Mediáció: hozhat-e megbékélést úgy a legnagyobb, mint a legkisebb közösségekben?

Vagyis a mediáció korlátait vizsgáljuk jelen bejegyzésünkben, és—a bejegyzés hosszúságának “ellensúlyozására”—előre vetítjük mindazt, amit ennek kapcsán találtunk:

  • A lehető legszélesebb kontextusban—nagy valószínűséggel—nem csak, hogy eleven sikertelen, hanem akár teljesen felesleges és értelmetlen a mediáció
  • A mediáció érdemben csak azokban az esetekben kecsegtethet sikerrel, ha mögötte áll a sikertelenség esetén igénybe vehető igazságtétel intézménye.
  • Ha a közvetítés sikertelensége esetén birósági szakaszra jut egy peres ügy, akkor valójában arról van szó, hogy a felek között érdemben nem változott a kommunikáció, a saját és a másik szerepének értékelése, az egymáshoz való hozzáállás, a tárgyalási stílus.

Álljon itt továbbá néhány kulcsfontosságú szó és kifejezés, amit érinteni fogunk:

mediáció, megbékélés, ellentétek kezelése, mediáció és igazságtétel, politika, pártoskodás, társadalmi béke, kibeszélés, szerves ellentétek, szocializálódás, sikertelen mediáció, konfliktusok, bíróság, küzdőtér, közvetítői eljárás, győzni akarás, szükségletek felismerése.

Maga a vizsgálat:

A lehető legjobb kiindulás a kérdést ilyen széles értelemben először felvető, kiváló film:

A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció (filmelőzetes* a rendező Hajdú Eszter webhelyéről, 2008. október 7.)
* A film teljes terjedelmében megtekinthető a vimeo.com/30594733 címen.

Egy megszakadt barátság és egy széthulló család. Mindent a politika tett tönkre. A két zsidó származású barát kapcsolata akkor szakad meg, amikor egyikőjük fideszes képviselő lett. Egy fideszes zsidó!

Zsuzsa 2002-ben költözött el Lajostól. Már nem szóltak hozzá, közös gyerekük is átnézett rajta. "Nincs benned semmi nemzeti érzés, alkalmatlan vagy anyának!"- vágta a fejéhez egyszer a férje.

Alig 20 évvel a nagy reményekkel és boldogsággal kecsegtető rendszerváltás után, mindenki kifordult önmagából. Viszály, gyűlölet és magány. Van-e esély a békülésre?

[http://www.hajdueszter.com/Bio.html] A film azzal foglalkozik, hogy a rendszerváltás után kialakult politikai légkör hogyan tett tönkre barátságokat, családokat. A kapcsolatokat a mediáció eszközeivel próbálják meg helyrehozni, ezeket a folyamatokat követi a film. A vállalkozás egyedülálló, hiszen nem kampányfilmről van szó, nincs a filmben politikai állásfoglalás. Az emberek legbelsőbb érzéseiről szól a film, és arról, hogyan alakul ki és milyen mélyen gyökerezik a politikai meggyőződés az emberekben. A film, amelynek címe “A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció” sok, eddig megválaszolatlan kérdésre ad választ. A filmet folyamatosan vetítik moziban, az első időszakban gyakoriak voltak a teltházas vetítések. Eszter megkapta a 40. Magyar Filmszemle Schiffer Pál díját, és a Verzió Nemzetközi Dokumentumfesztivál különdíját.

A rendezővel készített egyik interjúból sok fontos tanulság is kiderült számomra:

Részletek

Ágytól-asztaltól – Hajdú Eszter rendező (Magyar Narancs, 2008. október 30.)


MN: Mi az a töréspont, ami után már mediátor kell, hogy párbeszéd jöhessen létre a felek között?

HE: A filmben ugye az derül ki mindkét esetben, és ezek egymástól teljesen független történetek, hogy a 2002-es választásokon fordultak ki végképp magukból az emberek.

MN: A házaspár történetében a nemzeti érzelem megléte/hiánya merül fel mint legfőbb elválasztó erő, miközben úgy tűnik, ez csak egy gyűjtőfogalom mindenféle személyes sérelem összefogására.

HE: Nagyon érdekes, hogy egy kapcsolatban hogyan alakulnak ki az erőviszonyok, hogyan válik az egyik fél nézete egyre inkább sarkossá ahhoz képest, amit a másik képvisel.

MN: És ehhez a párkapcsolati egyenlőtlenséghez ad hívószavakat a politika.

HE: Abszolút. Elkezdődik ugye egy vita férj és feleség között a politikai hovatartozásról és a nemzeti érzés mibenlétéről, majd nyílegyenesen jutunk el a házi nézeteltérésekhez. Jön is a szemrehányás a férj részéről, hogy a feleség több évtizedes házasságuk alatt még soha egyetlen ingét nem vasalta ki.

MN: A film fontos szereplője a mediátor. Ezt a fajta profi békéltetést használják ma már politikai nézeteltérések rendezésére is?

HE: Nem, ilyesmi még nincsen. Tőlünk nyugatabbra a bírósági ügyek többségét már a mediáció segítségével oldják meg, nagy részük el sem jut a bíróságig. Gazdasági ügyektől kezdve a céges konfliktusokig már mindent kezelnek ezzel. Nálunk is terjed a módszer, egyre több ilyen egyesület alakul.

MN: A film viszonylag régi keletű, a rendszerváltás előttről eredő kapcsolatokat mutat be. Ebben a mai, szétpolitizált helyzetben szerinted létrejöhet egyáltalán egy jobbos-balos párkapcsolat?

HE: Az egyik mediátor mondta erre, hogy milyen tragikus, hogy ebből a szempontból csak homogén kapcsolatok fognak születni. Az egyik válasz erre, mint a filmben is elhangzik, hogy a szakítás a helyes döntés, egy másik vélemény szerint pedig tragikus lenne, ha mostantól csak ilyen, világnézetileg homogén kapcsolatok születnének.

<aminek végén legát jegyzéssel olvasható az alábbi összegzés és kritika>

A könyökünkön jön ki a kettészakadt Magyarország, a "mit tett a politika az emberekkel" fordulat. Folyamatosan halljuk a zümmögőkórust, "miért hagytuk, hogy így legyen", miközben úgy tűnik, a hőn áhított összefogás senkinek nem áll az érdekében. Cinikusan lehetne egy másik slágerből idézni, "mindenki mindenki ellen, mindegy, csak dolgozni ne kelljen", Hajdú Eszter viszont egyáltalán nem cinikus. Azt kérdezi: tönkretehet-e barátságot, belerondíthat-e a családi fészekbe a pártoskodás, és ha igen, vajon a mostanában oly divatos mediáció – a szemben álló felek kompromisszumkeresése egy "játékvezető" segítségével – elsimíthatja-e a dolgokat?

A szintén két részre szakadt film első epizódjában két Gábor, a vezérigazgató és a fideszes önkormányzati képviselő megromlott kapcsolata a "szemléltető eszköz". A vezér, miután barátja belépett a Fideszbe, megszakította vele a kapcsolatot, mondván, zsidó ember ilyet nem tehet. A képviselő persze nem érti, miért nem, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem értené. És miután olyanokat talál mondani, hogy "mindenki tudja, hogy zsidó vagyok, de ezt nem éreztetik velem", vagy hogy "az egyik képviselőtársam a Magyar Gárda alapítója, mégis nagyon jól kijövünk egymással", nem okoz különösebb meglepetést, hogy a mediáció sem vezet eredményre. Korrekt, szájra vigyázós egymás mellett elbeszélést láthatunk, ami ráadásul a Bálint Zsidó Közösségi Házban folytatódik azzal, hogy a sehová sem vezető beszélgetést közönség előtt is levetítik. Mindez persze csak arra jó, hogy legalább negyvenen mondják ugyanazt, amit a vezérigazgató. Tanulság nincs, legfeljebb az, hogy a másik oldalra állás kiközösítéssel jár.

Tóth Lajos a feleségét közösítette ki, mert képtelen volt azonosulni azzal a spirituális élménnyel, ami a férfit 2002-ben, Orbán Viktor Kossuth téri nagygyűlésén érte. Tóth nem tudta megbocsátani, hogy az asszony számára csupán nevetséges cirkusz volt a Fidesz-összejövetel, és ez a konfliktus váláshoz vezetett. Különösen súlyos, hogy a férfinak sikerült a serdülő lányát is maga mellé állítania. A mediáció itt eredményesebb, az apa és az időközben felnőtté vált lány hajlandó visszafogadni az asszonyt. Kérdés, hogy ezek után van-e értelme. A film utolsó képein a kamera elfordul a Fidesz-nagygyűlést annyira már nem élvező, de azért mégiscsak tapsoló, kokárdás Tóth lányról, és mit látunk? A rendezvény "játszóházában" kisiskolások firkálnak az aszfaltra kormányellenes jelszavakat. Szinte hallani a rendező sóhaját: idáig fajultak a dolgok!

Valóban, szomorú ezt látni, de közben mégiscsak el kell gondolkodni azon, hogy vajon e két történetnek van-e köze a dolgok elfajulásához, vagyis valóban a politika tehet-e arról, hogy szoros kötelékek szakadtak szét? Nos, ebben már korántsem meggyőző Hajdú Eszter. A vele készített interjúból megtudhatjuk, milyen nehézségekbe ütközött riportalanyokat találni, ám akiket végül sikerült a kamera elé állítania, nem igazán alkalmasak a film üzenetének tolmácsolására, mely így szól: "Egy megszakadt barátság és egy széthulló család. Mindent a politika tett tönkre." Ugyanis kiderül: a két Gábor kapcsolata sokkal inkább hierarchikus viszony volt, mintsem barátság, Tóthék házassága pedig egyáltalán nem volt felhőtlen. A film legfeljebb azt igazolja, hogy az elmúlt hat-tíz év hazai politikai abszurdja felgyorsított bizonyos elkerülhetetlen folyamatokat. Azt viszont nem bizonyítja, hogy ennél többről lenne szó. Pedig úgy tűnik, igen.

Ehhez csatolnék néhány vonatkozó megjegyzést Hollósi Laura kritikájából (Filmkultúra webhely: 2009. május 26, Filmkultúra Muszter 2009. június)

… A dokumentumfilm forgatókönyvének a megírásában Gát Balázs is részt vett. A rendezőnő elmondása szerint Gátot a mediáció intézménye foglalkoztatta ekkor a leginkább, és együtt találták ki azt, hogy ezt az elemet is beépítsék a filmbe. …

Székely Gábor és Sebes Gábor zsidó vallásúak, az előbbi az SZDSZ tagja, az utóbbi pedig a Fidesz képviselője. … Miután azonban megismerjük a konfliktus okát, megtörténik az első beszélgetés a két férfi között, amelyen nemcsak a film készítői, de egy mediátor is részt vesz. Itt kiderül, hogy a zsidó közösség tulajdonképpen teljesen kirekesztette Sebes Gábort a pártállása miatt. A két fél hiába próbál meg „beszélgetni”, itt egyik sem győzi meg a másikat. Ezután sor kerül egy újabb találkozóra, ezúttal a budapesti Bálint Zsidó Közösségi Házban. Itt aztán világossá válik, hogy ebben a történetben nagyon egyenlőtlenül osztották ki a lapokat: Sebes Gábor tulajdonképpen óriási „túlerővel” kell hogy szembeszálljon a zsidó közösségen belül. Ekkor már gyaníthatjuk, hogy a konfliktus főleg belülről generált, amin azt értem, hogy a zsidó közösség maga is túl zárt és merev ahhoz, hogy elfogadja egy társuk „másságát”. Szintén ezt támasztja alá az a megjegyzés, amely alapján a homoszexualitás, mint egy újabb – és szintén elutasítóan kezelt – „másság” idéződik meg. A két zsidó férfi valamiben tehát mégiscsak egyetért (ugye senki nem szeretne homoszexuális lenni?), de természetesen nem békül ki. Úgy tűnik, hogy az ő esetükben tényleg „nincs bocsánat”, vagyis a mediáció „intézménye” itt csődöt mond.

A család esetében azonban sikerrel járt a mediáció abban az értelemben, hogy Zsuzsa többévi különélés után visszaköltözött a családi házba, ráadásul a férje és Zsófi kérésére. Nagyon megható az a jelenet, amelyben például Zsuzsa rájön, hogy több évig távol volt a lányától, vagyis nem látta őt felnőni. Tulajdonképpen itt azért járhatott sikerrel a „békítés”, mert Zsuzsa és Lajos tényleg szeretik egymást, Zsófi pedig maga is rájön, hogy szereti az anyját, és szüksége van rá. Hogy a probléma mennyire oldódott meg, és a család együttélése mennyire konfliktusmentes, arról már nem szól a film. Viszont Hajdú Eszter tervei között szerepel, hogy a 2010-es választások idején újra felkeresi a családot, és további együttműködést tervez velük. Elmondása szerint Lajos például szívesen részt venne a folytatás elkészítésében.

A film tehát igen súlyos dolgokat feszeget, a rendezőnő mégis megtalálta a megfelelő módot ezek bemutatására. … Azaz végig azt érezzük – és valószínű, hogy az alkotók is ezt szerették volna érzékeltetni –, hogy a politikai konfliktus valójában csak az egyéb dolgok elfedését szolgálja. … A film vége is nagyon szemléletes: Zsófit egy újabb Fidesz-gyűlésen látjuk, ahonnan azonban kissé csalódottan távozik, mondván, hogy a párt elnöke csak önmagát ismétli, és az esemény hangulata sem töltötte már el olyan eufóriával, mint amire kamaszkorából emlékezett. Ezekből a jelenetekből aztán még inkább arra gyanakszunk, hogy a pártállás – valószínűleg nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon – csak amolyan elkenése a valódi konfliktusoknak, a kommunikáció hiányának és a belső ilyen-olyan félelmeknek. …

A film tehát arra is utal, hogy megoldás mindig van, és talán a hajlandóság is megvan az egyes emberekben a változtatásra, viszont úgy tűnik, hogy egyelőre nem érett meg a magyar társadalom a „kibékülésre”. Az, hogy a filmet nem játsszák a mozik a „döbbenetes” (én inkább úgy fogalmaznék, hogy pontos és lényegre törő) címe miatt, jó bizonyítéka annak, hogy az emberek ezekről a dolgokról még mindig nem hajlandók nyíltan beszélni. Pedig valójában a probléma gyökere az egyes emberek személyes kapcsolataiban keresendő. Tévhit, hogy ezeket a személyes problémákat az egyes pártok oldhatják meg, de úgy tűnik, Magyarországon egyelőre ez az általánosan elfogadott vélemény és hitvallás. És hogy egy „békítő” szándékú filmet is mennyire félre tudnak értelmezni, arra jó bizonyíték Hajdú Eszter következő néhány mondata: „Azt éreztem, hogy a film első részében éppen azért, mert ott a baloldali érzelmű, zsidó emberek vannak többségben, ők válnak ellenszenvessé. Számomra ez a rész Sebes Gábor története, akit azért, mert fideszes, kirekesztenek. Ő van kisebbségben, ő az, aki szimpátiát ébreszt a nézőben. A baloldali ismerőseim közül sokan nem is szerették a film első részét, mert feszengtek, rosszul érezték magukat amiatt, hogy a saját korlátaikkal találták szembe magukat. Izgalmas, hogy a film első felét a jobboldali nézők szeretik általában, míg a második felét nézve inkább a baloldaliak csettintenek a nyelvükkel, hogy »Tessék, igen, ilyen ez a Lajos, elűzte a feleségét, mert az nem értett egyet a jobboldali nézetekkel« Érdekes és szomorú is egyben, hogy a reakciók éppen úgy tagolódnak két egymástól élesen különböző oldalra, mint maga az ország.”

Hát, akkor hallgassunk továbbra is, és várjuk ki, hogy ennek a felnövekvő generáció is megfizesse az árát.

Álljon itt egy kritikus ellenvélemény, Forgács Iván, Népfrontos mediáció – Reflexiók Hajdú Eszter filmjére (Filmkultúra webhely: 2009. május 26, Filmkultúra Muszter 2009. június), melynek második részét idézném, mint talán a leginkább megfontolandót:

Ismételjük csak röviden végig a leckét, amelyet még nem tanulunk, hanem élünk benne. Húsz évvel ezelőtt, a „keleti tömb” gazdasági, majd politikai válsága – válsága! – idején Magyarország is a kapitalizmus, a magántulajdonon nyugvó szabad piacgazdaság alternatívájának irányába mozdult, amelyhez megteremtette a polgári demokratikus intézményrendszert. Csakhogy éppen a tőkés magántulajdonnal rendelkező, a gazdasági életet meghatározó polgárság hiányzott még hozzá. Így aztán a változások adminisztratív úton, a politikai hatalom átadásával, új játékterek, -szabályok deklarálásával, az állami tulajdon centralizált privatizálásával zajlottak le. Mindehhez természetesen egyedül a volt állampárt rendelkezett megfelelő apparátussal, ezért a folyamatot kézben tartó elit rétege óriási előnyöket élvezett a magángazdasági és az új politikai pozíciók megszerzésében, immár különböző pártok égisze alatt. Árulások, osztogatás, korrupció, kíméletlen pragmatizmus, pénz, pénz, pénz, szegényedés, gazdagodás. Dőzsölés és létbizonytalanság. Máig tart, és még jó ideig tartani fog. Eltervezett, mesterségesen beindított, alapok nélküli vadkapitalizmus. A folyamat ideológiai legitimációja a kategorikus antikommunizmusra épült, megszűnt minden folytonosság a közelmúlttal, zárójelbe kerültek a progresszív baloldali alternatívák is. A pozitív értékrend egyfajta demokratikus hazafiság lett, a jelenhez vezető történelmi mítosz 1848 és 1956 mozzanataiból áll össze. Lélegzethez jutott, majd kivirágzott az ortodox nacionalizmus, újjászentesültek ősi relikviák. Mindez együtt teljesen törvényszerű, természetes. Csakhogy a „nemzetgazdaság” sehogy se tud emelkedő pályára állni. Adósságspirálban pörög, s közben kiderül, hogy versenyképtelen. Felsejlik a kép, hogy ez az ország szegény. És az is marad reformok nélkül. Ám ezek egyik elkerülhetetlen eleme az „antivilágból” örökölt, továbbra is természetesnek vélt, de abszolút rendszeridegen szociális juttatások megkurtítása, elvétele. Kiéleződik a társadalmi feszültség, egyre nagyobb a leszakadók elégedetlensége. Baloldali irányok nincsenek, a szociáldemokrácia belesodródik a tőkés átalakítás cinizmust is szülő pragmatizmusába. A kiszolgáltatott rétegek számára így a radikális jobboldali jelszavak, a nemzeti közösség harcos eszméje jelenti a remény forrását. A legnagyobb ellenzéki párt pedig ösztönösen felismeri, hogy ebben az irányban valóságos tömegmozgalmat szervezhet önmaga köré. Majd kirobban egy gazdasági világválság.

Mindez összességében jelenik meg az életünkben. Feszültségek kapcsolódnak össze benne. És csak egy kis részük manipulált.

Szerves ellentétek alakultak ki, mindenki elkerül valamelyik oldalra. Tehetetlen sodródással vagy tudatos választással. Megsemmisíteni szerencsére még távolról sem akarjuk egymást. De béke nincs.
Így aztán nem tudom felfogni, miért kéne közelednie egymáshoz egy liberális és egy fideszes zsidónak. Jó, valamikor barátok voltak. De akkor még hasonló nézeteket képviseltek. Egyikőjük váltott, eltávolodtak egymástól. Mi a probléma? Mit beszéljenek meg? Hogy antiszemita-e a Magyar Gárda? Hogy a zsidózás még nem nácizmus? Hogy túl kell lépni a múlt „sérelmein”, az elpusztított szülőkön, amikor itt-ott éppen fölcsendül a holokauszttagadás? Hogy nyugodtan közösséget lehet vállalni a radikális jobboldallal? És egyáltalán: mi az, hogy a zsidók kirekesztik maguk közül a jobboldaliakat, és ez helyes-e? A filmben balliberális zsidók idegenkednek egy jobboldalitól! De miért ne idegenkedjen egy balliberális egy radikális jobboldalitól származásától függetlenül? És viszont. Miért barátkozzanak? Nem elég, ha hagyják egymást élni?

Ugyanígy érthetetlen, hogy miért olyan nagy baj, ha két ellentétes világnézetű ember a hosszú házasságban egyre jobban idegesíti egymást, és különválik. Pont most kell megértően elmerülni a másik népies pátoszában vagy pökhendi urbánus evilágiságában? Nem arra vágyik az ember otthon, hogy önmaga lehessen? Hallgassa a megjegyzéseket, amikor bele akar temetkezni a magyar búbánatba vagy a tiszteletlen világiasságba? Minek? Örülök, hogy a két ember megpróbál ismét együtt újrakezdeni valamit, de miért olyan fontos ez? Most egykori szerelmük él erősebben bennük. De aligha lettek toleránsabbak egymás nézeteivel szemben.

Mindezen túl, van két fontos mozzanat, amelyet a film készítői nem emelnek ki. Mindkét mediációs esettanulmányban akkor szakad meg a baráti, illetve a házastársi kapcsolat, amikor az egyik ember aktív politikai szinten köteleződik el valami mellett. A „kiközösített” zsidó belépett a Fideszbe, képviselő lett. A házaspárnál pedig a férj elrohant egy politikai tömeggyűlésre, ahonnan elköteleződött önkívületi megvilágosodásban tért haza. Márpedig köztudott, hogy a politikai ellentét teljesen más, mint a világnézeti különbség.

Talán ennél is lényegesebb a másik elem. Akiket látunk a filmen, éltes, idősebb emberek. A mediátornő is. Mindannyian az előző rendszerben szocializálódtak, akárcsak én. És akkoriban ezek az eltérő nézetek jól megvoltak egymással. Más és más oldalról mutatták a centralizált rendszert, mást kértek számon rajta, máshoz ragaszkodtak benne. De egészében elfogadták. Minden megmaradt a békés viták szintjén. Nyugodtan lehetett eltérő értékek mellett is együtt élni. Nem volt politikai alternatíva. Ez a sokarcú együttlét olyan tapasztalat az államszocializmusban élt nemzedékek számára, hogy emberi drámaként élik meg a polarizálódást, a különválást, az eltávolodást, és a politikát okolják miatta. Mi vagyunk azok, akik állandóan a párbeszédre szólítanak fel, akik hisznek a békés egyeztetésekben, a dolgok közös tisztázásában. Szeretnénk hinni, hogy megrázó konfliktusok, feszültségek nélkül, ártatlan keménységgel törhetünk utat magunknak egy új, küzdelmes világban is. Tudjuk, de nem vagyunk képesek felfogni, hogy ez már nem a népfrontos konszolidáció kora.

Ergo, a lehető legszélesebb kontextusban—nagy valószínűséggel—nem csak, hogy eleve sikertelen, hanem akár teljesen felesleges és értelmetlen a mediáció.

Ezek után lássuk a mediáció másik, látszólag jól működő végletét Spielbergerné Natonek Gabriella mediátor [az ATV Fő az Egészség alcsatornája a YouTube-on, 2012. május 6.] példáján:

Képtelen vita nélkül beszélni a partnerével? Vagy épp az elfojtott megbeszélni valók emésztik belülről? A mediáció, vagyis közvetítés segíthet. A mediáció során a partnerek megtanulják a kulturált konfliktuskezelést, és a mediátor segítségével saját maguk jönnek rá, hogy a maguk részéről mit tehetnek a kapcsolat helyreállításáért. Ahogyan Spielbergerné Natonek Gabriella mediátor mondja, amire az ember maga érez rá, saját maga mond ki, azt be is tudja tartani. A mediáció során írásba is foglalják a teendőket, amivel hozzájárulhatnak a kapcsolat javulásáért, így könnyebb a végrehajtás, és kézzelfoghatóbb a számonkérés.

A hölgy egyébként igazán profi webhellyel rendelkezik, már domain név szinten hangzatos http://www.kibekitem.hu címmel. Itt szinte mindent megtalálni, amit az ember szeretne tudni erről (kifejezetten ajánlom olvasásra annak, akit a téma érdekel), egyet kivéve, a sikertelenség kérdését.

A sikertelen mediáció ügyében még a weben is legfeljebb csak ezt találni (“mediáció sikertelen” kulcsszavakkal végzett keresésből kiválasztva a leginkább érdekeseket ebből a szempontból):

A mediációról tömören (http://www.valasmediacio.hu, 2010. május 13.) szerint:

A mediátor nem mágus. Igen előfordul, hogy a mediáció sikertelen marad. Azonban meg kell jegyeznem, hogy uniós országokból származó adatok szerint a mediációs megállapodások 80%-a működőképes, míg a bírósági ítéleteknek alig 20%-a sikeres, azaz a felek be is tartják, nem fellebbeznek.

No de mi a helyzet Magyarországon, kérdezem én.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara http://www.bkik-mediacio.hu webhelyén lévő Gyik oldal szerint:

Elveszítem-e a bírósághoz fordulás lehetőségét, ha mediációt veszek igénybe?

Nem, sőt sikertelen – megállapodást nem hozó – mediáció után illetékkedvezményben részesül a peres eljárás során.

Aha, a bíróság tehát a sikertelenséget követő természetes folytatás.

Ebből a szempontból érdekes a http://www.mediatorkepzes.com –on hírdetett saját “Gyermekközpontú közvetítés” (dr. Kardos Ferenc, 2011) című könyvből megjelenített Lapozzunk bele! (Mediáció váláskor) alábbi részlete:

Válási mediációban gyakran előfordul, hogy a felek eljutnak addig a pontig, hogy felállnak, és inkább a bíróságon folytatják. Ha ilyenkor egy különtárgyalással, kis szünettel segítünk nekik végiggondolni a bíróság nyújtotta másik alternatívát, vissza fognak ülni, és sokkal jobban fognak együttműködni a továbbiakban. Ennek az a magyarázata, hogy eleve azért jöttek mediátorhoz, mert féltek a bíróságtól, de a vita hevében megfeledkeztek erről. Itt is egyet kell értenünk Haynes-szel (1989) „A mediátor csak emlékeztetheti a feleket a lehetséges következményekre, és rájuk bízza a döntést, hogy bíróságra viszik-e az ügyet, vagy megállapodásra jutnak a mediációban.” Sikertelen akkor lesz a mediáció, ha az egyik fél jobban bízik az igazságszolgáltatásban, úgy érzi, jobban járna, ha azon a küzdőtéren folytatnák a konfliktus megoldását….

Itt, úgy gondolom, el is jutottunk a bejegyzés címében megfogalmazott kérdés, nevezetesen a “Mediáció: hozhat-e megbékélést úgy a legnagyobb, mint a legkisebb közösségekben?” valódi megválaszolásához. A mediáció érdemben csak azokban az esetekben kecsegtethet sikerrel, ha mögötte áll a sikertelenség esetén igénybe vehető igazságtétel intézménye.

Arra vonatkozóan, hogy mi mindent kell tudnunk ebben az összefüggésrendszerben Máthé Tímea, “Az agresszió kezelése a büntetőügyekben alkalmazott közvetítői eljárás során – A Csongrád Megyei Igazságügyi Hivatalban végzett kutatás alapján“ című, a Rézler Gyula Alapítvány PhD felkészülés támogatására kiírt ösztöndíjával készült 2010. júniusi tanulmányának következő részeit érdemes elolvasni:

  • “III/3. A büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről”
  • “IV. BÍRÓSÁGI KONTRA KÖZVETÍTŐI ELJÁRÁS”

Csak néhány szvsz lényeges elem ezekből:

… A törvény tehát a bűncselekményt az elkövető és a sértett közötti konfliktusként definiálja, és ebből következően elismeri azt, hogy a döntési jogkör az államtól az érintettek kezébe kerüljön vissza.

A közvetítői eljárás a terhelt érdekét szolgálja, hiszen a törvény által megkívánt magatartás tanúsítása esetén a vele szemben indult büntetőeljárás megszüntetésére, illetve a büntetés korlátlan enyhítésére kerülhet sor, egyúttal azonban a sértett szempontjait is megfelelően megjeleníti, ha a büntető – illetve a polgári peres eljárásnál gyorsabb, egyszerűbb eljárásban kaphat számára megnyugtató elégtételt. Kiemelendő, hogy csak a tényleges kártérítés, illetőleg az egyéb jóvátétel megtörténte eredményezi az eljárás megszüntetését, illetve a büntetés korlátlan enyhítését.

A közvetítői eljárást a büntető ügyben eljáró bíróság, illetőleg ügyész székhelye szerint illetékes megyei (fővárosi) igazságügyi hivatal pártfogó felügyelői szolgálatánál közvetítői tevékenységet végző pártfogó felügyelője, vagy a pártfogó felügyelői szolgálatként kijelölt szervvel közvetítői tevékenység végzésére szerződésben álló ügyvéd folytatja le.

A közvetítői eljárás eredménytelensége, sikertelensége semmiképp sem róható egyik résztvevő – eljárásjogi helyzeténél fogva kiemelendő, hogy a terhelt – terhére sem. … Míg bizonyos esetekben a felek meghallgatása történhet egymástávollétében is, a megállapodás megkötésekor és aláírásakor mindkét félnek együttesen meg kell jelennie.

… A megállapodásról a közvetítő okiratot állít ki, ami közokiratnak minősül. A közvetítői eljárásban létrejött közokiratba foglalt megállapodás a közvetítői eljárás célján túlmenően más joghatás kiváltására nem alkalmas, de nem érinti a sértett igényérvényesítési jogát, így egyéb törvényes úton érvényesítheti a terhelttel szemben a bűncselekményből származó igényét. A közvetítő az eljárás befejezését követően ellenőrzi a megállapodás teljesítését. Ha a közvetítői eljárás befejeződik, a terhelt a teljesítést bár megkezdte, de még nem teljesítette, akkor a közvetítő jelentést ír az ügyésznek, aki a törvényes feltételek fennállása esetén dönt a vádemelés elhalasztásáról. Ha a vádemelés elhalasztásának tartama alatt a terhelt a teljesítést befejezte, az ügyész az eljárást megszünteti. Ha a terhelt nem teljesít, az ügyész vádat emel, a vádemelést követően a bíróság folytatja az eljárást.

… miért lehet vonzóbb a pereskedés az emberek számára? A következő érveket lehet felsorakoztatni:

  • a bíró meghallgat, és meg is hallja, amit mondok
  • a bíró megérti az álláspontomat
  • a bíró elfogadja, hogy igazam van
  • a bíró igazságot szolgáltat
  • a bíró szigorával nyilvánosan megalázza a másik felet, „a körmére koppint”
  • a bíró tetemes kártérítést ítél meg nekem, és ezzel is fejet hajt az igazam előtt.

A pereskedést ugyanakkor gyakran lassúnak, körülményesnek, költségesnek és alkalmatlannak tartják a vita rendezésére. A peres felek gyakran érzik úgy, hogy:

  • túl kevés a kártérítés, amit kapnak
  • az ítélet túl sokára született meg az eltelt időhöz képest, amíg az ügy a bíróságra jutott
  • az egész eljárás túl költséges
  • az egész eljárás túl sok időt vett igénybe
  • a pereskedés egy korábban gyümölcsöző kapcsolatnak vetett véget.

Ha viszont felismerve a peres eljárás hátrányait, vállalkoznak a közvetítői eljárásra, akkor az emberi jellemből adódóan könnyen megtörténhet, hogy a felek ott is csak győzni akarnak. A konfliktusban állók szeretnének maximális előnyökhöz jutni, a terhelti oldalról elkerülni a bíróság felelősségre vonását, a sértetti oldalon pedig a kár minél korábbi jóvátételét. Ugyanígy előfordulhat, hogy a mediátor is ”győzelemre” vágyik, és megegyezésre törekszik, holott ő csak a folyamatért felelős, nem pedig az eredményért. … A jól képzett mediátor ezért először abban segít a feleknek, hogy tárják fel az igazi rejtett indítékaikat, s vizsgálják meg őket. Másodszor abban segít, hogy felismerjék, kölcsönösen foglyai egy helyzetnek, amely mindegyikőjük számára romboló hatású. Harmadszor, a mediátor rávezeti a feleket, lássák be, hogy a konfliktus feloldható, ha mindketten megváltoztatják a konfliktushoz való viszonyukat, ha álláspontjukat az ellenséges neheztelésből és bizalmatlanságból együttműködőbb és bizalomteljesebb kapcsolattá változtatják.

Ha a felek saját érdekeiket, szükségleteiket tárják fel, akkor könnyebb a kölcsönös érdekek megtalálása, az ellentétek feloldása. „A mediáció során az a legfontosabb, hogy a felek között megváltozzon valami: a kommunikáció, a saját és a másik szerepének értékelése, az egymáshoz való hozzáállás, a tárgyalási stílus. Mindennek során a szükségletek kerüljenek az erő, vagy a győzni akarás helyébe. Ha mindez megtörtént, akkor lehet konszenzuális megállapodást kötniük a feleknek”.[*] Mindenképpen megállapítható továbbá, hogy a mediációs eljárásban részvevők egy új konfliktuskezelési módszert is tanulnak a mediátoroktól, amit a későbbiekben, hasonló helyzetekben is alkalmazni tudnak.


[*] In. Kertész Tibor (2009) Mediáció a gyakorlatban 1. A mediáció dinamikája. 11. o.

Ergo, ha a közvetítés sikertelensége esetén birósági szakaszra jut egy peres ügy, akkor valójában arról van szó, hogy a felek között érdemben nem változott a kommunikáció, a saját és a másik szerepének értékelése, az egymáshoz való hozzáállás, a tárgyalási stílus. Ezzel a végére is értünk a mediáció korlátait vizsgáló bejegyzésünknek.

Advertisements
Post a comment or leave a trackback: Trackback URL.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: