Nemzethez köthetők-e a nemzetek küzdelmében elért sikerek?

A szoclibek szerint nem és már azért sem, mert a nemzetek küzdelménél előrébb való akár az emberiség, akár az egyes emberek nemzeti hovatartozás által szabott korlátok alóli felszabadítása, valamiféle nemzetek feletti “fejlődés” koncepciójának a jegyében. A néppártiak természetesen éppen ellenkezőképpen vélekednek.

Hazai példa:

[1:15] "Nem azért volt rajtam teher, mert én vagyok a világbajnok, az Európa csúcstartó. Azért volt rajtam pici teher, mert 15 millió magyart kellett végigvinnem ezen a 200 méteren és végig éreztem a támogatásukat, végig éreztem a segítségüket. Végig azt éreztem, hogy az elmúlt pár napban is, hogy mindenki támogatott és mindenki sok-sok erőt és kitartást adott nekem, s elhitették nekem azt, hogy sikerülhet. Ez az én teljesítményem egyértelműen, de azt gondolom, hogy még 15 millió magyaré emberé egyértelműen ugyanennyire!" [1:45]

Gyurta Dániel, a 200 méteres mellúszás olimpiai bajnokának nyilatkozata a Kossuth Rádiónak (elérhető a Szent Korona Rádió cikkoldalán: Gyurta: 15 millió magyart kellett végig vinnem ma este! (+ hanganyag) [2012. augusztus 1.], a hanganyag alapján általam végrehajtott javításokkal).

Néhány szoclib “média prominens” megélése ugyanakkor egészen más volt:

Gréczy Zsolt saját blogjának Gyurta fel – Czene le [2012. augusztus 2.] című bejegyzésében:

… Egy magyar fiú, Gyurta Dániel, világcsúccsal nyerte a 200 méteres mellúszást a londoni olimpián.

Itt szeretném jelezni, hogy soha nem fogok a Fideszre szavazni, de én is sírtam a boldogságtól. Így volt ez 1989 előtt is, és azóta is. Az olimpia az valami más. …

Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert a kommentátor mellett ott ült Czene Attila államtitkár, akinek surranópályás olimpiai győzelmét soha nem feledem. Akkor is könny szökött a szemembe. Amit azonban Czene tegnap művelt, az szomorú. Ha már beül egy korábbi bajnok a riporter mellé, muszáj az államtitkárnak? Van bőven úszólegendánk, bárki elvállalta volna a "feladatot." Miért van az, hogy Czene azonnal úgy fényezi a kormányát, amelyik "biztosított mindent ahhoz, hogy lehető legjobb legyen a felkészülés", hogy közben megjegyezte, hogy "ez a dolguk."

Aczél Endre a Galamus csoport honlapján Az én olimpiám – 5. 2012.08.02. címmel közzétett, napi bejegyzésében:

Ettől az angoltól joggal féltettem Gyurta Dánielt. Ezt az angolt – Jamiesont – csak világcsúccsal lehetett megverni Londonban. És Gyurta megcsinálta! A magyar úszók túlnyomó többségére nem jellemző módon itt, a 200 méter mellen is alaposan megjavította önnön legjobbját, a magyar csúcsot, amely egyébként azonos volt az olimpiai rekorddal – amiként tette ezt 100 méteren is (ahol 1 perc alatti egyéni és magyar csúccsal negyedik lett).

… úgy tetszett, hogy amikor Kitadzsimát megelőzte, már nem lesz szüksége arra a bizonyos klasszikus hajrára. De az utolsó 20 méteren az uszoda mégis drámai színpaddá változott. A vezető magyarhoz egyre közelebb került az általam megjósolt „igazi” ellenfél, Jamieson, aki olyan hajrát vágott ki, mint amilyet Gyurta szokott. Pontosan olyat. Nem akarok ünneprontó lenni, de mint uszodai veterán, azt mondom: ha 210 méteres a verseny, az angol csap be elsőnek. Hála az égnek azonban, bajnokunknak megmaradt 15 század másodpercnyi előnye a korábbi minimum háromszorosából, és ilyenformán két világ- és két Európa-bajnoki aranya, egy olimpiai ezüstje után megszerezte élete első olimpiai aranyát is, egyszersmind a másodikat Magyarországnak.

Magyari Péter Index.hu portál Sport Géza nevezetű alhelyén Gyurta és Én [2012, augusztus 2.] címmel megjelent, a nemzeti lelkesedést módszeresen lekicsinylő “jópofáskodása”, amit már az első, illetve a két utolsó bekezdés is kiválóan mutat (a többit nyugodtan hozzá képzelheti az, aki nem kedveli az ilyen “művek” olvasását):

Jómagam is szoktam úszni egyébként. Nyilvánvalóan kiválóan csinálja Gyurta Dániel, látszik, hogy ért hozzá, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy nagyon sokat is gyakorolja. Persze nem tudhatjuk, hogy mi lenne, ha én is annyit úszhatnék, mint ő, de hát azt sem tudhatjuk, hogy milyen cikkeket tudna írni, ha neki kellene naponta a klaviatúra mögé ülnie.

És van, amiben kicsit másképpen alakultak a dolgaink, és mondjuk az enyémek kicsit jobban. Ezt nyilatkozta: „Pekingben vertek meg utoljára, azóta senkinek sem sikerült”. Nos, én 2006 tavaszán jártam Pekingben, turistaként, de egyáltalán nem vertek meg, és azóta se történt ilyesmi. Engem utoljára 1990-ben vertek meg, de az Budapesten történt, fényes nappal a nyílt utcán egyébként.

Kétségtelen, hogy Gyurta Dániel most nagyon nagy szám, mindenki vele foglalkozik, ebben gondolom szerepe van a világcsúcsnak is, ami az eredményjelzőn szerepelt. De ezzel együtt ne felejtsük el, hogy sok szorgalmas ember van még ebben az országban, akik esetleg ugyanígy tudnának örülni annak, ha velük is foglalkoznának a közvéleményben.

Nem csoda, hogy rengeteg embernél kiverte mindez a biztosítékot. Az utóbbira vonatkozóan például elég átfutni a meglehetősen mérsékelt, Ez a Magyari Péter komolyan gondolta az alábbi írást Gyurta Daniról, vagy csak feltűnési viszketeksége van? [2012. augusztus 2.] kérdésfelvetésre adott, szintén mérsékelt válaszok egész sorát.

Megjegyzendő, hogy a jelenség még az olimpiai sikerek eme röpke időszakában sem volt egyedüli. Álljon itt az 1987-es világbajnoki tőrcsapat – Jánosi Zsuzsanna, Kovács Edit, Stefanek Gertrúd, Szőcs Zsuzsanna, és Tuschák Katalin – tagjai által a Nemzeti Sport Online-on megjelentetett alábbi tiltakozás:

Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezetőnő, hogy már zavart… Ez iszonyat volt!… Ott lettem volna, izé, mikrofonnak megnyomom a köhögő gombját, két pofon, és elengedem, na, most beszélhet…

A fenti mondatok az egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorában hangzottak el, egy „sztárriporter” szájából. Ha Bochkor Gábort bármi is befolyásolja abban, hogy egy magyar aranyéremnél elérzékenyüljön, az az ő dolga. De hogy egy hatszoros világbajnokot pofonnal némítana el, amikor kommentátorként meghatódottan közvetít, azt felháborítónak és visszataszítónak tartjuk!

Egykori vívótársunk, Horváth Mariann évtizedeket töltött el a páston, jól ismeri hát a hétköznapok gyötrelmeit. Az izzadságot, az ólmos fáradságot, a kínzó fájdalmakat, amikor menni és menni kell tovább. Akkor is, ha nem jönnek a sikerek, és akkor is, ha a csúcsra ér az ember.

Vasárnap este Szilágyi Áron elérte, ami minden sportoló álma, a kommentátor meghatottsága szólt az olimpiai győzelemnek, és szólt annak a heroikus küzdelemnek, erőfeszítésnek is, amely idáig elvezet, és amelyet talán csak egy egykori élsportoló ismerhet meg igazán.

Egy olyan sportoló – és ezt Bochkor talán nem is tudja – akinek a sikerei csúcsán nem adatott meg, hogy olimpián induljon, hiszen a női párbajtőr akkor még nem volt olimpiai szám. Mariann, ha indulhatott volna, esélyesként lépett volna a pástra. Szilágyi Áron most érte, helyette is megnyerte az olimpiai aranyat. Mint ahogyan mindegyikünkért, mindegyikünk helyett is. Mert az olimpiának ez is a lényege, hogy ott minden magyar sportoló a hazájáért is küzd, és ha nyer, az egész ország vele együtt győztesként ünnepel. Bochkorért is. Hogy ő képtelen ennek az örömét átérezni, az sajnálatra méltó. De hogy a meghatódott riporternőt arcul akarja ütni, az: iszonyat!

Jánosi Zsuzsanna, Kovács Edit, Stefanek Gertrúd, Szőcs Zsuzsanna, Tuschák Katalin

A magam részéről azzal tudnám lezárni a fentiekben szereplő, sajátos “véleményformálókról” szóló itteni beszámolómat, hogy az illetők “nem komplettek”. Álljon itt egy harmadik olimpikon, Risztov Éva debreceni fogadtatását bemutató két videófelvétel annak bizonyítására, hogy milyenek a valódi emberi érzések hazánkban:

Nézze meg hogyan fogadták Risztov Évát a repülőtéren!
Nézze meg hogyan fogadta a tömeg a Risztov Évát Debrecenben!

Végül néhány érdemi idézet az MTI híreiből:

"Sokkal nehezebb ezt a szeretetet elviselni, mint azt a 10 kilométert leúszni" – mondta meghatottan Risztov Éva az őt váró, zászlókat lobogtató és éneklő szurkolóknak. Nem mulasztotta el ismét megköszönni a debrecenieknek, hogy "befogadták" őt, hogy bíztak benne. "Most érzem azt, hogy itthon vagyok" – mondta meghatottan Risztov Éva.

"Köszönöm a debrecenieknek, hogy három éve hittek bennem, hogy befogadtak, a városvezetésnek, élén a polgármester úrral, hogy végig kitartottak mellettem, s mögöttem álltak. Köszönöm a megterhelő edzéseket Széles Sándornak és edzői teamjének, de Gyurta Daniéknak is, akikkel együtt készülhettem. Dani a mai rajtom előtt csak annyit mondott: +nyomjad!+. Megfogadtam a tanácsát."

"Több mint fél éve velünk készül, az edzőtáborainkban mi vezettük a tréningjeit, a mi edzésterveink alapján készült az olimpiára is – mondta Kovácshegyi Ferenc, a Széles Sándor vezette Jövő SC-s edzői csapat tagja, aki az alkalmi tolmács szerepét is ellátta a Hyde Parkban Risztov Éva mellett. – Amikor pedig nem velünk dolgozott, Debrecenben Dévay László készítette fel. Hogy idáig jutott, abban szerepe van korábbi edzőinek, Bán Sándornak, a kőbányai műhelynek és Vajda Tamásnak egyaránt."

A fogadtatás és a megelőző, közvetlen támogatás sokat jelentett és jelent tehát Risztov Évának. Ezek pedig csak a nemzet fogalmának keretén belül értelmezhető dolgok. Ami Gyurta Dániel, Szilágyi Áron, Risztov Éva és a többiek számára evidens. Mint ahogyan a nemzet egyszerű fiainak és lányainak is, amikor fenntartás nélkül büszkék az elért eredményekre. Ilyen egyszerű!


Persze “megérthetjük” az ilyen “nemzeti teljesítményekhez” másként viszonyuló illetők “nem komplett” mivoltát, ha egyedül a Magyari Péter féle jelenséget próbáljuk értelmezni, ezen belül is beérve az alábbiakkal:

Magyari Péter a magát “Magyarország vezető politikai véleményblog”-jának kikiáltó Véleményvezér blog belső tagja. Ennek szerkesztője a magát bloggerként megadó Panyi Szabolcs (saját blogbejegyzései még a Global Voices Magyarul és az Origo-s komment.hu webhelyeken vannak), aki a Szombat, Zsidó politikai és kulturális folyóirat állandó külső munkatársa is egyben. A 2010. február 23. óta létező Véleményvezér csak 2012. január 16-án kért fel belső tagokat. Addig nyilvánvalóan a szerkesztő Panyi Szabolcs írta, netán iratta a név nélkül megjelent írásokat. Ez persze teljesen mindegy, mert a nemzet fogalmát ezek az írások messze elkerülik, mivel merőben csak a Fidesz és a kormány elleni szokásos aktuálpropaganda ezek témája.

A Fidesz álta kezdeményezett “nemzeti együttműködés” sem téma itt, hanem mindössze ennek az aktuálpropagandának a keretében kerül éppen hogy megemlítésre:

Májusban még megmosolyogtuk a „nemzeti együttműködés” suta szókapcsolatát, ma viszont már benne vagyunk. Még Schobert Norbi is késztetést érez, hogy határozottan kiálljon a kormány gazdaságpolitikai elképzelései mellett.

Mindössze ennyi, pedig a Felépült a Nemzeti Együttműködés Rendszere! [2010. október 29.] című szösszenetből való.

Ki érti, mi fán terem a nemzeti együttműködés? … Volt valami természetes, sőt bájos abban, amikor ’98-ban Deutsch Tamás egy mondatban hatszor mondta el, hogy „polgári”, és a végén már ő is nevetett. És van valami modoros, sőt izzadságszagú abban, amikor Szijjártó Péter teszi ugyanezt a „nemzeti együttműködéssel”, halálosan komoly arccal. …

Túl bonyolult

De az sem sokkal jobb, amikor a miniszterelnök nem szemléletes példákkal, hanem absztrakt fogalmakkal, modoros műszavakkal áll elő. A „Nemzeti Együttműködés Rendszerétől” a „Nemzeti Ügyek Kormányáig” csupa olyan, üres kifejezést hallhatunk, melyek az átlagember számára értelmezhetetlenek, és semmiféle azonosulásra nem nyújtanak lehetőséget.

Látható, hogy a rengeteg beszéd és blikkfangos szlogenfaragás mögött az áll, hogy a miniszterelnök és kormánya izzadó homlokkal keresi azt a kulcsszót vagy egyszerű mondatot, amivel ki tudná fejezni kormánya vízióját. A kérdés csupán az, hogy miért nem sikerül.

A Véleményvezérnek két tippje van: vagy azért, mert ők maguk sem tudják, hogy mit is akarnak. Vagy azért, mert nem merik elmondani.

No ez mindent elárul, szinte magáért beszél, hiszen az Orbán: nem tudja vagy nem meri? [2010. november 23.] című “mondanivalót” próbálja alátámasztani

De még így is messze a preambulum tűnik az egész készülő alkotmány leggyengébb részének. Egyrészt nem lehet nem észrevenni benne a Fidesz politikai nyilatkozataként és hitvallásaként elfogadott Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában (NENYI) is felbukkanó több elemet (ld. Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk). Kifejezetten ízléstelen lehet sokak számára, hogy „Nemzeti Hitvallás/ Nemzeti Nyilatkozat” (ez majd még eldől) néven az egész ország alkotmányában egy politikai párt kommunikációs paneljei köszönnek vissza.

Itt aztán kibújik a szög a zsákból Új alkotmány: lejár a szavatossága? [2011. március 10.] címmel megfogalmazott elutasító tiráda részeként.

A Békemenet hetének hétfőjén (az esemény 2012. január 20-án szombaton volt) ezután felkért a véleményvezér Panyi és a mögötte álló kör másokat, hogy csatlakozzanak ehhez a “véleményvezérséghez”. Ettől alig valami változott valami a nemzeti ügyek önálló megtárgyálását illetően. Ugyanúgy nem kerül erre sor, mint annak előtte:

A Véleményvezérrel együtt fontosnak tartom hangsúlyozni: az, hogy ennek a türelmetlenségnek a címzettjei mi vagyunk, azt saját magunknak köszönhetjük. Mi vagyunk azok, akik nem értik meg, hogy a globalizált világban a nemzeti érdekeket nem az ökölvívás, hanem a társasjáték szabályai szerint érdemes képviselni.

Madár István, új belső tag, az Az EU megmutatja Orbánnak, hol a helyünk [2012. január 19.] című szerkesztői megszólalásra reagálva.

Csak a feszültséget fokozza, minden elfecsérelt nap, ami nem az őszinte szembenézéssel és nem azzal telik, hogy a bázisnak is értésére adja, nem az EU-val szemben kell megfogalmaznunk a nemzeti érdekeinket.

Mong Attila, új belső tag a Békemenet a nyugdíjba [2012. január 23.] című szerkesztői szösszenetre reagálva.

Megdöbbentő volt látni a szombati „békemeneten", hogy az a hatalmas tömeg, mely a mérsékelt jobboldali Európai Néppárthoz tartozó Fideszt támogatja, hogyan visszhangozta azokat a szlogeneket, melyeket Nyugat-Európában egyértelműen radikális jobboldalinak neveznének. A tüntetők egy jó része és a tüntetés szervezői szinte vallásos áhítattal beszéltek a magyarságról és annak sorsáról, a nyugati pénzvilág elleni gazdasági szabadságharc pedig már-már keresztes háborúvá emelkedett a szemükben. A tüntetés egyik nagy tanulsága az, hogy a népnemzeti-ősmagyarkodó-nyugatellenes gondolatkör közönsége jóval nagyobb, mint azt sokan gondolták.

Eljött a Jobbik ideje, gondban a Fidesz [2012. január 24.]

Egyetértek mindkét előttem kommentelővel, a poszt szerintem is téves következtetésre jut. Ráadásul – amennyit láttam a tüntetésről, illetve hallottam az ott lévőktől – ez nem egy nyugat-ellenes, radikálnacionalista menet volt. Az a Jobbiké volt az, az előző héten.

A tüntetés egyértelműen Orbán Viktor támogatásáról ("csináljon amit akar, mi csak benne bízunk") szólt, és sokkal inkább a belföldi támadások, mintsem úgy általában az EU ellen. A "nem leszünk gyarmat" típusú védekezés az egyre erősebb brüsszeli hatalommal szemben egyáltalán nem radikális vagy különleges Európában. Vaclav Klaushoz vagy Richard Sulikhoz képest Orbán Viktor brüsszeli báb csupán.
És hát azért nagy leegyszerűsítés akár még a sámándobos felvonulókat is népnemzeti-ősmagyarkodó-nyugatellenes közönségnek nevezni. Nekem nem tűnt szélsőséges menetnek ez, és a legrosszabb magyar politikai kultúrát idézi kvázi lecsürhézni a nekünk nem szimpatikus oldal táborát.

Magyari Péter, szintén új belső tag reagálása a fenteikre.

szerintem életszerűtlen az összehasonlítás. mindenek előtt persze azért, mert Horn alatt nem voltunk EU-tagok. de nem csak azért.

amikor a Fidesz megszerezte a kétharmadot, még azok közül is többen bizakodtak, akik amúgy nem rájuk szavaztak; mondván: sima győzelem, nagy felhatalmazás, végre képes lesz egy irányba menni az ország, a Fidesznek nem lesz érdeke, hogy fenntartsa a konfrontatív politizálást.

de az, hogy a Fidesz "kiegyezésre", gesztusokra törekedjen, egy pillanatig sem lehetett opció. még akkor sem, ha lehet, hogy egy-egy stratéga e szerint érvelt. ezt az eshetőséget eleve kizárta a Fidesz ellenzéki politizálása, az ellenségkép tudatos és aprólékosan történt felépítése, a kétosztatú politikai erőtér (kommunista-nemzeti) megteremtésére tett évtizedes fáradozás. a saját szavazóbázisa felől érkező, nyolc éven át srófolt várakozások miatt ennek nem lehetett realitása. nem véletlen, hogy a legelkötelezettebb szavazók szerint a fidesz még mindig nem elég kemény; amit az elszámoltatás "akadályozása" miatti elégedetlenség mutat legjobban.

Rényi Pál Dániel, ugyancsak új belső tag reagálása az Amit Horn Gyulától tanulhatna a Fidesz [2012. január 25.] című szerkesztői felvezetőre,

Most már elképzelhető, hogy késő, de még az is lehet, hogy a Malév csődje éppen újra lehetőségeket teremt erre, Budapestet elhelyezkedése ugyanis továbbra is sok mindenre alkalmassá teszi. Ehhez persze az kell, hogy ne alakuljon a helyén valamilyen zavaros nemzeti légitársaság, ami megint csak annyiban lesz majd nemzeti, hogy nekünk kerül sokba.

Mong Attila a Malév: mit veszítettünk el valójában? [2012. február 7.] című szerkesztői cikkre reagálva.

Lázár egyrészt nem szereti vállalni a felelősséget mondataiért, másrészt nem szereti azt sem, ha az újságírók, a Mong Attiláék csak úgy összevissza oknyomoznak, nem a Fidesz-frakcióvezetőjének megrendelésére. Itt volt már az ideje, hogy a tényfeltáró újságírás irányításában is végre kezdeményezően lépje fel a párt és ezen az eddig elhanyagolt területen is megkezdődjön a Nemzeti Együttműködés.

Vári György alias Nagy Levin, szintén új belső tag reakciójának első része a Polip módjára hálózza be Magyarországot: már Lázár János is oligarcházik [2012. március 12.] címmel írott “értekezésre”. No lám mégis megjelenik a nemzeti együttműködés igénye?

A Fidesz és a Milla is akkor cselekednének a legbölcsebben, ha megköszönnék elvbarátaiknak a támogatást, de abból a forradalom és szabadságharc ünnepén, legalább az arra való tekintettel most nem kérnének.

Március 15.: kösz, nem kérünk importtüntetőket! [2012. március 13.]

Lengyel titkosszolgálati források szerint egy bizonyos Bem József is készülődik, hogy csatlakozzon a már itt lévő olasz, osztrák és német légióhoz Nevezett nagy példaképe Kosciuszko Tádé, aki az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként szolgált, hasonlóképpen a magyar Benyovszky Mórichoz, aki később majdnem megszerezte nekünk Madagaszkárt. Szóval furcsa ez a vélemény, főleg egy olyan korban, ahol amúgy is nehéz meghúzni a határt, hogy hol végződik a magyar költségvetés és hol kezdődik az európai politika. Nem az a baj tehát, hogy külföldiek érkeznek megnézni minket, hanem az, hogy ekkora ügyet csinálunk néhány száz kósza franciából vagy lengyelből.

Mong Attila vélemény a fenti szerkesztői véleményre [2012. március 13.]

Határozottan Mong Attilával értek egyet, 1848 is egész Európáé volt. Minden további nélkül értelmezhető legalábbis európai kontextusban, hogy a jelenlegi törvényhozás igyekszik lehetőség szerint elsúlytalanítani saját kontrollintézményeit, a kritikus nyilvánosságot stb. Ahogy a lengyelek szerint is európai ügy a posztkommunisták és a liberálisok (köztük természetesen a Polgári Platform) elleni harc is, ahogy a Jerzy Robert Nowak-féle levélben is szerepel: "Magyarország ügye ma Európa ügye". Jerzy Robert Nowak élettörténetének érdemes egyébként utánanézni, nem mindig volt ilyen mélyen meggyőződéses antikommunista, ahogyan Bencsik András sem. Ettől azonban még ott tüntetnek, ahol akarnak, mint mindenki más, ennek nem feltétele az, hogy valaki rendes ember legyen. Az ünnep természete, hogy aktualizálják, másként egyszerűen nem jön létre, az ünnep ugyanis az egykorvolt újraélése, az időmúlás átmeneti felfüggesztése. A VV posztja is aktualizál, hiszen a nemzeti függetlenség ünnepére hivatkozva küldené haza a lengyeleket és a franciákat. Azt, hogy a helyzet rossz, jelzi, persze, hogy eminnen és amonnan szövetségesek érkeznek tüntetni a "másik" tömb mellett és ellen a nemzet – elvileg közös – ünnepén, többek között az egységes magyar politikai közösség módszeres szétverésének is tünete, hogy így van, de nem oka és azt sem hinném, hogy növeli a bajt. Hozzáteszem, hogy ha a Milla és a Fidesz közül ki kéne választani, ki tett ennek az állapotnak az előidézéséért többet, nekem nem sokat kéne gondolkodnom a döntés előtt. Világos, hogy a lengyel tüntetők mit kapnak itt, amit otthon hiányolnak, mert ott – szerintem örvendetes módon – kisebbségbe kerültek. Nyilván torzítja valamelyest a perspektívájukat ez az elvárás, ahogy bizonyos mértékig a franciákéit is torzítják a saját elvárásaik, de mi gátolná, hogy ki-ki saját – vélt vagy tényleges – külföldi elvbarátai mellett kiálljon egy-egy szimbolikus pillanatban, végtére is nyitottak a határok, az eszmék szabadon áramlanak, szavazati jogot pedig egyik csoport sem szerzett. Különösen akkor nem aggályos ez – még ha ki-ki politikai ízlése szerint visszatetszőnek is tűnhet -, ha nem közpénzből finanszírozzák a külföldi tüntetők költségeit, még sokszorosan közvetve sem. A szervező újságírók orgánumainak juttatott folyamatos önkormányzati megrendelések számomra nehezen tűnnek indokolhatónak – a békemenetektől függetlenül is. Stb.

Vári György alias Nagy Levin véleménye ugyanerről [2012. március 13.]

Egyetértek a kommentelőkkel. Szerintem inkább vicces, hogy internacionalistává dagadó politikai tüntetések vannak Magyarországon. Ebből is látszik, hogy nemzeti vitáink egyben európai viták is! Ez az egyesült Európa elvének győzelme, hogy képesek emberek egy politikai tüntetés kedvéért utazgatni.

Sőt én azt is gondolom, hogy azzal sincs baj, hogy a nemzeti ünnepeket pártpolitikai célokra használják a politizáló pártok. Ugyan, mivel mással lehetne az ünnepeket élővé tenni, mint aktualitással? Pláne egy szabadságharc ünnepén kifejezetten méltó a szabadságot politikai vitákkal ünnepelni. Lám, megélhetjük a szabadságot.

Én azt is szemforgatásnak tartom, amikor a baloldal azon izgul, hogy az egyházak miért politizálnak, vagy amikor a jobboldal azon háborog, hogy a szakszervezetek miért dörgölőznek pártokhoz.
Csinálja mindenki hangosan.

Magyari Péter hozzászólása mindehhez [2012. március 13.]

2010-ben a múlttal szakító fülkeforradalom és a jövőt megalapozó Nemzeti Együttműködés Rendszere voltak ezek a vezérmotívumok, 2011-ben pedig a különféle, az országnak rosszat akaró „erők" ellen vívott szabadságharc.

Orbán Viktor kormányát külföldről rángatják [2012. március 14.]

A kormányfő Brüsszel lemoszkvázásával készségesen szállítja a muníciót azoknak, akik épp most akarják demonstrálni, hogy az Unióval már nem lehet úgy packázni, mint egykor.

Amikor a magyar kormányfő azt hiszi, hogy csak a hazai közönségnek beszél, mondjuk a március 15-i nemzeti ünnepen, akkor közben az Unió megannyi fővárosában és különösen a brüsszeli központban már a kezüket dörzsölve várják a magyarországi eseményekről készült beszámolókat, a beszédekről készült átiratokat. A mi miniszterelnökünk pedig készségesen szállítja is a muníciót azoknak, akik éppen most akarják demonstrálni ország-világnak, hogy mennyire szoros is az integráció az EU-ban, és hogy Brüsszellel már nem lehet úgy packázni, mint egykor.

Orbán Viktor felett kínosan eljárt az idő [2012. március 19.]

De dimenzionáljuk túl ezt az ügyet. Nekem a legcsekélyebb mértékben sem változott a véleményem Schmitt Pálról ahhoz képest, amit elnöki tevékenysége alapján már eddig is gondoltam róla. Kifejezetten helyénvaló és öszinte lenne, ha a posztján maradna, azt gondolom, Orbán Viktor helyes döntést hozott, amikor Schmitt Pál elnöki jelölését támogatja, hiszen jellemével, gerinces magatartásával tökéletesen megszemélyesiti a Nemzeti Együttműködés Rendszere értékrendjét és erkölcsi tartását.

Varró László, új belső tag reakciója a szerkesztő A Schmitt-mosdatás 2014 főpróbája [2012. április 2.] című sikkére

Húsvétkor a mértékadó katolikus lapnak nyilatkozott a magyar kormányfő, és a szokásos nagy összefüggések és szóvirágok ezúttal Európa jövőjéről szóltak. Megtudhattuk belőle, hogy a kontinens egy istentelen kozmosz felé tart és most dől el, hogy a magyar nemzet kimaradhat-e ebből a szekuláris, család- és nemzetellenes közegből. Ha jól értettük az üzenetet, akkor ettől a sorstól csak a nemzeti szuverenitás növekedése, azaz egy szabadságharcos kormány menthet meg minket.

Orbán Viktor harca az istentelen kozmosz ellen [2012. április 10.]

Mindannyian tudjuk, hogy Áder, ahogy előtte Schmitt is, hatalmi érdekek kiszolgálására kell, semmi egyébre, csak amikor valaki ezt kimondja, akkor a jobbos véleményformálók bejelentik, hogy nincs senki és semmi a politikán kívül (ezen a ponton többnyire, vérmérséklettől függően heves vagy szelíden ironikus értelmiség-szidás következik), minden politika és így a gátlástalan hatalmi nyomulást nincs honnan felülbírálni. A gyurcsányisták utálták Sólyomot, a jobbosok utálták Gönczöt, nemzeti egység nincs, csak Fidesz van meg MSZP/DK, aki köztársasági elnök lesz, annak, a politika természete miatt, úgyis választania kell közülük. Holott volt egy köztársasági elnök nem is olyan rég, aki tudott nem választani egyet se ezek közül a gyanús társaságok közül, ezért nem választották újra, hogy ne álljon a politikának nevezett hatalmi agresszió útjába. Pedig nagyon is politizált, teljes és alapvető tévedés azt hinni, hogy jogformalista technokrata volt. Megadja Gábor és Molnár Attila Károly legutóbbi, az épp aktuális pártvonalhoz aktuális filozófiát fabrikáló dolgozatukban bizonyítják, hogy egyáltalán nem értik a dolgot (konzervatorium.blog.hu/2012/04/10/partatlan_ertelmisegi_mi_mas). A láthatatlan alkotmány éppenséggel tételes jogon túli értékrend, Sólyom 2006-ban is "morális válságról" beszélt. Voltak politikai preferenciái, éppen nem volt értéksemleges, csak nem csatlakozott egyik oldalhoz sem a két párt megosztásra, kiszorításra törekvő, mesterséges megosztásokat gerjesztő hatalmi háborújában, így tudta képviselni a nemzet valóban kívánatos egységét. Nem az kell, hogy mindenben egyetértsünk, a politikai vitákat valóban nem kell kiküszöbölni, az kell, hogy ne tartsuk egymást ellenségnek politikai választásaink miatt. Az államfő így értett reprezentatív "nemzetegyesítő" szerepére, most, hogy a minimális konszenzusok is hiányoznak, még nagyobb szükség volna, ahogy arra is, hogy ne hatalmi érdekek mozgassák, ne a Fidesz érdekeinek kiszolgálója legyen. Áder csak úgy töltheti be ezt a szerepet, ha maradéktalanul szembefordul azzal, aki a Sándor-Palotába küldi.

Vári György alias Nagy Levin reakciója a szerkesztő Áder vonalas pártember, nem belső ellenzéki [2012. április 16.] című mondandójára

… Az ATV által bemutatott hangfelvétel tanúsága szerint Gyöngyöspata jobbikos polgármestere tavaly egy zárt körű beszélgetésen arról elmélkedett, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor végre megnyerhetnének egy polgárháborút. Egyelőre ezt még nem tartotta időszerűnek, mert a rendőrség jól kiképzett alakulatai állítólag a „Zsideszre" hallgatnak, de részletesebben nem vázolt folyamatok eredményeképpen eljöhet az a pillanat, amikor ettől már nem kell félniük. És ha ez a pillanat eljön, akkor gyorsan „le kell darálniuk azt a fajtát".

Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy mit tesz a magyar állam. Minden nemzeti közösségnek a legfontosabb célja ugyanis önmaga fenntartása, és semmi sem jelent nagyobb fenyegetést egy közösségre, mint ha azon belül történik tömeges gyilkolás, például polgárháború formájában. A nemzetek jelentős részben éppen azért törekszenek saját állam létrehozására, hogy ezzel túlélésüket biztosítani tudják. Ezért aztán az állam egyik legfontosabb feladata pontosan az, hogy mindent megtegyen a közösséget fenyegető erőszakos cselekmények megakadályozására.

Aki egy polgárháború megnyeréséről fantáziál, a nemzete pusztulását kívánja [2012. április 20.]

Már tavaly megkezdhettünk volna az EU-IMF tárgyalásokat, ha a kormányfő józanabb. Drága volt ez az öt hónap a devizahiteleseknek, a vállalkozásoknak és általában a magyar fogyasztóknak.

Arról nem is beszélve, hogy mindeközben Magyarország tovább darálta egyébként sem fényes reputációját az Unióban: mostanra gyakorlatilag minden tagállam problémás esetnek tart bennünket, és nem létezik olyan, a nemzeti érdek szempontjából fontos kérdés, ahol a diplomáciai érdekérvényesítés területén emiatt ne indulnánk rögtön hátrányból.

Egy szó mint száz: nagyon sokba került nekünk ez az öt hónap. Tegnap annyi történt, hogy az Európai Unió zöld lámpát adott azon tárgyalások elindítására, amelyeket már tavaly decemberben nyugodtan megkezdhettünk volna, ha a kormányfő csak egy kicsit is józanabb.

Miféle győzelmet ünnepelnek most Orbánék? [2012. április 26.]

Áder nyíltan kiszállt beszédében a Fidesz 2002-től máig tartó retorikai hadjáratából: a szimbolikus kezdőpont a „haza nem lehet ellenzékben" volt szerintem. Nagyon figyelt arra, hogy a teljes politikai közösséghez beszéljen, ez elég körülményessé és kimódolttá is tette mindenkit megszólítani kívánó beszédét, de ez legyen vele a legnagyobb baj.

VV: Említetted, hogy akadtak azért problémás mondatok is.

Másodszorra elolvasva úgy tűnt, hogy igazán komoly baj nincs a beszéddel, leszámítva az Alaptörvény iránti elköteleződést, amelynek preambuluma például nem kis mértékben erre a szimbolikus kirekesztésre épül, ezért nem képviseli az Áder által emlegetett magyar nemzeti hagyományokat, melyek sokkal sokszínűbbek és gazdagabbak annál a dagályosan üres semmitmondásnál, amelyet a Nemzeti hitvallás habosít.

Kijár Áder Jánosnak, hogy kapjon egy esélyt – Vári György különvéleménye [2012. Május 5.]

Régen került már miniszterelnök ennyire kellemetlen helyzetbe a magyar parlamentben. A „Vannak-e oligarchák a Nemzeti Együttműködés Rendszerében?" című LMP-s kérdésre adott válaszában Orbán Viktor bevetett mindent a szőrszálhasogatástól a tréfálkozó-leereszkedő tanárbácsi stíluson át a külföldi tőkével harcoló kuruc vitéz pózáig, de nagyon nem akaródzott működni. A mögötte ülő fideszes képviselők is csak mereven néztek maguk elé, mert pontosan tudták, hogy itt bizony a miniszterelnök a védhetetlent próbálja meg védeni.

Megvan Orbán gyenge pontja [2012. május 8.]

Az, hogy a pártközeli "vállalkozói" réteg közpénzekkel tömését, vagyis a legpőrébb, legtisztábban lelepleződött önérdeket hazafias kötelességként mutatja be Orbán Viktor, nem túl elegáns lépés. Hogy azt, aki számon kéri, hogy a közhatalmat magáncélokra használják, lelabancozza, pontosan mutatja, miben is áll, hogyan is értendő a Fidesz "nemzeti" elkötelezettsége. Aki a hazafiságot bármikor felhasználja paravánnak, hogy elbújtassa mögé érdekköre kétes ügyleteit, aki úgy akarja tisztára mosni az oligarcháit, hogy a haza fogalmát szennyezi be velük, az bebizonyítja, hogy számára mindez, haza és nemzet nem jelent semmit a világon. Ahogy Karácsony helyesen mondta, ezeket a forrásokat a közösségtől, magyar kisvállalkozóktól, gazdáktól veszik el. Ezt hazafiságnak nevezni nem vall gátlásosságra.

Vári György alias Nagy Levin véleménye erről [2012. május 8.]

Hogyan alakult át a magyar politikai jobboldal a jövő elindítójából a nyugdíjasok nagy barátjává, a józan gazdaságpolitika bajnokából a külföldi és a hazai tőke (kivéve a baráti oligarchákat) ádáz ellenségévé?

Pontosan két évvel ezelőtt, 2010. május 29-én választotta az Országgyűlés miniszterelnökké Orbán Viktort és fogadta el a Fidesz-KDNP kormányprogramját. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének elmúlt két évét a Véleményvezér folyamatosan elemezte és kommentálta, a napi ügyek tárgyalása során azonban nem volt még alkalmunk arra, hogy megvizsgáljunk egy igen fontos kérdést: vajon hogyan és miért kerülhetett ilyen messzire a magyar jobboldal a tíz évvel ezelőtti ideáitól?

2010-2012 közötti tevékenysége alapján kijelenthető, hogy a második Orbán-kormány elsősorban arra összpontosít, hogy az inakítvakat, és különösen az öregségi nyugdíjasokat a saját oldalán tartsa, amennyire csak lehet. Ennek érdekében pedig egy szűk rétegen kívül az aktívak többségére egyre inkább elviselhetetlennek tűnő terheket rak. Felfelé történő mobilitásról ma már szó nincs, leszakadásról annál inkább. Ha pedig konfliktuskezelését tekintve a ’98-as polgári kormány egy megfontolt profi bokszolóhoz volt hasonlítható, akkor a 2010-es Nemzeti Együttműködés Kormánya egy lezüllött, kötözködő kocsmai bunyóshoz: mára külföldön és belföldön egyaránt szinte mindenkivel harcban áll, számolatlanul adja, de leginkább kapja a pofonokat.

A rivális baloldalon a kohézió adott volt: a Kádár-rendszer iránti nosztalgia, az akkor kialakult hatalmi, kapcsolati és baráti szálak, illetve az előző rendszerrel kapcsolatos felelősségrevonás elkerülésének igénye mind-mind összefogta őket.

A jobboldal esetében bonyolultabb volt a képlet. Egy részük antikommunistaként tekintett magára, egy másik részük a szó szoros értelmében kisgazda volt, egy harmadik pedig magát elsősorban „nemzeti érzelműként" definiálta. Ezen csoportok között egyetlen igazi közös pontot lehetett találni: a kommunista utódpárt elutasítását.

… a 2010-ben hivatalba lépő kormány intézkedései nagy meglepetést jelentettek a jobboldali szavazók többségének is. Arról ugyanis, ami végül az elmúlt két év során megvalósult, korábban szinte soha sehol nem volt szó. Pontosan ez magyarázza azt, hogy miért kell a kormánynak minden lépése indoklásában elmúltnyolcévezni és az ellenfél hulláját rugdosni. Ez ugyanis a kormány mandátumának legfontosabb legitimációs forrása.

Nem maradtak eszmék, elvek és célok

Így viszont 2012-ben a jobboldaliság már nem jelent többet, mint amit a kormány, pontosabban Orbán Viktor éppen jónak lát a kommunista fenevad (és szövetségese, a nemzetközi finánctőke) kivéreztetése érdekében. Ezen kívül nincs olyan cél vagy elv, amit saját szavazói számon kérhetnek Orbán Viktoron. Ami ő tesz, az kategorizálódik jobboldaliként a sajtóban és a hétköznapi beszélgetésekben. 2010 májusában az adóemelés alapú kiigazítás még a baloldaliság ismérve volt Magyarországon. Két hónappal később kiderült, hogy külföldi vállalatok adóját emelni már jobboldaliság. 2011 márciusában, a Széll Kálmán-terv bejelentésével megtudhattuk, hogy minden adóemelés összeegyeztethető a jobboldalisággal. Az Európai Unióval, esetleg az Oroszországgal vagy a Kínával kialakítandó viszony kérdésében ennél még látványosabb irányváltásokat láthattunk.

Mert úgy lett Orbán Viktor a magyar jobboldaliság lakmuszpapírja, hogy őt magát nehéz lenne politikai elvei kapcsán konzisztenciával vádolni. A miniszterelnököt éppen az tette ilyen sikeres politikussá a hosszú ideig kialakulatlan magyar politikai küzdőtéren, hogy a nézetei dinamikusan követték a meghatározó választói tömbök gondolkodásának változását. Az ő személyes sikere azonban egyben az önálló magyar jobboldaliság tetszhalálát is jelenti.

Szegény, szegény magyar jobboldal! – A második Orbán-kormány első két éve [2012. május 29.], amihez egyébként semmi hozzászólás nem érkezett egyetlen belső véleményvezér tagtól sem! Sokmindenről árulkodik mindez!

Tegye most a szívére a kezét az olvasó: került már a kezébe Nyirő bármelyik kötete is? A legtöbben ugyanis, akik most állást foglalnak, korábban egyszer nem mondták ki a nevét, ami nem meglepő, hiszen az elmúlt tíz évben a magyar közéletben szinte egyetlen szó nem esett róla. Már csak ezért is visszás, hogy egyik pillanatról a másikra politikusok, köztük egy közgjogi méltóság úgy kezdett el róla beszélni, mintha magától értetődő módon nemzeti ikon vagy próféta lenne. A Fidesz prominensei és a párt holdudvarának egyes figurái ráadásul a tőlük megszokott hévvel kezdték el védeni Nyirőt: aki ellene szólt, az rögtön ellenséggé vált, nagyságának elismerését pedig szinte dogmává emelték.

Hogyan csináljunk halott íróból politikust? [2012. május 30.]

Hihetetlen, hogy 182 évvel Széchenyi István korszakos munkája után létezhet olyan magyar miniszterelnök, aki a hitelben még mindig azt látja, amit egykor a Hitel ellenfelei.

Bár a miniszterelnöknek retorikai fixációjává vált a külföldi hitel és a nemzeti szuverenitás ellentétpárja, a valóságban az igazi kormányzati kihívást az új hitelek okos, illetve ostoba elköltése közötti navigáció jelenti.

Azok az államok, melyek a bevont külföldi tőkét és azon belül a külföldi adósságot úgy tudják elkölteni, hogy ezek a pénzek valóban az ország termelékenységét javítják, ott a beruházások indukálta növekedés egy idő után automatikusan elkezdi visszaszorítani az adósság GDP-hez viszonyított szintjét (abszolút értékét azonban az esetek többségében nem). Az ostobaságra költött külföldi hitelek azonban nem emelik a GDP-t, az eladósodottságot viszont igen.

A magyar kormány eddig látott gazdaságpolitikája alapján azt gondoljuk, hogy nem pusztán egy gyakran visszatérő retorikai bakiról van szó, amikor a tőke felhasználása helyett annak származására hegyeznek ki mindent. Hanem arról, hogy a kormány és a kormányfő tényleg egyszerűen rossz célra összpontosít.

Orbán vs Széchenyi: a hitel tönkretesz minket? [2012. június 14.]

Széchenyinek ma alaposan meggyűlne a baja. A Hitel fontossága mellett nem értett egyet a termőföld szabad piacát korlátozó Ősiség törvényével, magától értetődőnek tekintette hogy gazdálkodó szervezet is szerezhessen földtulajdont, hiszen a föld csak akkor lehet hitelfedezet, ha a bank a jelzálog jogot érvényesiteni tudja, és a földet szabadon értékesitheti. A Lánchid épitésére a Rotchild bankházzal szervezett PPP konzorciumot, amely infrastruktúra használati dijakból tervezte visszahozni a hidépitésre felvett szindikált hitelt egy 75 évre szoló koncessziós szerződés alapján. Közlekedéspolitikai elképzelései alapján a vasútvonalak is alapvetően igy, magántőkéből épültek volna. Nem értett egyet a Kossuth féle Védegylettel, a magyar áruk preferálásával, mivel véleménye szerint az első prioritás a legfeljlettebb technológia meghonositása, az pedig csak angol vagy belga gőzgépek importjával lehetséges. A Lánchid éptésekor komoly politikai küzdelmet kellett vivnia Clark Ádámért és az angol technológia importjáért egy Krassó-Szörény megyei, dicséretesen hazafi, de kellő technológiai felkészültséggel nem rendelkező vashámor tulajdonos ellen. Túl radikálisnak találta a 12 pontból nemzeti bank követelését, mert megitélése szerint az egységes piac és monetárius unió Ausztriával jobban szolgálta a magyar gazdaság modernizációját. Magyarország felemelkedését egy modernizált Habsburg birodalom kereteiben, úgymond labancként képzelte el, nemzeti tragédiának tekintette az uralkodóházzal való fegyveres konfliktust. Nem kétséges, hogy ugyanezen programpontokkal gyorsan megkapná a liberálbolsevista nemzetáruló jelzőt a jobboldali médiaértelmiségivé átvedlett Pató Pál uraktól.

Varró László véleménye az előző szerkesztői cikkről

Érdemes végiggondolni, hogyan tudott végül Simor András kibújni a célkeresztből, a felé küldött golyókat pedig miért tudta hárítani.

A legfontosabb: a jegybankelnök felvette a kesztyűt. Ragaszkodott az eredeti jegybanktörvény által neki biztosított jogkörökhöz, és mind itthon, mind külföldön megpróbálta mozgósítani azokat, akiknek lehetőségük volt őt megvédeni. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének elmúlt két éves működése során talán ő volt az egyetlen, aki erre hajlandó és képes is volt.

Különösen éles a kontraszt akkor, ha például az Alkotmánybíróság magánnyugdíjpénztár-ügyben tanúsított csúfos megfutamodására, vagy mondjuk a kereskedelmi bankok folyamatos meghunyászkodására gondolunk.

…de Simoron múlt

Láthatóan több külső körülmény szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy végső soron a jegybankelnök kerüljön ki győztesen a háborúskodásból – de ugyanilyen vagy hasonló külső körülmények más szereplők esetében mégis eltérő kimenethez vezettek. A történet legfontosabb tanulsága inkább az, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében csak annak van esélye megállítani a kamiont, aki nem azt a stratégiát választja, hogy befekszik a kerekek közé, hátha úgy túléli.

Az egyetlen, aki legyőzte Orbánt [2012. június 22.]

Egységes európai kormányt vizionál a német pénzügyminiszter és a nemzetállamokról megkerülendő akadályként beszél. Az európai elit jó része hisz az egységesülésben, a nép azonban „nacionalista".

A Der Spiegelnek adott interjújában Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter már egy egységes európai kormányt vizionált és a nemzetállamokról mint megkerülendő akadályról, megoldásra váró problémáról beszélt. Hosszú évtizedek maszatolása után, úgy tűnik, a válság most végre felszínre hozza az Európai Unió rendszerének alapvető ellentmondását, a nemzeti szuverenitás és az egyre mélyülő integráció közti ellentétet.

Ennek az ellentmondásos kettősségnek a csúcsa pedig maga az euró volt. Az euró ugyanis egy olyan fizetőeszköz, mely egyszerre nemzetek feletti – hiszen az EKB nemzeti kormányoktól független és azok felett álló intézmény –, de közben nagyon is a nemzetállamok, pontosabban azok költségvetései által befolyásolt deviza. Nem véletlen, hogy az EU belső problémái is ezen különleges hibrid pénz körül csúcsosodtak ki.

Most már ott tartunk, hogy számos európai vezető úgy érzi, a kettős játéknak vége és muszáj határozottan elindulni az egyik úton.

Elindultunk az Európai Egyesült Államok felé [2012. június 26.]

A mai európai helyzet egy fenntarthatatlan egyensúlytalansági állapot. Vagy a cikkben vázolt föderális unió, vagy egy menedzseletlen szétesés vár ránk. Az előbbiben bizony közös pénzügyi irányítás, konvergáló szociális rendszerek simán benne lehetnek. És ez valóban nem újdonság, hanem régi vita, csak most vált élessé, illetve most értjük meg, valójában miről szól a gyakorlatban.

Holtzer Péter, szintén új véleményvezér beltag hozzászólásának vége a fenti témához

Az új Btk. elfogadásával a végleges szövegbe bekerült az a jobbikos módosítóból származó passzus is, mely alapján a Szent Korona mint nemzeti jelkép megsértése miatt akár egy évig terjedő szabadságvesztés is kiróható. Bár a Szent Korona tiszteletének ápolása kétségtelenül nemes ügy, de egészen biztos, hogy nem a Btk.-ba való.

Már azzal sem értettünk egyet, hogy a Btk.-ba lett emelve a Himnusz, a zászló és a címer gyalázásának tiltalma, hiszen bár a szándék itt is méltányolható, mégsem a büntetőjog az az eszköz, amivel ezeket a jelképeket védeni kellene. Az elmúlt kétszáz év egyik megkérdőjelezhetetlen vívmánya ugyanis a szólásszabadság. Nem lehet eléggé hangsúlyozni és eléggé komolyan venni, hogy ha minél több kérdésben korlátozzuk, még akkor is, ha látszólag csak apróságokban, akkor annál nehezebben lesz elviselhető hely ez az ország.

Tiltsuk be a Lánchíd gyalázását is!

Egy ország himnusza, zászlaja és címere kulturált környezetben valóban szent dolognak számítanak a társadalom szemében, sőt a Véleményvezér úgy gondolja, Magyarországon ilyen értelemben Szent Istvánnak és Széchenyi Istvánnak, illetve még megannyi más történelmi figurának is bőven kijárna ugyanez a nyilvános tisztelet. Mégsem gondoljuk, hogy ezt a fajta elismerést büntetőjogi védelemmé kellene alakítani.

És ne menjünk bele abba sem, hogy a Himnusz, a zászló és a címer a magyar állam, a magyar köztársaság jelképei, a Szent Korona azonban elsősorban nemzeti jelkép, történelmi-kulturális örökségünk része, és ha a büntetőjoggal akarjuk védeni, akkor ezen az alapon a turulmadártól a Lánchídig bővíthetnénk tovább a sort ízlés szerint. Triviális érv, de tényleg meg kell említeni, hogy Magyarország államformája köztársaság, és bár a köztársaság a magyar államiság történetében egy friss fejleménynek számít, egy, a monarchiához kötődő szimbólum büntetőjogi védelme napjainkban nehezen értelmezhető.

Egymással versenyeznek

Az egészből persze tisztán kiolvasható a jelenlegi parlamenti jobboldal modorossága és pozőrködése, ahogy a Fidesz és a Jobbik egymással versengve próbálnak meg nemzeti pátosszal körbevenni mindent. Ahogy a rendszerváltozás utáni húsz év során gyakran szinte nevetségesen és megalázóan mellőzték ezeket a szimbolikus kérdéseket, most legalább ennyire izzadságszagúan próbálják meg ezt kompenzálni.

A Véleményvezér sokakkal szemben úgy gondolja, Magyarország még mindig elviselhető hely, sőt jobb hely, mint például Nagy-Britannia – de egészen biztosan nem azért, mert nálunk végre kemény büntetés jár a korona gyalázóinak, míg ott az angol parlamenttől kezdve a koronán át a királynőig bárkit és bármit lehet kritizálni, sőt pocskondiázni.

Jobbikos javaslat a Btk.-ban: akár egy év a Szent Korona megsértéséért [2012. június 27.]

Az LMP továbbra sem engedi, hogy az oligarcha-kérdés feledésbe merüljön, a Fidesz pedig rettenetesen szenved ettől. Tegnap Selmeczi Gabriellának az LMP irodája előtt tartott sajtótájékoztatója kiválóan demonstrálta, hogy mennyire védhetetlennek látja ő is, és valószínűleg pártja is a kialakult helyzetet.

Kiváló performansz, szörnyű reakció

Az LMP tegnap folytatta az oligarcha-ügyben bemutatott performansz-sorozatát: ezúttal a Közgép Zrt. telephelye előtt alkottak élőláncot. Az ötlet tökéletesen működött, hiszen a nyomasztó nyári meleg ellenére sokszor annyi ember értesülhetett a Lehet Más a Politika megmozdulásáról, illetve vonatkozó üzenetükről, mint ahányan a párt ugyanebben a témában elmondott beszédeiről együttvéve hallottak.

Az akció sikeréhez hozzájárult maga a Közgép is, mely azonnal ráharapott a csalira, ügyvédet, valamint rendőröket küldött a demonstrálókra (többek között „személyi szabadság korlátozása" (!) címen). Ám a siker legfontosabb összetevője mégsem ez, hanem a Fidesz reakciója volt.

Selmeczi Gabriella pártszóvivő ugyanis órákon belül az LMP irodájánál termett, ahol gyakorlatilag elakadt a szava. Nem szó szerint értve, hiszen természetesen mondatok hagyták el a száját, ám valódi mondandó nélkül. Pusztán maga a tény, hogy megjelent, szépen mutatta, hogy pártja igencsak találva érzi magát az ügyben, továbbá, hogy minden bizonnyal a belső felméréseik szerint a magyar választókat is egyre inkább nyugtalanítja ez a téma.

Nemzeti, nem nemzeti

A Fidesznek tehát lépnie kellett, de ugyanúgy, mint az LMP hasonló témájú parlamenti felszólalásaikor, gyakorlatilag most sem tudtak a maguk védelmére felhozni semmit. Maradt tehát az az egyszerű és borzasztóan átlátszó inszinuáció, melyet maga Orbán Viktor dobott be még egyik parlamenti válaszában, miszerint az LMP azért foglalkozik annyit a Közgéppel és az oligarcha-kérdéssel, mert a külföldi vállalatokat kívánja helyzetbe hozni a magyar vállalatokkal szemben. (És itt muszáj megjegyezni, hogy az ezzel párhuzamosan bemutatott Strabag-malőr egészen kivételesen mulatságossá teszi ezt a szöveget.)

Borzasztó nyomasztó lehet a Fidesz stratégái számára, hogy hónapok óta képtelenek feltalálni magukat ebben a kérdésben. A látványos kommunikációs botladozás ellenfeleik számára is nyilvánvaló, és csak még inkább ösztönözni fogja a végre valóban kapós témát találó ellenzéki pártot, hogy folytassa, amit elkezdett.

Magukhoz kötözték

Ebben az ügyben a Fidesz nem egyszerűen csak látványosan vesztésre áll, hanem még emelte is a tétet a saját maga számára. A „nemzeti-nem nemzeti" retorikával ugyanis a Közgép-ügyet óvatlanul összekapcsolaták az egész kormányzás leitmotifjával, az önrendelkezés, a nemzeti szuverenitás visszaszerzésének témájával.

A következő fél év, egy év egyik nagy kérdése éppen az lesz, hogy ez a nyilvánvaló ballaszt mennyire fogja lehúzni a gazdasági szabadságharcról szóló retorika egyébként meglévő politikai vonzerejét. A homokzsákot a léghajóhoz kötözték, de nem tudni, hogy a súly húzza majd le a léghajót, vagy a léghajó emeli fel a zsákot.

Közgép: szenved Selmeczi, szenved a Fidesz [2012. július 12.]

A kormány által a múlt hétfőn ismertetett adatok szerint a bő egy hónapja kipostázott nemzeti konzultációs kérdőívekből mindössze 396 ezer érkezett csak vissza, vagyis a konzultáció egyelőre súlyos kudarc.

A válaszok alacsony számát azzal egészen biztosan nem lehet magyarázni, hogy az emberek figyelmét esetleg elkerülte volna a nemzeti konzultáció, hiszen a kormány százmilliókat, sőt milliárdokat költött arra, hogy mindenkinek a postaládájába eljussanak a kérdőívek, melyek kitöltésére lépten-nyomon buzdítanak az óriásplakátok, tévéreklámok, újsághirdetések.

Semmi meglepő nincs tehát a nemzeti konzultációt kísérő érdektelenségben. Bár Orbán Viktor folyamatosan az emberekre hivatkozik, második kormányzása során soha semmi jelét nem adta, hogy valóban kíváncsi lenne az állampolgárok, vagy az érintett szakmák és iparágak véleményére. Nincs ez másként a mostani, a gazdaságról szóló nemzeti konzultáció esetében sem: ezek az elképesztő módon irányított kérdések nem a kormányzati döntések meghozatalához kellenek, hanem a már eleve eldöntött intézkedések legitimálására. Szerencsére ez annyira nyilvánvaló, hogy úgy tűnik, ez a kommunikációs trükk most nem fog bejönni.

Nemzeti konzultáció: Orbán is érzi a kudarcot [2012. július 16.]

Az Alkotmánybíróság múlt heti döntése, mely alkotmányellenesnek mondta ki a bírók kényszernyugdíjazását, jelentősen túlmutat az igazságszolgáltatás átalakításának ügyén. A döntés alapján arra lehet számítani, hogy az AB talán új erőre fog kapni.

Horntól Orbánon át Gyurcsányig volt, hogy az egekbe magasztalták, volt, hogy kárhoztatták az AB-t – attól függően, hogy éppen ki kormányzott vagy került ellenzékbe. Pont ezért döntött úgy a második Orbán-kormány, hogy nincs szüksége meglepetésekre: átszervezi és megnyirbálja az Alkotmánybíróság hatáskörét. De a legnagyobb csapást mégis azzal akarták mérni az AB-re, hogy az alkotmányozók az alaptörvénybe foglalták, hogy az alaptörvény „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni". Az alaptörvény megfogalmazói tehát eleve ügyeltek rá, hogy az AB ne tudjon a korábbi gyakorlatának megfelelően kizárólag hagyományos jogelvekre, nemzetközi szerződésekre vagy a Nyugaton egyre terjeszkedő alkotmányjogi tézisekre hivatkozni.

A bírák nyugdíjazását érintő döntés, és különösen annak indoklása azt bizonyítja, hogy a kormány számítása nem jött be.

A törvényt elmeszelő alkotmánybírák … egy okos megoldással álltak elő. Természetesen ők is tisztában voltak vele, hogy az új alaptörvény nem tartalmaz a bírói függetlenséggel kapcsolatban különösebb garanciákat. Indoklásukban így azzal érveltek, hogy a bírói függetlenség szélesebb körű értelmezése – amibe az is beletartozik, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra bírók százaitól megszabadulni – valójában a magyar történeti alkotmány egyik vívmánya is. Az AB okosan citált az előző századokból törvényeket és mutatott rá arra a majd’ 150 éves hagyományra, miszerint a bírókat nem lehet ilyen módszerekkel eltávolítani.

Pech

Az Orbán-kormány pechje, hogy a magyar jogban a történeti alkotmány nem olyan üres frázis, mint a politkában a Nemzeti Együttműködés Rendszere vagy az Alaptörvény Asztala. Magyarországon ugyanis 100 éve is jogállam létezett, és a legtöbb modern jogelvnek megfelelő jogszabály már 100-150 éve is érvényben volt. Igen, Magyarország történeti alkotmánya valóban komoly vívmányokkal rendelkezik – ennek része az is, hogy kétharmad ide vagy oda, a törvényhozó nem tehet meg mindent kénye-kedve szerint csak azért, mert véleményük szerint az igazságszolgáltatásban éppen több politikai ellenfelük található, mint támogatójuk.

Orbán pechje: új erőre kap az Alkotmánybíróság? [2012. július 23.]

Kevés ügy illusztrálja jobban a Nemzeti Együttműködés Rendszerének végtelen értelmetlenségét, mint a dinnyekartell körüli bohózat, mely tegnap újabb fordulatot vett.

A nagy dinnyebohózat: ki jár majd jól a végén? [2012. július 24.]

Egyre nehezebb elviselni, ahogy Orbán Viktor belelovallja magát a nemzet nagy bölcsének szerepébe. Tegnapi beszédében éppen a magyar történelem lényegét értelmezte újra – és azt a központi hatalom által kierőszakolt „összefogásban" találta meg. Ja, és közben Szent István népét és Mária országát félázsiainak titulálta. Gyurcsány Ferencet ezért keresztre feszítették volna. Egyébként joggal.

Túl messzire ment

Amint Orbán Viktortól megtudhattuk, a magyar egy „félázsiai népség", amelyik csak az erő nyelvén ért. Arra van szüksége, hogy valamilyen központi erő megmondja neki, hogy merre van az arra, mert magától képtelen az összefogásra. Nem gondoljuk, hogy ez a kijelentés pontosan azonos volna Kertész Ákoséval, miszerint a magyar „genetikusan alattvaló", de nem kell nagyon tornáznia annak, aki valami hasonlót akar kihallani a miniszterelnök szavaiból. Például azt, hogy a magyarnak lelki igénye, hogy irányítsák, mert – szemben a skandinávokkal – nem érett a szabadságra.

Orbán Viktor, mint már oly sokszor, ismét a saját rövidtávú céljainak alárendelve értelmezgeti a magyar történelmet. Csak most az IMF-fel való küzdelem hevében túl messzire ment. Egy kicsit több tisztelet, egy kicsit több alázat üdvös volna.

„Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható".
Orbán: Szörnyű helyzetben vagyunk (Index)

Mi ne tudnánk összefogni?

Amit ugyanis a kormányfő állít, az egyszerűen botorság. Az elmúlt 200 évben a magyar összefogás két leglátványosabb időszaka 1848/49 és 1956 volt. Mindkét esetben éppen azon bizonyos központi erő ellen fogott össze a magyarság úgy, hogy erre az égegyadta világon senki nem kényszerítette, senki nem szorította rá. De kézzelfogható összefogás valósult meg a reformkor és a rendszerváltozás idején is, megint csak központi kényszer nélkül.

Joguralom és szabadság

A Véleményvezér teljesen máshogyan olvassa a magyar történelmet, mint a kormányfő: meggyőződésünk, hogy a magyar történelem különlegessége éppen a joguralom évszázados mélységében és a magyar emberek már-már irracionális szabadságvágyában fogható meg a leginkább. Ez volt az a két tényező, mely hosszú évszázadokon át kiemelt minket Európa keleti feléből, és a Magyar Királyságot ennyire a nyugati világ szerves részévé tette.

A miniszterelnök által olyannyira megszeretett, központilag kierőszakolt összefogás pedig éppen ezt a két különlegességünket darálta és darálja le, egyre mélyebbre rántva minket a kelet-európaiság bugyraiba.

Kíváncsiak vagyunk, hogy a magyarokat gyakorlatilag lazán leszolgalelkűző miniszterelnök akkor is ennyire szeretné-e a központi erő és összefogás gondolatát, ha az neadjisten egy szocialista miniszterelnök alatt valósulna meg.

Orbán téved: a magyar nem szolgalelkű nép [2012. július 27.]

No ezt nem is taglalnám itten, mert az egészet kell elolvasni és összevetni mindazzal, ami nem is olyan régen kiderült és részletesen kifejtették az ittenieknél messze tapasztaltabbak úgy a gazdaság, mint a politika terén: 
Elsődleges a termelés: Demján-Orbán–VOSZ párbeszéd [2012. augusztus 13.]

Tessék azzal megismerkedni és ezután visszatérni a “véleményvezérek” ezen legutolsó megnyilvánulásaihoz, akár az abban megfogalmazott “Orbán kritikát” véve.

Hihetetlenül szűklátókörű, valódi gazdasági és politikai tapasztalatok teljes hiányáról tanúskodó a “véleményvezérek” megnyilvánulása! 


A “Véleményvezér” ezév január 16-a óta elvben létező belső tagjairól (Véleményvezérek a Véleményvezéren – már ebből is látszik, hogy ott egyesek nem komplettek) a következőket kell tudnunk (figyelem: én nem vizsgáltam tényleges szereplésüket, egyedül a “nemzeti együttműködés”, egyáltalán a “nemzeti” jelzővel kezdődő megnevezések, mint szövegen belül említett kulcsszavak, szerint vizsgáltam át a teljes blogot, és számoltam be a fentiekben a “véleményvezér” megnyilvánulásokról; ezekben messze a szerkesztő vezet, és az alábbi személyek többsége nem szerepel):

image

Alexa Noémi (a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója),

Baksa Roland (az Origo Gazdaság rovatának munkatársa, korábban az Index munkatársa),

Brückner Gergely (a Figyelő hetilap rovatvezetője [Pénz-piac])

Dudás Gergely (-dg-) (az Index.hu egyik főszerkesztő helyettese, a Gazdasági rovat korábbi vezetője)

Holtzer Péter (a Common Purpose Magyarország Egyesület elnöke, korábban a Gyurcsány kormány által 2007 elején alapított “Nyugdíj és Időskor Kerekasztal” elnöke (2007 nyarától), az OTP Alapkezelő Rt. igazgatóságának elnöke (2005-2007) és vezérigazgatója (2002-2005), azt megelőzően a CA IB Értékpapír Rt. vezetője (1994-2002), és CA IB Alapkezelő Rt. vezérigazgatója (1999-2002) volt – aktuális véleménye sokat elárul)

Király Zsolt (korkep.sk, “34 éves közgazdász. Pozsonyban él és dolgozik. Politikailag a jobboldalhoz, gazdasági értelemben a liberalizmushoz kötődik.”)

Kiss Ádám (smalladam) (a HVG.HU \ VÉLEMÉNY rovatába beolvadt Hírszerző vezető szerkesztője)

Lánczi Tamás (politológus, a Századvég Alapítvány vezető elemzője, 2010. júniusától 2011. szeptemberéig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára, a miniszter korábbi, Fidesz frakcióvezetősége idején az ő kabinetfőnöke, azt megelőzően Orbán Viktor beszédírója; 2003-ban végzett az ELTE-n, de már 2001-től a Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott)

image

Madár István (a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságpolitika Tanszék tanársegédje, majd adjunktusa 1997-től, 2006-tól a Portfolio.hu vezető elemzője, rovatvezetője, 2000-től 2006-ig a Világgazdaság napilap újságírója)

Magyari Péter (2007-től az Index.hu-nál, előtte 2005-től a 2007 közepén bezárt Manager Magazin, 1999-2005 között pedig az Origo Hírek rovatának újságírója, 2003-ban végzett az ELTE BTK-n. Felesége, Kőszeg Sára révén Kőszeg Ferenchez is kötődik.)

Martin József [Péter] (a Transparency International Magyarország kurátora, a Figyelő volt főszerkesztője, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója [gazdasági újságírás, valamint európai uniós ismeretek], valamint az Európai Bizottság megbízásából készülő Tagokvagyunk blog szerkesztője, többek között),

Melecske Ákos (a szlovákiai Közbeszéd Blogportál közírója, Párkányban született, közgazdászdiplomáját a brünni Masaryk Egyetemen szerezte, emellett Krakkóban is tanult. Jelenleg Prágában él, szakterülete vállalatgazdálkodás és adózás, egy nemzetközi cég régióbeli pénzügyeiért felel.)

Mong Attila (az új médiatörvény ellen egy perces némasággal tüntetéséről nevezetes, egykori rádiós, jelenleg a Bodoky Tamás által alapított atlatszo.hu főszerkesztő helyettese, a teljes szakmai életútját ismertető Linkedn profilja szerint jelenleg még ez is: John S. Knight Journalism Fellow at Stanford University (2012-2013), Journalism and media policy expert at think-tank Mertek (mertek.eu). A 2005 és 2007 között létező Manager Magazin főszerkesztője is ő volt.)

Nádori Péter (1997-től részt vett az Origo elindításában, ő volt a portál első főszerkesztője. Később dolgozott a Hvg.hu-nál, és Krecz & Nádori néven volt saját kommunikációs tanácsadócége is. 2008-ban tért vissza az Origóhoz, ahol az oldal főszerkesztőjeként egészen 2011 végéig. Jelenleg a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületének elnöke és a Bors főszerkesztő helyettese.)

Rajcsányi Gellért (a mandiner.hu főszerkesztő helyettese, korábban Zóna.hu, Magyar Hírlap külpolitikai rovat)

Rényi Pál Dániel (korábban az origo.hu és a Figyelő munkatársa, 2009 óta a Magyar Narancs oknyomozó újságírója)

Szalai Ákos (közgazdász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának és a Széchenyi István Szakkollégiumnak az oktatója. A II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa. A Magyar Jog és Közgazdaságtan Társaság elnöke. A Közjó és Kapitalizmus Intézet 2009-es és 2010-es kapitalizmus-jelentésének, illetve a jelentéseket megalapozó elméleti kötetnek a szerkesztője)

Szlankó Bálint (A londoni Brunel University-n és a City University Londonban végezte tanulmányait, 2002-től 2007-ig a Bruxinfo brüsszeli munkatársa, 2000-2002-ig az Index munkatársa, 2007 óta szabadúszó újságíró. Két könyv szerzője: Az elnök, a képviselő és a diplomata – Történetek az új Európai Unióból (2007) és Maximum nulla áldozattal – A Magyar Honvédség afganisztáni háborújának igaz története (2011). A dróton túl címmel saját blogot is vezet. Munkáját 2008-ban Junior Prima díjjal, 2009-ben pedig az Európai Parlament újságíródíjjával tüntették ki. Legutóbbi szíriai útjáról itt számolt be.)

http://www.civilekahonvedelemert.hu/ Beszélgetés Szlankó Bálinttal 2011. 04. 21-én a Stefánia Kulturális Központban. Ez egy előzetes, ami 2011.04.12-én készült.

Techet Péter (a Konzervatórium 2007-es indulásakor így jellemezték, mint szerzőt: “1984-ben született. Budapesten és Bonnban jogot tanult. Jelenleg jogfilozófiából doktorál, mellette szabadúszó újságíró. Írásai többek között a Heti Válaszban, a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban vagy a Hitelben voltak (lesznek) olvashatók. Felettébb kritikus.” Ott utoljára 2010-ben jelent meg írása. 2009 végi Magyar Szemle cikke alapján megtudjuk róla, hogy: “A Pázmány Péter Katolikus Egyetem végzős joghallgatója, 2007-ben ösztöndíjjal Bonnban folytatta tanulmányait. 2005-ben és 2006-ban köztársasági ősztöndíjat nyert, 2008 augusztusában újságíró-tanfolyamon vett részt Münchenben. Jogfilozófiai témákban írásai jelentek meg a Valóságban, a Kortársban, a Társadalomkutatásban és a Közjogi Szemlében; kutatási területe a jogszületés jogelméleti értékeléséhez, ill. Carl Schmitt politikai filozófiájához kapcsolódik. Ezenkívül rendszeresen publikál a Magyar Hírlapban, a Magyar Nemzetben és a Heti Válaszban”. Azóta általánosan csalódottá vált, ld. a A Nagy Menetelés végeláthatatlan vége [2012. május 14.] című írását.)

Uj Péter (újságíró, 2000 februárja és 2011 szeptembere között az Index főszerkesztője, 1990 és 2000 között a Népszabadságnál dolgozott.)

Varró László (közgazdász, a legfrissebb jellemzés: “Laszlo Varro joined the IEA [the International Energy Agency] in March 2011 as the Head of the Gas Coal and Power Division. The division undertakes analysis of gas, coal and electricity markets and policy developments. He previously was a top official at MOL Group and, before that, at the Hungarian national energy regulator”. Felbőszítésben Magyarország világrekorder –ként összegezhető legutóbbi kinyilatkozása minden továbbit elmond.)

Vári György alias Nagy Levin (a Magyar Narancs újságírója, a Holokauszt Emlékközpont oktató munkatársa, a Szombat, Zsidó politikai és kulturális folyóirat állandó külső munkatársa, a 2006-ig létező Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékén is oktatott, az akkor még Veszprémi Egyetemnek nevezett intézményben, a Bajnai kormány regnálásának utolsó időszakában Márciusi Ifjak Díjat kapott. 2009. februárjáig “NagyLevin megszólal – Magyar zsidó értelmiségi blog”-ot is vezetett.)

Reklámok
Post a comment or leave a trackback: Trackback URL.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: