átültetése a polgári élet mindennapjaiba és az állam politikai valóságába mindig véres erőszakhoz vezet.  Ha Max Weber egykor úgy jellemezte a modernitást mint a világ varázstalanítását, a világ vallási varázs alól történő felszabadítását − Entzauberung der Welt −, akkor a tömeghatásra törő politika, a romantikus és futurisztikus politika megkísérli újra varázs alá helyezni, a tömegszuggesztió új eszközeivel, lényegében tehát esztétikailag elvarázsolni és ezzel együtt persze elvarázsolni, egy másik, irreális világba költöztetni, ezzel áltatni, vigasztalni, elkábítani felnőni nem akaró vagy nem tudó tömegeit. A szabadság csodálatos, csakhogy szabad emberek nélkül semmit sem jelent, önmagában üres! A hozzá kapcsolódó felelősség terhe alatt a szolgai függéshez szokott ember gyakran összeroppan, nem tud mit kezdeni elnyert vagy kivívott szabadságával. A szolgaság sokkal meghittebb, otthonosabb, kellemesebb volt. Nem véletlen, hogy a szabadságból lehet legkevésbé politikai vallást csinálni, legalábbis tömegvallást. A szabadság az egyes emberhez és nem a tömeghez kapcsolódik. Ha egyénileg, saját életében nem képes valaki értelmet és tartalmat adni neki, akkor üres és nyomasztó lesz. Kétségbe ejt. Márpedig a modern tömegtársadalomban nagyon sokan nem képesek erre. Minél szegényebbek, annál kevésbé, hiszen még fogyasztás és pazarlás „költészetével”, tehát látszólag sem tölthetik be a szabadság ürességet. Nem értik, miért szenvednek itt, miért ez a sok gond és baj, miért nincs jutalom, nincs túlvilág, ezt tehát meg kell teremteni nekik. És ha a piac nem teremti meg ezt a kvázi-túlvilágot a fogyasztás paradicsomában, akkor megteremti a politika a nemzetvallásokban, főként pedig az ebből szerteágazó kommunista és fasiszta típusú politikavallásokban. Jön a politikai csodatevő, a küldetéses vezér és az ő politikai üdv-vallása: betölti a modern világállapot fájó ürességét, feloldja a sivárság érzetét, csodát ígér és csodákat tesz, egészen az irrealitásba költöztetett, hisztérikus vagy rajongó politikai közösség elkerülhetetlen vereségéig, a katasztrófáig, a megszégyenülésig. Megjegyzem, a „zarándokmenet”-metafora sem tőlem származik, hanem magának a „békemenetnek” a szervezőitől.  Ők nyilvánították ezt a legújabb „nagy menetelést” zarándokmenetnek, sőt csodának. Szó szerint. Akár a folyton giccsbe átcsapó fennkölt hanghordozás, akár a számító hatásvadászat az oka ezeknek a hasonlatoknak, mintaszerűen jelenik meg bennük az a politikavallás, amelyet az utóbbi tíz-tizenöt évben a nemzeti populizmus és vezérdemokrácia útjára lépő Fidesz működtet, látható sikerrel, még ha ennek a hatóköre nem is terjed túl a maga alkotta középosztályán, amely anyagi függését, érdekeltségét vallási köteléknek, hazafiasságnak akarja látni és láttatni: a vezérállam juttatásaihoz a jó lelkiismeret igazolását is megszerezve magának. A politikavallás valójában a politika esztétizálásának felel meg, ezért nyelvezete mindig eklektikus: a Nemzet-Istenbe és annak választott prófétájába, a karizmatikus vezérbe vetett hit számára minden jól jön, csak elég hatásos legyen, a keresztény Mária-kultusz vagy a szentjobb-kultusz pompásan megfér a Turul-kultusszal. Ez persze csak még nyilvánvalóbbá teszi a politikavallások bálványimádó jellegét, amely korántsem mindig merül ki vallási metaforákban: a bálványok ugyanis áldozatra, vérre szomjaznak. Ahol a  karizmatikus vezér az abszolút, tehát vallási jót testesíti meg, ott meg kell jelennie az abszolút rossznak is, akit viszont a pharmakosz, vagyis a bűnbak testesít meg.

A modern képviseleti demokrácia, a liberális demokrácia politikai értelemben „többistenhitű”

–  Miért nevezi Ön ezt bálványimádásnak? Mi vagy ki volna itt a bálvány? Természetesen Orbán Viktoron kívül, mert az a rajongás, amellyel elszánt hívei viseltetnek a Fidesz vezetője iránt, valóban felér a bálványimádattal.

– Egy kis vallástörténeti kitérővel kell kezdenem, mert a bálványimádást az egyistenhitre épülő zsidóság tiltja először a vallás történetében. Ezért tekintik a többisten-hívő ókori népek a zsidóságot, mikor a római birodalomban kapcsolatba kerülnek vele, istentagadónak, ateistának, hiszen nem tudják megmutatni az istenüket, lévén láthatatlan, sőt még csak meg sem nevezhető, ergo tagadják az isteneket. „Ne készíts faragott képet!” Vagyis ne készíts olyan képeket, amelyeket isten mellé vagy isten helyére állítasz. A bálványfogalom és a bálványozás fogalma a későbbi kereszténységben elsősorban a protestáns felekezetekhez kapcsolódik, mert ők minden anyagi közvetítést kiirtanak a kultuszból, így a képet is. A kálvinisták, nálunk a reformátusok, illetve az evangélikusok, nálunk a lutheránusok vagy ágostai hitvallásúak, engesztelhetetlen képtagadók és képrombolók, bár utóbbiak e téren is  mérsékeltebbek. Vallási szempontból persze bárminek az istenítése − pénzé, politikai hatalomé, tudásé − bálványozásnak tekintendő, tehát Isten-ellenes vétek. Nyilvánvalóan bálványozás a politikavallások minden istensége, beleértve a nemzet istenítését vagy a politikai vezér istenítését is. A modern képviseleti demokrácia, a liberális demokrácia politikai értelemben „többistenhitű”, a pluralista pártrendszerre épülő demokrácia − ahogy Robert A. Dahl írja − „poliarchikus”, tehát a bálványozás eleve nem olyan vészterhes, mint az „egyistenhitű” politikai rendszerekben. Ahol eleve több politikai isten van és ezek, ha nem tetszenek, „nem váltak be”, akkor leválthatók, ott lehet ugyan valakit egy rövid időre bálványozni, de a következő pillanatban már bukott isten. Az igazi politikai bálványimádás a vezérdemokráciákkal és totalitárius vezéri államokkal jelenik meg, mindenekelőtt persze a fasiszta és a kommunista típusú vezéri államokkal, amelyeket már nehéz volna vezérdemokráciának nevezni. A vezérdemokrácia − „führerdemokratie” − fogalmát egyébként szintén Max Weber alkotta meg. Ő persze még egyáltalán nem Hitler vagy Sztálin vezérállamára gondolt, hanem egy demokrácián belüli tendenciát nevezett meg ezzel a fogalommal: a pártokra épülő képviseleti demokrácia általános válságát látva és átélve az első világháború alatti és utáni években. A 20-as évek végétől kezdik Weber fogalmát aktualizálni, a weimari demokrácia akut válsága kapcsán, amelyet csak megtetézett az 1929-es gazdasági világválság, ahogy jelenünkben a 2008-as globális pénzügyi válság tetézte meg egyes országokban a politikai pártrendszer válságát. Weber a pártok permanens háborújában szétforgácsolódó képviseleti demokrácia alternatívájának tekintette a vezérdemokráciát, csak hát ehelyett a 20-as és 30-as években egy sor európai államban nem a vezérdemokrácia, hanem a totalitárius vezérállam született meg, de szerencséjére ő ezt már nem érte meg.

Vezérdemokrácia és vezéri állam

– Ma Magyarországon vezérdemokrácia van?

– Igen, szerintem ma már joggal beszélhetünk vezérdemokráciáról. Hangsúlyoznám, hogy ez nem azonos a vezéri állammal, noha közeledni látszik felé. Megjegyzem a vezérdemokrácia fogalmát a 2000-es évek elején éppen Magyarországon aktualizálták színvonalas, a jobboldalhoz kötődő politikatudományi műhelyek. Legalábbis ennek nyomát más kelet-európai országban nem láttam. Magas színvonalú elméleti fejtegetések és viták zajlottak a fogalom körül, döntően Körösényi Andrásnak köszönhetően, aki ekkor hozta be a politikatudományi diskurzusba a vezérdemokrácia Max Weber-i fogalmát. Ha ma elolvassuk az ő 2003–04-ben megjelent tanulmányait, ezek úgy hatnak, mintha már akkor megalapozta volna doktrinálisan azt, ami 2010 után Magyarországon lett. Nem ideológusa, hanem teoretikusa volt az új rendszernek, bár az meglep, hogy amikor az elmélet tapasztalati valóságot öltött, a politikatudósok mintha visszahőköltek volna attól, hogy a vezérdemokrácia elméletét ezzel a valósággal szembesítsék.

– Nincs itt valami ellentmondás, a vezér és a demokrácia közt? A vezérdemokrácia egy embernek az akaratára épül, a demokrácia viszont a tömegek érdekérvényesítésére.

– Valóban van itt egy alapvető ellentmondás. Weber arra gondolt, hogy eddig olyan demokráciák voltak, amelyeket pártok domináltak, nem pedig vezérek, a képviseleti és óhatatlanul elitárius demokrácia válságából pedig olyan demokrácia fog megszületni, amely a vezérek csatájára épül. De ezt ő nem úgy képzelte el, hogy kitermelődik majd egy vezér, aki megszünteti a demokráciát és vezéruralmat vezet be. A vezérdemokrácia egyébként a magyar jobboldal politikatudományi diskurzusában sem a hatalmi ellensúlyok kikapcsolását, a jogállam leépítését vagy a választási rendszer olyan átalakítását jelentette, hogy mindig csak „mi” nyerhetünk. Náluk is azt a demokráciatípust jelentette, amelyben tudomásul veszem azt, hogy a korábbi modell kimerült, s az új modellt a politika mediatizációja − az élmény és a látvány − határozza meg, azaz a hatalomnak, a hatalmat közvetlenül megszemélyesítő, mintegy megtestesítő egyetlen személynek az abszolút túlsúlya. Tehát nem egy párt, hiszen a párt önmagában inkább egy bürokratikus gépezetre hasonlít, azaz személytelen vagy nehezen kivehető csoportképet alkot, sokféle politikai akarás és érdek küzd benne, a pártvezérek nem válnak le a pártról és így tovább. Hogy egy párt arcot, érzékileg átélhető és azonosítható arcot öltsön egy mindent kézben tartó, innovációkra képes politikusban – eredetileg ez a vezérdemokrácia kialakulásának mélyebb oka. Úgy látom, ebbe az irányba megy ma, ha nem is egy úton, a legtöbb demokrácia Európában. Tehát nem a magyar irányba, hanem a klasszikus vezérdemokrácia irányába: a perszonifikáció elkerülhetetlen, a hatalmat meg kell személyesíteni a média uralta politika − vagy másként: az élménytársadalom és a spektákulum társadalma − korszakában, csakhogy ez nem a demokrácia beszűkítését, a politikai verseny korlátozását, a hatalmi ágak elválasztásának megszüntetését, a végrehajtó hatalom fékeinek és ellensúlyainak elsöprését jelenti, magyarán: nem választásos autokráciát és pláne nem vezérállamot.

– Nálunk akkor most mi van?

Nálunk is egyfajta spektákulum uralta és irányította élménytársadalom van és vezérdemokrácia van, de olyan vezérdemokrácia, amely a vezéri állam felé mozog. Például az a tömeg, amelyik kimegy az utcákra, egyrészt élménytömeg. Megint csak a vallási összefüggést emelem ki: egy vallási, közösségi élmény jön létre, hozzájuk tartozom, egy vagyok velük, megélem ezt a közösséget. Ráadásul minden a televízión és az interneten, tehát képileg közvetítődik, képernyőn látom az egész politikai liturgiát, s mint látványt élvezem, akár repeső örömöt, akár félelmet vált ki belőlem. Ez is, az is, esztétikai megítélése a látottaknak, nem racionális és nem is vallási, bár a vallás is állandóan használ esztétikai hatáselemeket. Itt azonban a politika esztétizálódik, érzékivé válik. Nem az értelme számít, nem az érvek számítanak. Az számít, ki hogy néz ki, milyen a kisugárzása, milyen látszatot tud magáról kelteni. Szépnek, okosnak, rokonszenvesnek látszik-e? Az egyik leggyakrabban használt műszó a hazai politikában manapság a karizma, noha húsz éve még csak elméletírók forgatták. A politikus egyik legfőbb erénye, hogy − úgymond − karizmatikus és fogyatékossága, hogy nem vagy nem eléggé karizmatikus. Nincs kisugárzása. A karizma is Max Weber-i fogalom. A politikatudományban, úgy látszik, minden tőle jön. Kezdetben vala Max Weber. A karizma is vallási műszó, isteni adományt, ajándékot, tulajdonképpen felülről kapott tehetséget, prófétai adottságot, varázserőt jelent. A mediatizált politikában csakis a vezér lehet karizmatikus − akinek nincs karizmatikus ereje, ne legyen vezér −, és a karizma azt a racionálisan nem megfejthető képességet jelenti, amellyel valaki a puszta lényével, képével, fellépésével tömegek rokonszenvét, csodálatát tudja maga felé hajlítani, el tudja hitetni magáról, hogy nem akárki – ettől persze még szélhámos is lehet –, hogy az az erő, amelyet képi látszata sugároz, igazi erő, amely mindenre képes. A mai magyar politikavallás kulcsszava az erő. Mert a vezérdemokrácia, ezt nem én mondom, hanem a hívei, nem arra épül, hogy az emberek mit akarnak, hanem arra, hogy a vezér, aki demokratikusan szerzi meg a hatalmat, mit akar. Nem a törvényhozó hatalomra épül, hanem a végrehajtó hatalomra, az akaratra, a vezető vágyaira és akaratára épül. A vezér állandóan valami újjal jön, ami még nem volt, ami eltér a szabályoktól, attól, ami megengedett és bevált. Unortodox utakon jár és mutatja az irányt országnak és világnak. A hagyományos képviseleti demokrácia úgy működik, hogy a választói csoportoknak a pártok mindenféle ígéreteket tesznek, aztán ezt teljesítik, vagy nem teljesítik, ennek ismeretes kockázatával. 2010-ben egyszeriben azzal találtunk szembe magunkat, hogy választási legitimációt a hatalomra került párt forradalomként értelmezi, amely rendszerváltásra jogosítja föl, noha mindezt korábban még ígéretként sem helyezte kilátásba, ilyesmiről egyetlen szót sem ejtett. Ezt hívják a vezérdemokrácia ideológusai és teoretikusai innovációnak. A magyar vezéruralom, amelyben már csak a lélek tartja a demokráciát, azért jöhetett létre olyan könnyen, mert a pártelvű képviseleti demokrácia 1989-től kezdődően lényegében két középosztályi konglomerátum, két oligarchikus politikai osztály csatájára, nem sokkal később már hideg polgárháborújára redukálódott, amelyből teljes mértékben kimaradt 2–3, ma már 4 millió ember, akiknek nem maradt képviselete a politikában. Az ő  piacgazdasági szempontból értelmezhetetlen, de ettől még nem kevésbé létező szociális érdekeiket, igazságérzetüket senki nem képviselte, nemhogy nem hozta be a politikába, de kifejezetten igyekezett távol tartani a politikától.

– Ők a szegények.

– A szegények nem mennek el szavazni, mert fel sem merülhet bennük, hogy sorsuk függhet a választások kimenetelétől, így aztán a politika számára sem jelentenek semmit. A szocialista párt, amikor hatalmon volt, a hagyományos szociáldemokrata módon próbált osztogatni vagy inkább „csöpögtetni” valamit az állami forrásokból nekik is. Úgy próbálta pacifikálni a szegényeket és elszegényedőket, hogy egy kicsit mindenkinek adott. A vezérdemokráciában nem adnak, és a vezérdemokrácia középosztályi tömegei ezt rossz szemmel is néznék. Ne fecséreljék, ne forgácsolják szét a „nemzet erőforrásait” hanem azoknak adják oda, akik iparkodnak, akikből még lehet igazi középosztály: a „mieinknek”. Ez a gazdasági és egyszersmind  szociális alapja a vezérdemokráciának. Nagyjából egy két és fél milliós középosztályról beszélhetünk, amelyet a Fidesz maga köré gyűjtött-tömörített, anyagilag érdekeltté tett az új uralmi rendszer fennmaradásában, politikailag pedig élmény- és értékvezérelten mozgósíthatóvá. A politikavallás csak egy áttétele ennek a mozgósíthatóságnak és a rendszerrel és a vezérrel való azonosulásnak. Ez a Fidesz-körüli társadalom korporációkba, hivatásrendekbe szerveződik, azaz a fideszes civiltársadalom meg van szervezve. Bármikor mozgósítható. Vele szemben egy katyvaszos konglomerátum semmit nem jelent, labdába sem rúghat.

A választási bukás a vezérbe vetett politikai hitüket kérdőjelezte meg: hát isten leváltható? Isten megbukhat? meghalhat?

– Ön az írásában ezt az Orbán és a Fidesz iránti vallásos elkötelezettséget rögtön le is fordítja megszerezhető javakra, társadalmi, gazdasági előnyökre. Ennek is megvan a hoci-nesze oldala, én feltétel nélkül elfogadlak szentnek, cserébe te is segítesz megoldani az életem különböző problémáit. Ez az alku hogyan, mitől alakul ki és formálódik a vezér és imádattal teli tömege között

– Hogy kezdetben mi van, az nagy kérdés. Nehezen szétválasztható az anyagi és a hitszerű elem. Mert nem feltétlenül az érdek van kezdetben, lehet, hogy valóban valamiféle rajongás, imádat. Emlékezzünk vissza a Fidesz 2002-es vereségére. Nem abból a szempontból, hogy mindenki azt várta, hogy nyernek, s ehhez képest elvesztették a választásokat. Ez még Orbán Viktorban is, mint aggodalmas szavaiból még ma is kihallható, óriási traumát okozott. Ezt nem várta, többet várt az országtól és a népétől, ők nem ezt érdemelték. Elkezdődött az ő 2–3 milliós tömegeiben egy társadalmi méretű gyászmunka. Nem egyszerűen a hatalom elvesztése miatt, hanem azért, mert úgy élték meg a dolgot, hogy minden elveszett. Hogy a nemzet elveszett, a haza elveszett. Mert a választási bukás a vezérbe vetett politikai hitüket kérdőjelezte meg: hát isten leváltható? Isten megbukhat? meghalhat? Az én hitem akkor semmit nem ért? Hallottam ilyen beszélgetéseket villamosmegállóban annak idején: „Ha Viktorka elveszíti a választást, akkor az én életemnek vége.” Idős, 60–70 év körüli néni mondta ezt. És nem az öregkori agyérelmeszesedés vagy a hisztéria beszélt belőle, hanem a politikai hívő kétségbeesése. A politikai hit egyfajta alapzat, amelyben az eszelősség határát súroló rajongók mellett feltűnik a nagyon is észnél levő cinikusok, képmutatók, haszonlesők korrupt sáskaserege, akiket már csak a puszta anyagi érdek, a megvagyonosodás érdeke vezérel. Ez már 1998-ban elkezdődött. Akkor is azt mondták, hogy kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb. 2010-ben már rendszerváltást mondtak, és meg is csinálták. Ez már egy másik politikai rendszer, nem a 2010 előtti. Ezt senki sem veszi figyelembe, senki sem tudatosítja. Legfeljebb néhány politológus különféle szakmai és értelmiségi diskurzusok szintjén. De hogy ezt hogyan lehetne lefordítani az egyes ember szintjére, s ebből hogyan lehet újfajta politika? Legyünk őszinték! A szocialista párt megkísérelte 2006-ban, hogy a vezérdemokrácia általános – nem magyarországi – kihívására adjon egyfajta „vezérdemokratikus” választ Gyurcsány Ferenc személyében. Ő is vezérként lépett föl, a vezérdemokráciát képviselte, eleinte nem is sikertelenül, aztán kudarcot vallott, mindenestre nem hirdetett új rendszerváltást − azt próbálta volna meg! −, és a vezérdemokráciát nem a versengés beszűkítésével és a demokrácia, a jogállam lebontásával igyekezett megvalósítani, ami már a vezérállam előszobája.

Kiszűrni a rendszerből a hatalom elvesztésének kockázatát

– Most nézzük ennek a csodaváró, bálványimádó magatartásnak a gyökereit, s ez valószínűleg abban a vezéri felfogásban ragadható meg, amelyet Ön a türelmetlenség, akarnokság, erőszakosság egyenes útjának nevez a demokrácia girbegurba, egyeztetős, kompromisszumokkal teli, sok kitérős útjával szemben. Ez Ön szerint Orbán alkatából vagy egy alaposan végiggondolt hatalmi technikából ered?

– Ez ebből a másfajta rendszerből ered. Most már maradjunk a vezérdemokrácia meghatározásnál, noha nagyon sokféle nevet lehetne adni a mai rendszernek. De ezt nagyon találónak érzem. Ebben ugyanis valóban az erő és az akarat a döntő. Orbán állandóan háborút indít, ötpercenként frontokat nyit. Eredetileg ez a vezérdemokráciától sem idegen. Az nem lényege, hogy több vezér ne legyen. Természetesen alkati vonások sokasága kell ahhoz, hogy valaki ne csak győzelmet szomjazzon, hanem állandóan a győzelem fénykévéjében jelenjen meg, azaz mint olyasvalaki, aki nem tud veszíteni. Van, aki alkatilag nem tud veszíteni, s ezért nagyon gyakori, hogy sok-sok győzelem után irtóztatóan nagyot veszít. Ha egy olyan játszmában vagyok benne, ahol kalkulálom a veszteséget, tehát azt, hogy veszíthetek is, akkor ott sokféle mozgás lehetséges: visszalépés, kerülőút, megegyezés és így tovább. Nem lehet egyenes úton is eljutni a győzelemhez. Mit tudok viszont csinálni, ha nem kalkulálom a veszteséget, ha minden kockázatot kiszűrök? Mi jelent kockázatot a hatalomra? Kockázat a média szabadsága, az Alkotmánybíróság, kockázat a bíróság függetlensége, kockázat minden autonómia, személyes és szakmai, intézményi autonómia, tehát ezeket amennyire csak lehet, fölszámolom, kiszűröm, redukálom, s akkor lesz belőle egy nem-demokratikus vezérdemokrácia, ami persze teljes önellentmondás. Csak az mai rendszer köztes jellegét próbálom érzékeltetni vele: egyelőre vezérdemokrácia és vezérállam között egyensúlyoz. Személy szerint én nem rokonszenvezem a vezérdemokráciával, de nem tekintem eleve nem demokratikusnak. A vezérdemokrácia nem azonos a vezérállammal. Most is nagyon sok minden van ebben a mai magyar vezérdemokráciában, amit nem lehet egy szimplán autokratikus, pláne diktatórikus modellel leírni. Például vannak választások. Mondhatjuk persze, s ez már új vonás, ez nincs benne a Max Weber-i vezérdemokrácia-modellben, hogy mivel a választás is kockázat a vezéri hatalom számára, kiszűröm belőle azt a kockázatot, hogy elveszíthessem a hatalmat, vagyis azt a lehetőséget, hogy ne én győzzek. Normális esetben a választások kockázata éppen a hatalom elvesztése. A vezérdemokráciában is győzhet a hatalmon levővel szemben egy másik vezér. Fönnáll a kockázata, hogy megagitálják az embereket, hogy én rossz vagyok, rosszul teljesítettem, és ezért veszíthetek. A magyar vezérdemokráciában ezt a kockázatot is igyekeznek minimalizálni. Ezért megvásároljuk vagy kontroll alatt tartjuk azokat a nyilvános felületeket − média- és hirdetési felületeket −, amelyeken keresztül kikezdhetnek minket, megingathatják a vezérbe vetett hitet. Most nem mondom el ezredszer, hogy került a közszolgálati televíziótól a hirdetési piacig minden a hatalom kontrollja alá, hogy rajzolták újra a választási körzetek határait, hogy nagy eséllyel a hatalom javára billenjen a mérleg. Ebben még – most nagyon durván elmegyek a legszélső pontig, mert vannak jelei, pici jelei, nem lesz döntő – a pici választási csalások is benne vannak. Ez a Putyin-rendszer. Van bárkiben kétség afelől, hogy Putyin abszolút többséggel meg tudta volna nyerni a 2012-es elnökválasztást? Talán nem 78 százalékkal, hanem csak 58-cal. De a hatalom leválthatatlanságának biztosítása mindig túlbiztosítást feltételez.

A választásos autokráciák ott omlanak össze, ahol a gazdaság bajba kerül

– A rendszerbe tehát bele van építve a kis választási csalások lehetősége is?

– Ezt az egész rendszert úgy hívják, hogy elektorális vagy választásos autokrácia. Főleg Délkelet-Ázsiában van erre rengeteg példa. Szingapúrban 60 éve ugyanaz a család uralkodik, azt mondanám, közmegelégedésre, mert legalább gazdaságilag mögé tud tenni valamit a leválthatatlan uralomnak. Általában ezeknek a választásos autokráciák ott omlanak össze, ahol a gazdaság bajba kerül vagy kimerülnek a központosított és a rendszer kedvezményezetti körében újraelosztott erőforrások, ilyenkor viszont nagyon csúnya véget érnek. Ez még az újraelosztás színlelt módjaira is érvényes, mint amilyen a választási bázist szélesítő, úgynevezett „rezsiharc”, mert szép dolog a harc a rezsi csökkentésért, de akkor tartósan fönn is kell tartani a „kiharcolt” rezsiszintet, a szolgáltatások színvonalának megőrzése mellett. Ugyanígy a középosztálynak azt az életszínvonalat, amelyet a többi társadalmi csoporttól elvont és újra osztott jövedelmek révén átcsoportosított, mert ha nem tartja fenn, akkor összeomlik a rendszer.  A forráskivonás és a forrás-átcsoportosítás azonban nem új források teremtése, tehát csak ideig-óráig képes biztosítani a rendszer számára elengedhetetlen középosztályi támogatást.

– Ennek a fülkeforradalmas rendszerváltásnak, a demokratikus hatalomgyakorlástól való elfordulásnak az előkészítése 8 éven át tartott. Kezdődött a 2002-ben a Testnevelési Egyetemen elmondott Orbán-beszéddel, a Kossuth téri nagybeszéddel, a polgári körök megalakításával, s végül is befejeződött a 2010-es kétharmados győzelemmel. Mindez ellenzékből történt, amikor a Fidesz számára sem törvényhozói, sem végrehajtói hatalom nem állt rendelkezésre. Hogy lehettek akkor mégis ilyen sikeresek, mi kellett ehhez?

A politikai ész felfüggesztése végzetes lehet

– Ez a politikavallási elem. Az az érzület, amely ennyi embert kivisz az utcára, mozgósítani tud. Mert itt természetesen soha nem az észre hatnak. Kantot szoktam idézni, aki a vallási hitet szellemesen az ész salto mortaléjának, az ész halálugrásának nevezi. De a vallási ugrás az egyes ember ügye és a lélekben kell elképzelni, nem a valóságban. Amióta a hit, legalábbis Európában, az egyes ember ügye, megszűntek a hitháborúk és a vallási közösségek kölcsönös egymást mészárlásai, senkinek nem okozhatunk sérelmet azzal, hogy hiszünk, ahogyan azzal sem, hogy nem hiszünk. A hit a felfoghatatlan Isten vonatkozásában természetes. Isten létét vagy nemlétét nem lehet  tudományosan bizonyítani, ez nonszensz. De ha a politikai ész van fölfüggesztve, és a politikai hit lesz az ész halálugrása, akkor ennek kimenetele végzetes lehet. Hasonló a vallásháborúk kimeneteléhez, csak itt abszolút igazságigénnyel fellépő politikavallások fenekednek és háborúznak egymás ellen. A mediatizált tömegdemokráciában persze a politikai háború is szimuláció, de ettől még igaz, hogy az észre hatni, észérvekkel bizonyítani valamit széles tömegeknél nemigen lehet. Ez a tömegtársadalom alapvető konstrukciós problémája, amely csak a társadalom tömegszerűségével együtt szűnhet meg. Mert a 19. században mindenütt létezett mindenféle a választási cenzus. Tehát a 19. században a parlament majdnem tudósok, kifejezetten a felső osztályhoz tartozó politikusok meg mágnások, arisztokraták kiváltsága volt, szinte teljesen ki volt belőle szűrve a tömeg. Ott lehetett okoskodó demokráciát csinálni. Ez hívják a demokrácia deliberatív, vagyis mérlegelő modelljének. A 19. században az okoskodó tudományos vita, a pallérozott retorika határozta meg a parlamenti üléseket. A 20. században már nem. Itt már a képviseleti demokráciák szabad és egyenlő választásai révén a parlamentbe jutott pártok, jobbára osztálypártok kezdték lefedni a tömegtársadalmat. Ezek osztályok bomlottak fel szinte teljesen, a társadalom tovább individualizálódott és atomizálódott. Hol van az a munkásosztály Magyarországon, amely, mint József Attila írta, osztályharcban vasba öltözött? A szervezett munkásosztály? Vannak munkavállalók és munkaadók, ugyebár. Hol van a parasztság, amelyre a magyar népiek mozgalma épült? Van például hárommillió nyugdíjas Magyarországon, de ezeknek semmiféle közös identitása nincsen. Az állami újraelosztástól függő izolált magánemberek tömege. Szinte bármit meg lehet csinálni velük, ahogy egyébként meg lehet csinálni szinte mindenki mással is − pedagógusoktól az orvosi karig. Az agrárszektorban alig maradt valaki. És vannak azok, akik közvetve vagy közvetlenül is az államból élnek: a közmunkásoktól a tanárokig, a köztisztviselőktől az egészségügyi dolgozókig. Ők mind az államtól függnek, nem a piactól. Alig találunk másfél-kétmillió embert, aki a piaci szférában szerzi meg jövedelmét. Akkor miféle társadalom ez? Hogyan lehet erre a politikai érdekeket artikuláló pártpluralista rendszert fölépíteni? Sehogy. Vagyis jön a vezérdemokrácia.

– Akkor ezzel magyarázza például azt is, hogy nem voltak az ellenállásnak gócai? Mert mint a kés a vajon, úgy ment át Orbán Viktor szinte minden elképzelése az elmúlt négy évben. Nincs ellenállás, nincsenek szerveződések. Miért volt ennyire védtelen a magyar társadalom?

– Orbán felismerte, hogy a magyar társadalom zöme semmilyen ellenállást nem fog tanúsítani. Vannak kis radikális, marginális szélek, lehet, hogy ezek vastagodnak és a Jobbikhoz vándorolnak, mert más radikális párt Magyarországon nincsen, csak ez az ultranacionalista, ultrapopulista – hogy finom legyek. De a magyar társadalom egészében véve katyvaszos állapotban lévő társadalom. 1945 és 1956 között még nem így volt. 1956-ban pillanatok alatt megjelentek a pártok, megjelentek az érdekek és érdekképviseletek. A katyvaszosodás a Kádár-korszakban kezdődött, de valamilyen tagoltsága még volt a társadalomnak. 1989-ben aztán a kényszerből felvett, ormótlan, de magyarrá taposott államszocialista cipőket egyszeriben lerángatták az ország lábairól, fennen hirdetve: „Kelj fel és járj!”. Nemcsak rossz rendszer, egy társadalmi berendezkedés, hanem egy életvilág is összeomlott. Ezért is vegyült egyre erősebben a felszabadultság érzésébe a szorongásé, a rossz előérzeté. 1989-ben úgyszólván vezényszóra, felülről bevezették a demokráciát, jöttek az elitcsoportok, megtárgyalták a pártállami elittel, milyen feltételek mellett hajlandó megadni magát, és kihirdették, hogy akkor mostantól liberális demokráciában fogunk élni, csatlakozunk édeshazánkhoz, a Nyugathoz, és nemsokára olyan élet lesz itt, mint Bécsben. Csakugyan erről szólt milliók számára az elmúlt 25 év? Hogy a Nyugathoz tartozunk, hogy szabadságban élünk, hogy ugyanúgy élünk, mintha Bécsben lennénk, csak még egy kicsit jobban, mert magyarok vagyunk? Természetesen, nem! 1989-ben elitdemokrácia született, felülről bevezetett demokrácia, a társadalom megformálásával, a demokrácia meggyökereztetésével abszolút nem törődött senki. Nem most nem törődik, hanem huszonöt éve egyfolytában.

– Természetesnek tarja, hogy ez ide jutott? Ami ma van, egyenes következménye annak, ami az elmúlt 25 évben folyt?

– Abszolút. Igen. Ezt mondom.

– És el kell jutni a szakadékig, hogy az emberek felébredjenek ebből az ideológiai kábulatból?

– Sajnos mindig el kell jutni a szakadékig azokban a korszakokban és társadalmakban, ahol a politikavallás határozza meg egy társadalom mindennapjait, gazdaságpolitikáját, egész politikai rendszerét. Hangsúlyozom, hogy a vezérdemokráciából önmagából még nem következne ez. A magyar vezérdemokrácia sajnálatos módon közelebb van – nem állítom hogy azonos vele – a fasisztoid vagy totalitáris vezérállamhoz, mint a vezérdemokráciához,  amely a politikai pártpluralizmusra épülő képviseleti rendszerrel szemben mindenütt megjelenik valamilyen mértékben. Nemcsak jobboldali rendszerekben. Baloldali elemző műhelyek is folyamatosan arról beszéltek a 2000-es évek elején, hogy elkerülhetetlenül prezidencializálódik a végrehajtó hatalom mindenütt, ahol nincs elnöki típusú demokrácia. Mert a mediatizáció miatt perszonifikálni kell a hatalmat. Azt is lehetne mondani, hogy a demokratikus társadalmakban is vezéresedik a hatalom. Franciaországban Sarkozy erre a jó példa, jelenleg Hollande egy ilyen ellenvezér, egy nem-vezér, ami szépen tükröződik népszerűségi mutatóiban és a nemzeti populista radikálisok előretörésében, de Thatcher és Blaire, sőt a maga módján Merkel is a vezérdemokrácia felé „húzták el” a lényegileg képviseleti rendszert, anélkül, hogy a demokrácia szűkült, a jogállamiság megcsappant volna. A mai magyar rendszerrel az a legnagyobb baj, hogy a demokratikus mechanizmusokat szünteti meg. Vagyis a demokráciában szabadon megnyilvánuló zűrzavart a demokrácia zűrzavaraként állítja be, megszüntetését pedig a demokrácia felszámolásában látja. Magyarországon tényleg zűrzavaros, kaotikus, veszekedős, korrupt volt a 2010 előtti demokrácia. De nem azért, mert demokrácia volt, hanem azért, mert nem volt eléggé demokrácia.

Azt a vigasztalanságot, azt a szétziláltságot, amely a mai magyar társadalmat áthatja, nem lehet szavakkal leírni

– Meg lehetett volna reformálni?

– Természetesen. Például nem vezérdemokrácia, hanem a partnerségi demokrácia, a közvetlen demokrácia, az önkormányzatiság felé elmozdulva vagy kombinálva a kettőt. Ezek lehetőségeket teremtenek a tanulásra, szinte iskolaként szolgálnak a helyi közösségek számára, hogy megtanulják, mit jelent az önkormányzás, hogyan képesek sorsukat saját kezükbe venni. Maguktól vagy könyvekből ezt sohasem fogják megtanulni. Semmi sincs a múltjukban, ami erre predesztinálná őket. Persze gazdasági és szociális háttér nélkül, mert meg kell élni az embereknek valamiből, ez nem megy. Aki jár vidékre, meg tölt időt falvakban, mint például én is, tudja, hogy azt a vigasztalanságot, azt a szétziláltságot, amely a mai magyar társadalmat áthatja, nem lehet szavakkal leírni. Tehát itt egy őrületes kihívás van, amelyre sajnálatos módon a Fideszt kihívó oldal, nevezzük baloldalnak vagy demokratikus oldalnak, nem válaszol. Nem a Fidesz szlogenjeire, verbális meg képi kereteire kell válaszolni, s még hülyébb kereteket készíteni, hanem a magyar társadalommal kell foglalkozni. Ha elvesztik a választást, elvesztik. Ki kellene találni egy olyan ellenajánlatot, amely a mai vezérdemokráciánál jobb, legalább abban jobb, hogy demokratikus. Visszaépíteni a demokráciát. De nem fölülről kezdve megint. Ők sem tudják kikerülni azt, hogy vezéreket produkáljanak. Nem lehet nem perszonifikálni a pártokat.

– Ha nyer a Fidesz, sikerülhet-e populista vezérdemokrácia konszolidációja? Ha igen, Ön szerint mit konszolidálnak, ezt a rendszert, vagy elképzelhető, hogy nyitnak a konszenzusos demokrácia felé?

– Ennek a rendszernek, tehát nem a vezérdemokráciának, hanem amit vezérdemokrácia címén az Orbán Viktor vezette Fidesz felépített Magyarországon négy év alatt, a legnagyobb kihívása, hogy konszolidálható-e egyáltalán. Ha igaz az, hogy az alapja egyfajta politikavallási hit, akkor ez igencsak kétséges. A kádári konszolidációnak a lényege volt, hogy visszavett a kommunizmust mint politikavallást lényegében ad acta tette. A Horthy-féle konszolidációban is a hitnek, az 1919–20-as különítményes nacionalista, antiszemita politikavallásnak a visszaszorulását láthatjuk. Képes-e ezt a vallási hitet visszaszorítani a jelenlegi rendszer anélkül, hogy saját társadalmi talaját, saját rajongó tömegeit elvesztené? Én azt látom, hogy a rendszer ebben a dilemmában őrlődik. Valószínűleg csak egy nem Orbán Viktor vezette, tehát nem karizmatikus Fidesz-politikus lenne képes rá, hogy a rendszert konszolidálja, méghozzá új, pótlólagos állami források előteremtésével, nem tudom, honnan. Nem tudom, létrejöhet-e ennek a rendkívüli rendszernek a köznapisága, amelyben a polgári élet szürke, helyenként piszkos prózája váltja fel a vallási hit és az akarat egzaltációját, és kiszámítható, stabil életviszonyok a vezér szüntelen innovációit.

– De ennek nincs realitása.

– Nagyon csekély. Én úgy gondolom, hogy tényleg a szakadék felé rohanunk.

A Deutschlandfunk német közszolgálati adó Magyarország energiafüggősége Oroszországtól címmel közölte Ingo Lierheimer összeállítását. Magyarország a gáz és olaj 80 százalékát Oroszországtól szerzi be. Ezen kívül az uniós tagállam Putyint nyerte meg az egyetlen magyar atomerőmű bővítéséhez. A fűtőelemek szállításában Magyarország szintén Oroszországtól való függőséget vállal.

Orbán Viktor alig került hivatalba, amikor 2010-ben a Kremlben nagyvonalú ajánlatot tett Putyinnak: Magyarország az orosz vasutak számára széles nyomtávú szakaszt akar építeni az ukrán határtól majdnem Budapestig, a szükséges logisztikai központtal és autópálya-csatlakozással együtt. Költség: négymilliárd amerikai dollár. A terv ugyan anyagi okokból máig terv maradt, de Orbán részéről ez világos gesztus volt, és megmutatja a nemrég újra megválasztott magyar kormányfő irányvonalát. Céltudatosan az unión kívül keres partnereket.

„Kína és India mellett Oroszországra is gondolok. Moszkvával ugyan van néhány konkrét gazdasági projektünk, de mindenekelőtt egy energiaszövetség, egy hosszú távú megállapodás a cél.”

Az energiaszövetség azonban egyoldalú, és Orbán még nagyobb mértékben Oroszországra helyezte át a súlypontot. Az uniós tagállam Magyarország nem csupán földgáz- és kőolaj-szükségletének 80 százalékát szerzi be Oroszországtól. Éppen három hónappal ezelőtt megnyerte partnerként a nagy keleti szomszédot az egyetlen magyar atomerőmű kibővítéséhez. Az erőmű Budapesttől 100 kilométerre délre áll, és a 80-as években szovjet segítséggel és technológiával épült fel. Most a Roszatom orosz állami konszern 10 milliárd eurót vesz a kezébe, hogy felépítse a két új tömböt. Orbán, aki a múltban mindig szembehelyezkedett a Nemzetközi Valutaalap hiteleivel, szívesen elfogadja az orosz pénzt.

„Az IMF megkövetelte, hogy csökkentsük a nyugdíjakat, és hogy nem adóztathatjuk meg a bankokat és a nemzetközi konszerneket. Ilyen kérdések az oroszokkal fel sem merülnek. Az oroszokkal kizárólag egy befektetés finanszírozásáról állapodunk meg.”

És ennek érdekében Orbán megkerüli még az EU által előírt pályáztatást is. Nemcsak egy francia, hanem egy amerikai, továbbá több ázsiai energiakonszern érdeklődött a bővítés iránt. Amely nem csupán egy földrengés veszélyeztette térségben valósul meg, hanem energiapolitikailag is kétséges. Egyfelől, mivel Magyarország a fűtőelemek szállítása terén is Oroszországtól való függőséget vállal, másfelől mert sokan nem fogadják el Orbán érvelését, miszerint a több nukleáris úton előállított áram csökkenti a fogyasztói árakat. Ilyen például Felsmann Balázs közgazdász a budapesti Corvinus egyetemről: „Orbán azt mondja, hogy az új reaktorok miatt az energiaárak 13 százalékkal csökkennek majd. Őszintén: mindenki, aki az atomenergia gazdaságosságát elemzi, tudja, hogy ez nem kedvező opció. nem tudom, hogyan csökkennének ettől a fogyasztói árak”.

Magyarország exportjának Oroszországba menő részaránya nő

Felsmann közgazdász, de érdekelt fél is. A gazdasági minisztérium államtitkára volt Gyurcsány szocialista miniszterelnök alatt, akit Orbán még ellenzékből Oroszországhoz való dörgölőzéssel vádolt. Alig került azonban hatalomra maga a jobboldali konzervatív kormányfő, nyomban támogatni kezdte a Déli Áramlat gázvezetéket, amely a tervek szerint Oroszországból közvetlenül szállít gázt Európába Magyarországon át. A Gazprom elnökének budapesti látogatását követően a Mol magyar energiaügyi konszern kivonult a Nabucco elnevezésű, konkurens európai projektből. Összességében érvényes, hogy a nyersanyag és a pénz nagystílűen Oroszországból érkezik. Magyarország Oroszországba főleg feldolgozott termékeket szállít. Todt Imre, a Magyar kereskedelmi Kamara munkatársa sorolja:  „Elektronikus készülékekről, autóalkatrészekről, valamint vegyi és gyógyszeripari termékekről van szó. Ezeknek a területén az Oroszországba irányuló kivitel évente 5 százalékkal nő.”

E téren azonban Oroszország Magyarország számára mindeddig csak törpe volt. A magyar export háromnegyede az Európai Unióba irányul, mindössze 3 százalék megy Oroszországba. Ez annyit tesz, hogy Magyarország az Európai Unió nélkül nem tud létezni – de energiapolitikailag Oroszország nélkül nem tud meglenni.

No és ugyaninnen az első választásokra való reagálás, amit találtam:
Mezőnyfölény, gólzápor, béközép, szotyi (Várhelyi Attila [ügyvéd] a Galamuscsoport.hu-n, 2014. április 27.)

A Fidesz – és csatolt részei – elsöprő győzelme után mintha nem történt volna semmi Magyarországon.

Orbán, szinte még sípszó előtt, felrúgta a pöttyöst az égbe, és kifutott a pálya szélére, hogy lepacsizzon Szabad Gyuri bácsival, meg a legendás fideszes béközéppel (békemenet & cöf), hogy aztán elpufogtassa szokásos frázisait Nemzeti Együttműködésről, Szabadságról, Függetlenségről és a Fényes Jövőről, amelynek csodálatos kupagyőzelmei immár elérhető közelségbe kerültek; hibát követ el azonban az, aki fanyalog Orbánon, mert a nagy arányú győzelem utólag igazolja minden hagymázasnak tűnő ötletét, a keret összeválogatásától kezdve az erősen vitatott taktikai húzásokon át egészen a győzelemhez vezető stratégiáig.

Az ellenfél játékosait láthatólag megviselte a vereség, és még a jobbikosok is elkeseredve ballagtak az öltözőbe, pedig őket alázta meg legkevésbé a Fidesz és a magyar választó; szurkolótáboruk pedig, ha szinte láthatatlanul is, mellettük állt a harcban, és ütőképes frakcióhoz juttatta az árpádsávosokat.

A nem fideszes nézők csalódottan bódorogtak haza, néhányukat a lendület még elvitte egy-egy ellenzéki búcsúbankettre, de már ott is inkább csak tisztességből tapsoltak, mert érezhették, hogy a kollektív edzőtestület nem működik: vagy van vezér, vagy nincs, de hogy egyszerre öt legyen, olyanról még Ferguson mester sem hallott, pedig ő aztán látott cifrákat, mióta két csapat játssza a focit, és nem egy.

Fordítsuk komolyra a szót.

Orbán azért tudott újrázni, akármilyen szerénynek próbálják is most egyesek feltüntetni azt a többséget, amely újabb kétharmadhoz juttatta, mert ő értette meg leginkább a magyar választót, és ő volt a legkönyörtelenebb „edző” az élvonalban.

Orbán tudja, hogy a magyar választó sikerre (Örkény után: „melegségre”) vágyik, és rozmaringszagú holdas éjszakán még mindig Puskás Öcsiről álmodik, aki egy visszahúzós csellel háromfelé küldi a rátámadó két angolt, aztán diadalmasan magasba emeli a világbajnoki trófeát. Ezért Orbán minduntalan ezt a sikert fényezgeti, mintha már be is következett volna (valaha).

Orbán, ha kell, maga is beáll labdát szedni, dekázgatni a fiúkkal, máskor felvonultatja a szurkolóit, hogy gyakorolják, mit is kell majd csinálni, ha egyszer „tényleg” Magyarország lesz a világbajnok.

Ők pedig vonulnak, és meg vannak győződve róla, hogy a szeretet árad belőlük; és valóban, hiszen „ők” szeretik a focit meg Orbánt, és akik nem szeretik, azok nyilván gyűlölködnek, ezért az ő kedvükért (pusztán pedagógia szempontból) néha meg kell ismételni a vonulást.

Orbán a csapatát is legalább olyan jól mozgatja, mint a szurkolóit. Nála melózni kell, nem filozofálni, végre kell hajtani a parancsot, és tartani a szájakat („halts maul und spiel”).

Lehet, hogy Orbán mögött valahol ott van egy Simicska, de ő csak annyira látszik, mint a taktikai értekezleten a szertáros, aki bekészíti a fiúknak az izotóniás italt meg a mágnestáblát, és hiába írja meg róla az Átlátszó Nemzeti Sport, hogy valójában ő a csapat esze: a közönség Orbánt látja a pálya szélén fel-alá futkosni, hogy eligazítsa Matolcsyt, Vargát, Balogot meg Fazekast, akik valóban meg is tesznek mindent a Mesterért, mert tudják, hogy csak egyszer lehet hibázni (vö. Mádi László), ellentmondani pedig egyszer sem (vö. dr. Ángyán).

Félre a sportot!

Orbán mindenkinek tudott adni valamit, ezért még azok is kitartottak mellette, akiktől egyébként – esetleg – sokat el is vett.

Bizonyára sok fideszesnek volt magánnyugdíjpénztári megtakarítása, ennek elzabrálásáért cserébe kaptak némi zsebpénzt reálhozam-kifizetés jogcímén.

Biztosan sok fideszest is bosszantott a dohányellátás szokványos csatornáit megzavaró trafikosítás, cserébe kaptak egy ígéretet arra, hogy a gyermekeik nem fognak belátni az ablakon.

Talán olyan fideszesek is voltak, akiket érzékenyen érintett a földek körüli „ungarische machináció”, úgy tűnik azonban, őket is meggyőzte Orbán, hogy minderre a családi vállalkozások támogatása érdekében van szükség.

Minden bizonnyal voltak fideszesek, akik a munkanélküli segély helyett ma közmunkában, arra érdemtelen fideszes polgármester háza előtt szedik össze a kutyaszart; ennek ellenére talán ők maguk is egyetértenek azzal, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék.

Még – talán – megalázott szolgálati nyugdíjasok és ellátásukban megnyirbált rokkantak is szavaztak Orbánra, mert, valahol mélyen, ők is érezték, hogy nincs az rendben, ha negyvenévesen nyugdíjba mehet valaki, miközben másoknak (pl. a nem rendőr nőknek) negyven évi munkaviszonyra van szükségük ugyanehhez; vagy, ha nem dolgozik, de rokkantsági nyugdíjat kap valaki, aki kerekesszékkel közlekedik ugyan, de a keze ügyes, és az esze vág, mint a borotva.

Valószínűleg devizahitelesek is szavaztak Orbánra, mert volt végtörlesztés és árfolyamgát, és – nem utolsó sorban – végre a magyar kormány által támogatva, szabadon lehet(ett) utálni a bankokat.

Nem tartom kizártnak, hogy sok „rendpárti” is inkább Orbánra szavazott, és nem Vonára, mert egyetért ugyan azzal, hogy mindenféle gárdisták szabadon masírozzanak a cigánytelepen, de azért a kormányrudat mégiscsak tartsa kézben valami világlátott ember, akinek nem az iráni elnök a legjobb külföldi barátja.

Lehet, hogy sok cigány is Orbánra voksolt, mert benne (meg az alárendeltjében, a Rossz Arcú Vagyonőr Csávóban) látják azt az embert, aki megvédi őket Vonától; míg, ha a baloldalra szavaztak volna, ezek hárman, mármint Orbán és Vona (meg a tuggyukmilyen arcú) még mindig elég erősek maradtak volna ahhoz, hogy – szövetkezve – pokollá tegyék az életüket.

Orbán mindenkinek tudott adni valamit, aki nem eleve a vereségére játszott, és a stílusán ugyan sok kifogásolni való akad, talán a halkést is összetévesztené egy elegánsabb lakomán a süteményessel, és az is igaz, hogy a stílus maga az ember, de ne feledjük el, hogy Korda Györgynek is óriási rajongótábora volt a maga idején, miközben Baksa-Soós Jánosnak 1971-ben disszidálnia kellett, ha nem akart (volna) becsavarodni vagy alkoholistává lenni.

Tény, hogy Orbán könyörtelenül, mindenkin átgázolva rombolta le az 1989-es kiegyezés eredményeit (az 1989-es Deák, azaz Tölgyessy Péter, ma Orbánt magyarázza), és visszamenőlegesen szolgáltatott igazságot a rendszerváltásban csalódott tömegeknek azzal, hogy éles antikommunista retorikára váltott; és az is tény, hogy a választási rendszert a maga kedvére formálta át, és minden fontos pozícióba saját embereit ültette; továbbá az sem vitatható, hogy a közmédiát bedarálta. Annak azonban semmi akadálya nem volt 2014. április 6-án, hogy még kétmillió ember elmenjen szavazni, és úgy vágja ki a parlamentből a Fideszt, mint a macskát szarni – csakhogy nem mentek el.

Miért is mentek volna, ha zsigereikben nem érzik a liberális jogállam hiányát; ha nincsenek meggyőz(őd)ve arról, hogy az Orbán által választott út katasztrófába vezet (nota bene, eddig nem is vezetett: akárhogyan is, az államháztartás egyensúlyban van, a forint a 2010-es gyengélkedés óta tartja magát, az államadósság, ha nem is csökkent lényegesen, nem nőtt tovább); illetve nem vázoltak fel nekik egy szerethető alternatívát, amiért érdemes a nyugalmukat feladni, a befogott orral lassan megszokottat a régebben megszokottra visszacserélni?

Igen, tagadhatatlan, vannak Orbán csapatában gyomorforgató pofák, kétballábasak, Semjén, Deutsch, Kósa, Kövér, Wittner, hadd ne folytassam, de valljuk be, legalább magunknak, Szekeres elvtárs, Szanyi „kapitány”, Gyurcsány vagy Gréczy Zsolt sem makulátlan csipketerítők; a baloldali összefogásba is belekeveredett néhány „illatos” virág, akik miatt Havas Henriktől kezdve Krug Emílián át jó néhány talpas választóig sokan csak „befogott orral” szavazhattak (volna) a (néhai) kormányváltókra.

Valljuk be, legalább akkora marhaság volt azzal kampányolni, hogy a rászoruló nyugdíjasok majd kapnak 25 ezer forint (miért pont annyi?) támogatást a gyógyszereik kiváltásához, mint a rezsicsökkentéssel, ami egyébként legalább már tény, még ha tudjuk is, hogy hosszú távon fenntarthatatlan, míg a gyógyszertámogatás összegét bizonyára jelentősen befolyásolhatta volna a baloldal győzelme esetén nélkülözhetetlen koalíciós tárgyalások kimenetele.

Lássuk be, hiteltelen egy olyan ígéret Magyarországon, hogy „radikálisan csökkentjük, majd megszüntetjük az elviselhetetlenül hosszú várólistákat”, amikor cirka ötven év alatt még a hálapénzt sem sikerült megszüntetni, és ahogyan az orvoselvándorlás alakul, egyhamar nem is fogjuk.

A választók nagy tömege nem túl érzékeny a demokratikus értékekre, ha üres a kosár.

Tudjuk, persze, az a legszegényebb, aki ígérni sem tud, komolytalan ígéretekkel azonban legfeljebb akkor lehet leváltani egy rezsimet, ha a leváltására kész politikus(ok) mögött erős és elszánt tömegbázis áll, olyan, mint amilyennel Orbán a 2010-es kétharmadot elérte; ilyen tömegbázist azonban csak határozott, és – némiképp, mint Orbán – könyörtelen ember tud maga mögé építeni, aki ugyanakkor szerethető tulajdonságokkal is rendelkezik, akárha kissé bogarasnak is tűnik miattuk; például rajong a fociért, bélyeget gyűjt vagy festeget: a lényeg az, hogy ezekben a „szerethető” identitásaiban is emberi legyen, ha úgy tetszik, hétköznapi, és igenis, essen hasra néha, köpködjön szotyolát, ne pedig valami könyvtárszagú elefántcsonttoronyból pillogjon le a világra, „Jé, mik vannak Hungáriában?” alapon.

Orbán ebben is jó, hiszen, amikor az ingujját felgyűri, és könyékig a disznóvéres töltelékben tapicskolva tölti a kolbászt, hogy aztán füstölés után egy kupica – fináncmentes – pálesszel leöblítse, és elénekeljen egy nótát a fehérvári huszárokról, meg elsüssön egy-egy – értelmiségi körökben (ha csak a háta mögött is) megmosolygott – „dakota” közmondást vagy székely viccet, pont úgy néz ki, mint ahogyan sok százezer magyar férfi szeret kinézni, mégis azzal a különbséggel, hogy Orbán eközben képes a megfontolt és határozott vezető benyomását kelteni, akire pedig szívesebben bízza a népe az országot, mint valami hadari beszédű bölcsészre vagy gyanús körülmények között meggazdagodott – és kissé túlmozgásos – üzletemberre, ne adj’ isten, féktelen gyomrú irodalmárra.

Azt gondolom, nekünk, akik Orbánt nem szíveljük, váltanunk kell, és más utakra kell lépnünk, mint amelyeken 2010 óta haladtunk.

Ha komolyan gondoljuk, hogy Magyarország jobbat érdemel Orbánnál (pláne Vonánál), jobbat is kell ajánlanunk neki.

Le kell szállni a magas lóról, be kell fejezni Orbán (vö. Vona) sajnálkozó lenézését, és vissza kell venni az ún. jobboldali politikusokat mindenáron nevetségessé tenni akaró vagy éppen maradi bunkóként definiáló attitűdből, és el kell fogadni, hogy vannak értékek, amelyek sokak számára fontosak, habár – egy rendesebb inkvizíció rögtön kiderítené – fogalmuk sincs a mibenlétükről.

Hisznek bennük, és kész.

Lehet mosolyogni a nemzeti nagyságot vizionáló kishatalmi pöffeszkedésen, a brüsszeli porcelánboltban forgolódó „káejrópai” esetlenségen; ezek is mi vagyunk, magyarországi és „külhoni” magyarok, akik, ha szorgalmunkkal, tehetségünkkel, gazdagságunkkal nem is mindig kápráztattuk el a világot, létezésünk tényénél fogva (!) joggal tarthatunk igényt arra, hogy legalább néha azt hihessük, nem vagyunk alábbvalók senkinél (az más kérdés, hogy türelemmel és jó szóval azt is el kell tudni majd fogadtatni, saját magunkkal, hogy különbek sem nagyon), és nem kell ugyan kicsinek lenni, de kellő szerénységgel kérjünk helyet magunknak a világban – ahol viszont sokkal több bálnát gyilkoltak le büntetlenül, mint magyar miniszterelnököt.

Mindenekelőtt pedig program kell, még pontosabban: program KELL.

Program kell, de nem ám olyan összecsapott 29 pont, amit Orbán 2010-ben a nagy győzelem után kínnal-keservvel kiizzadt, hiszen ilyen (olyan) újabb 29 vagy akárhány pontos „tervet” bármelyik értelmesebb középiskolás össze tud dobni egy hosszú hétvégén, ha megszorítják, mert vizsga lesz, és aki csak ilyet tud kínálni (csinálni), az nem jobb a 2010-es Orbánnál vagy a mai Vonánál. Olyan kell, amelyiknek svungja van.

A 2014-es győzővel, vagyis Orbánnal szólva, kell egy „vízió”, amit maga elé tud képzelni még a nem túl iskolázott választó is, de nem riasztja meg az üzletembert, az újságírót, és a tanárt sem; egy vízió, amely megvalósíthatónak tűnik, és – megvalósítása esetén – reális esélyt kínál arra, hogy az emberek (igen, az emberek, apropó, el kell felejteni a „zemberezést” is!) többsége akár már a saját életében élvezze az eredményeit.

Aki le akarja győzni Orbánt, az nem mondhat olyat, hogy el kell zavarni a francba, meg hogy a történelem szemétdombjára kell küldeni, mert akkor azok, akik hisznek benne, ellenséggé válnak, a hazában pedig, mit ahogyan a futballpályán is, csak ellenfelek lehetnek a csapatok, de nem ellenségek; ezért nem rúgjuk hátba, stoplis cipőben, páros lábbal, nekifutás után felugorva az ellenfél edzőjét, és nem gyalázzuk azt, aki uralja a másik térfelet (Viktor, ez neked is szólt).

Jobb összeállítású csapat, jobb taktika, nyerő stratégia kell. Meg egy edző. Nem öt, egy.

És egy béközép. Szurkolótábor nélkül, üres lelátók előtt nem ünnep a foci.

Utóirat

Ha Magyarországon nincs annyi „partizán”, amennyi végleg szétrúgja, mint tyúk a töreket a hazug Gábrielt, kordonostól, TEK-estől, ötödik kerületi hátizsákostól, akkor mártírjaink lehetnek, de büszkeségünk soha.

A szerző ügyvéd

Advertisements
Post a comment or leave a trackback: Trackback URL.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: