Szoclibek a feudalizmus továbbélése ellen a mai Magyarországon: a néppártiaktól szerintük eleve idegen az ilyen gondolat és törekvés

(AVAGY A SZOCLIBEK TRAGÉDIÁJA)

Netán ez kerül most szoclib kisajátításra? (Miközben a felismerés roppant jogos és időszerű. Vitányi Iván és munkatársainak szakmai eredményei pedig roppant jelentősek és igazak szvsz).

Ennél nagyobb hibát, mi több veszélyt nem tudok elképzelni Magyarország számára! Erről szól eme kigyüjtés:

Demokratikus Együttműködési Nyilatkozat: Vitányi Iván (Denyi2012 YouTube csatorna, 2012. február 6.)

http://www.facebook.com/pages/Demokratikus-Egy%C3%BCttm%C5%B1k%C3%B6d%C3%A9si… A Demokratikus Együttműködési Nyilatkozat azon közéleti személyiségek és hétköznapi polgárok fóruma, akik világnézeti meggyőződéstől függetlenül alapértéküknek tekintik a demokráciát és végletekig elkötelezettek a jogállamiság mellett. Nem feladatunk semmi másban egyetérteni, minthogy Magyarország újra demokratikus köztársaság legyen, elfoglalva méltó helyét abban a közös Európában, hová ez idáig tartozott, s hová való lenne. A demokratikus újrakezdésben való hit és elkötelezettség az, ami összeköt bennünket, és politikai hovatartozásainktól függetlenül szilárd konszenzust teremt közöttünk. Olyan konszenzust, amely az emberi méltóság tiszteletben tartásán alapszik. Szövetség egymásért; egymás szabadságáért

Más nyilatkozattevők (egyetlen néppárti sincsen közöttük, a fenti, általánosabbnak, és nem egy újabb szoclib akciónak feltüntetett szöveg ellenére sem): Szanyi Tibor, Ungváry Rudolf, Dés László, Szilágyi Ákos, Császy Zsolt, Tamás Gáspár Miklós, Vajda Mihály, Radnóti Sándor, dr. Kende Péter, Bitó László, Békesi László, Grecsó Krisztián, Kuncze Gábor, Konrád György, Szüts Miklós, Kónya Péter, Czeizel Endre (!! mivel jogos kritika a néppárti kormány irányában, ráadásul roppant hiteles), Kálmán C. György, Závada Pál, Nagy Navarro Balázs, Vásárhelyi Mária, Vágó István (?? ugyan, de legalább kiválló intellektusú megszólalás), Bródy János (dalban elbeszélve), Kornis Mihály, Parti Nagy Lajos (mesében elbeszélve), Kulka János, Heller Ágnes, Fleck Zoltán, Gábor György, Bauer Tamás, Andrassew Iván,

A feudalizmus továbbélése a mai Magyarországon (az atv.hu-n elhangzott beszélgetés, 2012. május 3.)

A Start Plusz vendége Vitányi Iván, szociológus, esztéta.

A FELVÉTEL MEGTEKINTÉSE MAXIMÁLISAN AJÁNLOTT!

Vitányi Iván: A feudalizmus továbbélése a mai Magyarországon

Noran Libro Kiadó, 2012 (180 oldal)

Vitányi Iván: A feudalizmus továbbélése a mai Magyarországon

A feudalizmusról nem igen esett szó az elmúlt két évtized közéletében. Még a kifejezést is alig hallottuk – legfeljebb a szaktörténészek belső köreiben használták. Azzal senki sem foglalkozott – legalább is nyilvánosan -, hogy mi a szerepe a feudalizmus továbbélő hagyományainak a mai társadalom életében, és fejlődésében. Nem vizsgálták, hogy milyen szerkezetei és mechanizmusai működnek ma is, milyen formában tudtak-tudnak fennmaradni, és hogy ebben a vonatkozásban a mai magyar élet valósága miben tér el Európa tőlünk nyugatra, és keletre eső országok életével-életétől.

Hosszú időn keresztül – Széchenyitől és Kossuthtól, Adyn és Jászin át Hajnal Istvánig és Bibóig, sőt az 1990-ig – a magyar szellemi útkeresés egyik központi gondolata volt a feudalizmus elleni harc. Ezt nevezem a kérdés és a feladat eredeti feltevésének, kijelölésének. Az utána következő két évtizedben kikerült az érdeklődés homlokteréből. Most új körülmények között, új módon kell előtérbe állítani.

Vitányi Iván beszéde a DK I. Kongresszusán (DKPHUvideo YouTube csatorna, 2012. február 6.)

Demokratikus Koalíció I. Kongresszusa. Vitányi Iván nyitóbeszéde. … Úton vagyunk afelé, hogy az autokráciát megvalósítsuk. … Ugyanilyen rendszer volt Tisza István, Horthy Miklós és Kádár János alatt. … A dolog még nem végződött, mert azok, akik az autokrácia hívei, azok fegyelmezetten, falként állnak a rendszer mellett. … [12:00] Nagyon fontos, hogy nem az ígérgetések szellemében, nem abban a szellemben lépünk fel, mint a jelenlegi kormány, amely fűt-fát-bogarat ígért mindenkinek, de semmit sem tart belőle meg. Hanem olyan rendszerét állítsuk össze a teendőknek, amit meg kell valósítani, és meg tudunk valósítani. Én ebben a kérdésben egy ponton bírálom a programot, és ezzel fejezem be. Az a program címe, hogy “Vissza Európába”. … De merre mehetünk vissza Európába? Ahhoz visszafelé kell mennünk vagy előre? Ahhoz, hogy visszamenjünk Európába, ahhoz előre kell menni! Miért kell előre menni? Azért, mert mi nem most kerültünk Európába. Mi 1000 éve ott vagyunk! … Sőt, Európa akkor született, amikor a közép-európai államok beléptek, a modern Európa akkor született, amikor Nagy Károly birodalma kiteljesedett Lengyelországgal, Csehországgal, Magyarországgal, Ukrajnával. … Mi tehát benne vagyunk. Benne vagyunk, de hátul voltunk benne. Most előre megyünk, előre akarunk menni, mindazt a jót, amit Európa elsajátított. Nem mondom, hogy Európa tökéletes, de nagyobb jólétet tudott teremteni, jobb gazdaságot, jobb emberi viszonyokat. Ezt tehát, mármint Nyugat-Európa, ezt tehát nekünk is el kell sajátítanunk. Mi tehát a feladat? “Előre hát Európába!” “Előre hát mindenki, aki demokrata, a néppel, tűzön-vizen át!”… “Átok rá, ki eldobja kezéből a szabadság zászlaját!” Mi ezt a programot vállaljuk. Ennek minden nehézségével. Nem úgy állunk a társadalom elé, hogy nincsen nehézség, hanem úgy állunk a társadalom elé, hogy igen, kemény, nehéz küzdelmet kell folytatnunk, de csak ez a küzdelem lehet egészséges, hozhat egy egészséges társadalmat, egy igaz

Néhány aktuálpolitikai idézet:

Vitányi Iván, a DK tiszteletbeli elnöke azt mondta, Magyarország már nem demokrácia, de nem is diktatúra, hanem tekintélyelvű, autokratikus berendezkedésű állam. (atv#1, 2012. január 28.)

Vitányi Iván A DK tiszteletbeli elnöke korábban tanított Pécsett. Elmondta, volt olyan, hogy szakdolgozatíráshoz kiadtak címeket, tehát azonos címmel akár húsz dolgozat is születhetett. Vitányi szerint sokan a kiadott címekből válogattak. Gyurcsány esetleges lemondását firtató kérdésünkre a veterán politikus úgy felelt: „Nem hiszem, hogy plagizált. Ha mégis kiderül, majd akkor gondolkodom rajta.” (atv#2, 2012. május 3.)

Sajnos 1990-ben a politikai pártok nem fogták fel eléggé, hogy milyen komoly és kemény munka vár rájuk. Ígérgetésekkel értek célt, nyertek választásokat. Sikerült Torgyán Józsefnek egyetlen intézkedéssel tönkre tenni a világhírű magyar mezőgazdaságot. Azt, amelyben a TSZ-ek mellett a háztájiban már a magángazdaság is jelen volt. Az MSZP kormány idején Békesi László pénzügyminiszter a legjobb programot alkotta meg, ám személyi féltékenységek miatt kikerült a kormányból. Bokros Lajos tulajdonképpen ezt a programot kezdte el. Az Orbán-kormány ennek eredményéből élt 1998-2002 között, s a reformok elmaradtak. Az azt követő nyolc évben Gyurcsány Ferenc ugyan próbálkozott a reformokkal, ám a FIDESZ keresztbetett ezen kezdeményezéseknek, s ráadásul az MSZP-n belül sem volt egyetértés. Jött a 2010-es választás és Orbán újabb ígérgetései. Elküldték az IMF-et, majd tárgyalni szeretnének velük, miközben hiányzik a következetes gazdaságpolitika. A megoldást végül a társadalomnak kell kiizzadnia. (DK.hu#1, 2012. április 18)

Árok kötődéseinek esetében már nem vagyunk feltételezésekre utalva, mióta szónokként fellépett az MSZP március 15-i, esztergomi tüntetésén. Mindenesetre úgy tudjuk, hogy a mozgalom országértékelőjén pár szót szólni kívánó Vitányi Iván, a DK tiszteletbeli elnöke nem kaphatott lehetőséget, épp pártjának megosztó jellege miatt. (Hová lett a Szolidaritás?, Mancs#1, 2012. április 6.)

Amiről Vitányi Iván nem beszél: “Ezek beárazott dolgok voltak” – Horn Gábor a politikai korrupcióról (hvg.hu, 2012. március 17.)

Nem véletlen, hogy egyik korrupciógyanús milliárdos közbeszerzésből sincs igazi botrány: ezek mögött olyan politikai háttéralkuk vannak, amik miatt egyik oldalnak sem érdeke asztalt borítania – mondta a hvg.hu-nak Horn Gábor. Az SZDSZ egykori „örökös kampányfőnökével” a politika okozta személyiségtorzulásokról, Orbán Viktorról, Gyurcsány Ferencről és pártja bukásának okairól is beszéltünk.

… azt tudom mondani, hogy kéne egy tisztességes kapitalista párt Magyarországon. Borzasztó, hogy csak baloldali pártok vannak. Egy ilyen pártot az a társaság, amelyikhez én is tartozom, már nem tud megcsinálni, nincs is értelme megpróbálni …

[Gyurcsány Ferencről:] Aki felelős azért, hogy egy országban a liberális gondolat és a baloldali értékrend ennyire kikerül a közgondolkodásból, normális esetben félrelép, és hagyja, hogy mások csinálják, mert csak tehertételt jelent a személye. … Alapvetően elhibázott, amit csinál, mindenki pótolható, nem igaz, hogy nem lehet kitalálni új arcokat. De van egy másik alapvető bajom is, nem csak Gyurcsánnyal, minden új kezdeményezéssel. … Rosszul vagyok ettől a „Mindenki jöjjön, álljunk csatasorba, fogjuk meg egymás kezét az ördög legyőzésére!” szemlélettől. Ez a választók becsapása már a startvonalnál. Bauer Tamás egy igazi, következetes liberális, ő mi a fenét keres Szűcs Erikával, Gyurcsány Ferenccel egy pártban? Egy választásra összeállhatnak pártok, de a konzervatív, szociáldemokrata, szocialista, szociálliberális, komcsi társaság így egyben… Már az indulás pillanatában a választók átverése. …

… A DK nőnap alkalmából a magánvállalkozásokban vezetne be női kvótát, és ott ül köztük Bauer Tamás. Hol élünk? Miről beszélünk? Mi ez?

Ez a magyar együttműködési kultúra is. Önismeret, együttműködés, konfliktuskezelés – ezeket egyszerűen nem tanítják az iskolában, aminek nagyon komoly következményei vannak. Most, hogy jön a hit- és erkölcstan, és már a folyósón lehet majd látni, ki melyik irányba megy óra előtt, főleg súlyos lesz. Amikor az SZDSZ Fodor Gábort elnökké választotta, a párt vezetése Kunczéstul, Kókástul jobban gyűlölte, mint Orbán Viktort. Ez számomra elképesztő. Vezérelvű rendszerek vannak, nincs arra mód, hogy elmondd… És itt nem csak Orbán Viktorról van szó. Gyurcsány Ferenc környezetében sincs már ott egyetlen régi harcostársa. Ez nem véletlen: nincs az a kultúra, hogy te tanácsadóként elmondod nekem, mert az a dolgod, ha hibázom, én meg elfogadom. Ehelyett haragszom, ha nem az van, amit hallani szeretnék. Nem gondolom, hogy Orbán Viktor antidemokratikus lélek lenne. De a huszonegy néhány éves háborúban, amit magával és a környezetével vív, beszűkül. Ezt magamon is éreztem már.

mi tartotta bent a koalícióban az SZDSZ-t? lyen volt a Tocsik-ügy is, ez volt a legfontosabb pont szerintem, amikor azt mondhattuk volna: rendbehoztuk az országot, ti, szocialisták nélkülünk is tudtok már kormányozni, nincs kockázata a kiszállásnak. Csak persze mi is benne voltunk a Tocsik-ügyben. Addig a részvételünk indokolt volt, onnantól kezdve azonban nem volt szerepünk. Ezt 1996 végétől érezte Horn Gyula is, nem véletlen, hogy onnantól nem a Fideszt, hanem minket nyírt. A D-209-es ügy egy nagyon fontos identitásképző elemet tört meg a pártban, elfogadtuk az elfogadhatatlant. Az őszödi beszéd idején nem éreztük a veszélyt, mert megint az volt a helyzet, hogy benne voltunk a történetben. De 2006 őszén az elfogadhatatlan rendőri visszavágás – mert azért ennek volt előzménye, ne felejtsük el – megint olyan volt, amikor kiléphettünk volna. De azért ne felejtsük el, hogy akkor kezelhetetlen erők randalíroztak az utcán, égett Budapest, senki nem tudta, mi fog történni.

[A Jobbikról:] Ekörül vannak összeesküvés-elméletek, de én sem azt nem gondolom, hogy Orbán Viktor, sem azt, hogy Gyurcsány Ferenc hozta létre a Jobbikot. Nem démonokkal viaskodunk, nem ördögök vannak a képben, időnként jól, időnként rosszul döntő, a napi gyakorlattól elszigetelt politikusokkal állunk szemben. Nem gondolom, hogy Orbán rasszista, antiszemita lenne, mint ahogy Gyurcsányról sem, hogy a hatalom érdekében bármire képes. Közös felelősségünk, hogy a magyar társadalomban egyébként meglévő szélsőséges nézetekből kinőtt egy ilyen párt. Van ez a vita most, hogy kivel, hogyan kell szóba állni. Én teljesen egyetértek azzal, hogy egy egyetem beenged a falai közé szélsőséges erőket, ha azok parlamenti erők. Számomra az a kérdés, hogy Navracsics Tibornak, vagy Pintér Sándornak le kell-e ülni velük beszélgetni; szerintem nem.

„Az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel” – hangzott Medgyessy Péter híres mondása, és valóban: Sulinet, kakaóbiztos számítógépek, digitális táblák, Strabag-ügy és sorolhatnám… Miért nem sikerült ezektől megszabadulni?

Az SZDSZ-ben is volt természetesen korrupció; a magyar politikai rendszer annyi forrást biztosít a pártok működésére, amiről mindenki tudja, hogy az nem elég. Ez eleve a korrupció felé tol minenkit. Az internettel kicsit változott a helyzet, ma olcsóbb tömegeket elérni, de ha én százezer emberrel akartam napi szinten kapcsolatot tartani, az egy nagyon drága üzem volt. Ma ehhez nem kell annyi pénz, ez fontos előrelépés a korrupciós helyzetben is. Ennek is köszönhető, hogy a 2010-es kampány olcsóbb volt, mint a 2006-os vagy a 2002-es. Emiatt is utálom, hogy fekete-fehérben látunk mindent, mert vannak fontos lépései ennek a kormánynak. Például, hogy feleannyi önkormányzati képviselő van, azt egy borzasztó fontos előrelépésnek gondolom. Korrupciós szempontból is. Nem értek egyet a járási rendszerrel, de, hogy csak kétszáz valahány működő települési struktúra lesz Magyarországon, az egy nagyon komoly előrelépés. Szintén korrupciós szempontból is.

De akkor ez csak párt- és kampányfinanszírozás volt? Mert létezik azért a csak saját zsebre irányuló korrupció is.

Ebben különbözik a Fidesz az MSZP-től, vagy az SZDSZ-től. A Fidesz egy nagyon centralizált párt, ott minden központilag folyik. Más pártok önjáróbbak voltak. Én akkor tudtam, hogy nagyon nagy a baj, amikor egy vállalkozó barátom elmesélte, hogy felkereste egy ismert kormánypárti politikus – mi voltunk kormányon – azzal, hogy segíteni nem tud ugyan, hogy megnyerjen egy pályázatot, de azt el tudja intézni, hogy biztosan ne nyerjen. Persze mindenféle felhatalmazás nélkül. Pontosan tudtuk, hogy milyen kerületi bajok vannak, de befolyásunk nem volt rá.

Komolyan mondja, hogy nem volt befolyásuk arra, hogy mondjuk Gál György SZDSZ-es kerületi képviselőként mit csinál a VII. kerületben?

Igen. Amikor megjelent a Money 001 rendszámú Jaguárjával az Országos Tanács ülésein, csak a fejünket fogtuk, hogy mi lesz ennek a vége. De nincs mód arra, hogy ebbe beleszólj, mert egy kerület, egy kisváros önálló birodalom a párton belül. Nem tudod neki azt mondani, hogy ne csináld, mert nincs befolyásod rá.

Miért nem sikerült sosem rendbe tenni a párt- és kampányfinanszírozást?

Voltak erre kísérletek, 2006 után elég messze jutottunk ebben a Freedom House-zal és a Transparency Internationallel. Hajszálra voltunk a megállapodástól, amikor Fideszből azt közölték, hogy nekik nem érdekük a megegyezés. De most tényleg lehet kezelni, megvan a többség, forradalmi dolgok vannak a tömegkommunikációban. Egyébként ezért nem félek a médiatörvénytől sem. A mai kommunikációs lehetőségek mellett minek? Mindent lehet és mindent ingyen lehet.

Mennyit költöttek a pártok 2006-ban a kampányra?

Erre becsléseket láttam, az MSZP 6-7 milliárdot, a Fidesz 3-4 milliárdot, mi 800 millió és egymilliárd között. De ebben persze benne van az is, amit nehéz beárazni, hogy egy cég azt mondja, szeretlek benneteket, használjátok tíz százalékos áron az óriásplakát-helyeimet.

De ezért mit kérnek cserébe?

Ez nem ilyen direkt, hanem inkább úgy működik, mint A tanúban: Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit. A vállalkozó azt gondolja, ha én teszek egy gesztust a párt irányába, akkor ez nekem majd valamikor, valamilyen formában meg fog térülni.

6/VI Bibó Konferencia, Vitányi Iván, Szeged, 2011 (bibotarsasag , 2011. december 7.)

Bibó István születésének centenáriuma alkalmából rendezett konferenciát Bibó István Közéleti Társaság, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Szegedi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kara 2011. november 30-án a szegedi Városháza Dísztermében. Előadók: Ruszoly József, professor emeritus: Bibó István egyetemi pályafutása Balog Iván, egyetemi docens: Bibó egyetemi előadásai az életműben Medgyesi Konstantin,tudományos munkatárs: Bibó István véleménye a magántanárok elbocsátásáról Békefi László: Bibó István keresztény hite Márton László, író: Bibó szocializmus képe Vitányi Iván, szociológus: Zárszó

Vitányi Iván: A politikai osztály utat tévesztett (hvg.hu, 2010. március 18.)

Ha a húsz évvel ezelőtti rendszerváltás idején bevezetik az alapvető szerkezeti reformokat, Magyarország fel tudott volna zárkózni a fejlett nyugati társadalmak szintjére. A politikai elit azonban reformok helyett ígérgetésekbe kezdett – állítja a 85 éves Vitányi Iván, az MSZP egyik alapítója, a Demokratikus Charta egykori szóvivője e a hvg.hu-nak adott interjúban.

hvg.hu: Az MSZP politikai ellenfelei kizárólag az elmúlt nyolc év kormányzati munkáját teszik felelőssé az ország összes problémájáért. Politikai elemzők szerint viszont a probléma gyökere az elmúlt húsz évben keresendő. Ön miként vélekedik erről?

Vitányi Iván: Magyarországnak szembe kellett volna néznie a Bibó István által zsákutcásnak nevezett magyar történelem következményeivel. A nyugat-európai országok és az észak-amerikai államok fejlődéséhez képest nem egyszerűen elmaradtunk, hanem csupán kisegítő iskolába járunk mind a mai napig. Széchenyi, Kossuth, Ady vagy Márai már annak idején tisztán látták, hogy a Nyugathoz képest Magyarország másfajta fejlődésen megy keresztül. Nálunk később alakult ki és kisebb volt az ipar, ám annál nagyobb volt az elmaradottság, a munkanélküliség. A cél viszont mindig az volt, hogy utolérjük Európát. Erre 1990-ben lehetőségünk lett volna, az alapvető szerkezeti reformok bevezetésével nyugati sínre állhatott volna Magyarország, de megrekedt a dolog.

hvg.hu: Beszélünk reformokról; végül is ön szerint mely területeken van szükség alapvető változásokra?

V.I.: Például a gazdaságban. Nem mehet tovább az, hogy a munkaképes embereknek csak az egyharmada adózik, ezért nekik egyénileg többet kell befizetniük az államkasszába, így túlságosan nagy a segélyek aránya. A társadalomnak nem magyarázták el, közös áldozatot kell hozni, hogy egy racionálisan felépített modern rendszer alakulhasson ki. Fontos a közigazgatás reformja is. Magyary Zoltán, a nemzetközi hírű közigazgatási tudós mondta azt, hogy a feudalizmus bástyája a megye. Már 1937-ben felvázolta, hogy Magyarországon nem lehet húsz megyét fenntartani, egy rendes nyugati országban is négy vagy öt régió van. Budapesten sincs szükség huszonhárom kerületre, külön önkormányzattal, külön polgármesterrel, külön költségvetéssel és külön politikával. Elegendő lenne három vagy négy kerület. Sokkal átláthatóbb és olcsóbb lenne a közigazgatás, ugyanakkor lehetővé tenné a szociális ellátás, az egészségügy, az oktatás konszolidálását. Ezekhez nem lehetett hozzányúlni, mert szerves védelmük bele van rögzülve a társadalomba. Valahányszor valaki hozzányúlt, mindig belebukott.

Tíz éves lehettem, mikor egyszer édesapám kihívta hozzám az orvost, a vizsgálat után megkérdezte tőle, mennyivel tartozunk. A doktor úr azt mondta, öt pengővel. Ez akkor természetes volt, mindennek megvolt a piaci ára. Ezt utána eltörölték, s bevezettek egy rendszert, amikor nem fizettünk az egészségügyért. Illetve fizetünk, de a fizetés az úri becsületünkből, feudális jogokból származik, tehát nem vezettük be a rendes piaci viszonyokat az egészségügyben.

hvg.hu: Az elmúlt nyolc évben akkora szakadék keletkezett a társadalom és a politika között, hogy nagyon nehéz lesz megint egyensúlyba hozni a kettőt. Amíg az emberek nem tudnak újra hinni a politikusoknak, nem is lesz változás. S ez érthetően visszatartó erő.

V.I.: Az elmúlt nyolc év nem volt eredménytelen, és nem volt csak a tévedések sorozata, mint aminek a Fidesz akarja beállítani. Csak két példát említenék: autópályák épültek, ami jelentős kiindulópont volt a gazdaságfejlesztésben, illetve a költségvetési fegyelemmel csökkentettük az államadósságot.. (A tények mást mutatnak: az államadósság tetemesen megnőtt az elmúlt 8 évben. Az autópálya-építés pedig a korrupció melegágya volt, A szerk.)

„Mit keres ő ezek között?” – Vitányi Ivánnal beszélget Várnai Pál (szombat, 2010. január 26.)

Térjünk vissza beszélgetésünk elejéhez: hogyan került kapcsolatba a kommunista mozgalommal, majd hogy került Sopronkőhidára?
Amint összegeztem tapasztalataimat, arra jutottam, hogy a legnagyobb veszélyt a német fasizmus jelenti, vele kell szembeszállni. Ezt pedig leginkább a baloldalon lehet, ezért csatlakoztam az ellenálláshoz. Egyik volt osztálytársam jelentett fel, aki a Gestapónak dolgozott. Onnan kerültem a Margit körútra, majd Sopronkőhidára, ahol kegyetlen élményeim voltak.

Azért az sem volt tipikus, hogy egy Horthy rokon 1945-ben belépjen  a kommunista pártba.
Nagyanyám valóban Horthy lány volt, de a kormányzóval nem volt közvetlen kapcsolatunk. 1945-től 1956-ig voltam tagja a pártnak, akkor kiléptem. Később, 1972-ben felkínálták a Népművelési Intézet igazgatói állását, azzal a feltétellel, hogy újból lépjek be. Úgy gondoltam, hogy ez a Párizs megér egy misét. Intézeti működésem alatti minden tettemért tudom vállalni a felelősséget. Most is meg vagyok győződve arról, hogy így kellett tennem.

Ön arra törekedett, hogy elmenjen egészen a falig. Hankiss Elemér a Népművelési Intézetet afféle Noé bárkájának nevezi, ahol mindenféle – gondolom, mellőzött – ember meghúzódhatott.

Kovács András filmje a Falak éppen erről szól: próbáljunk elmenni, ameddig lehet. A Valóság szerkesztőségében Goethe mondása volt a jelszavunk, mely szerint egy csata elvesztése malőr, egy parasztház elvesztése tragédia. Nekünk a parasztházakat kellett védenünk. A Népművelési, majd később Közművelődési Intézetben dolgozott a Történelmi Igazságtételi Bizottság, ott kapott először irodát a Magyar Demokrata Fórum, ott dolgoztak Csoóriék, ott alakult meg a Szabad Demokraták Szövetsége, ott kapott tiszteletdíjas állást Orbán Viktor, Kövér László, ott volt a székhelye a Márciusi Frontnak.

Sárospatakról írva kiemel egy főleg zsidó diákokból álló csoportot. Idézem, amit róluk ír: „ Egyfajta szabad gondolkodás”, „érzelmes racionalizmus, „a személyiség szabadsága”, „a szabad gondolkodás boldogsága.” Feltűnt nekem a zsidóságnak, a mai Magyarországon ritkán olvasható jellemzése  A zsidóknak ezek a tulajdonságai ma sokakban inkább ellenérzéseket váltanak ki. Eszembe jutott Sartre megállapítása, hogy az antiszemiták elismerik ugyan, hogy a zsidók okosak, de ettől még jobban utálják őket.
Nekem Sárospatakon ez volt az egyik alapközösségem. Szegényparaszt származású barátaim kevéssé voltak érzékenyek arra a szabad mentalitásra, amit én követni akartam. Létrejött viszont egy olyan közösség, amely egyszerre volt baloldali és szabadgondolkodású. Bartókot hallgattunk, Adyt és Karinthy (novelláit) olvastuk, a világszabadságról beszélgettünk. Túlnyomó része zsidó származású volt, köztük legjobb barátom, aki Jakov Gat néven Izraelben lett ismert költő.

Egyik írásában megemlíti régebbi beszélgetését Kis Jánossal, aki azt mondta, hogy a szocialistákkal semmiféle közösséget nem vállal. Vele ellentétben Ön azzal érvel, hogy azért kell együttműködniük, mert Magyarországon több az antiszemita, mint a zsidó. Ha valaki ma ilyet mer írni vagy mondani, rögtön azzal jönnek, hogy már megint antiszemitázik, ami manapság, groteszk módon, nagyobb bűn, mint maga az antiszemitizmus.

Göncz Árpád hozott össze a beszélgetést még 1989-ben. Próbáltam megmagyarázni, hogy a szocialisták már nem azok, akik eddig voltak, össze kellene fognunk, mert különben baj lesz. János erre azt mondta, hogy nem, mert veletek, akik a kommunizmus örökösei vagytok, nem lehet együttműködni. Én nem értettem egyet, s azt mondtam neki, hogy a liberálisok egyedül nem tudnak megvívni a nacionalista, antiszemita liberális-ellenes szövetséggel.

Ön többször is használta a „demokratúra” kifejezést. Mit jelent ez?
A tökéletes demokrácia Rousseau szerint csak az angyalok körében lehetséges, egy olyan társadalomban, amelyben mindenki rendelkezik a helyes döntéshez szükséges képességekkel. A létező demokráciában olyanok is választanak, akiknek nincs szakértelmük az adott kérdésben. A demokráciát mégsem lehet megkerülni, és ezzel együtt járnak a tévutak és tévedések is. Demokratúra ott jön létre, ahol rosszak az arányok.

Azt hiszem, hogy a szocialisták közül Ön állt a legközelebb a liberálisokhoz.
Én úgy gondolom, hogy igazi lényegében a kettő majdnem egy. A szociáldemokraták úgy liberálisok, hogy egy fokkal nagyobb hangsúlyt adnak a szociális szempontoknak. Egy szociálliberálist és egy liberális szociáldemokratát már semmi nem különböztet meg. Sajnos az egész magyar politikai társadalomból hiányzik, hogy az európai és történelmi fejlődés adott szituációjából levonja a megfelelő következtetést.

Egyike volt azoknak, akik kezdeményezték Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki jelölését. Önnek nagy csalódás, hogy lemondott? 
Ma is úgy látom, hogy Gyurcsány Ferencnek nagy érdemei vannak, például abban, hogy a hibás, sőt bűnös feudális osztogatást felszámolva, megteremtette a magyar államháztartás európai mértékű kereteit. Most azonban, hogy a reformok folytatódjanak, ezt kellett tennie.

Ön mindig szocialistának vallotta magát, és megalakulása óta tagja az MSZP-nek. Elég rosszul állnak ma a szocialisták. Lát-e reményt arra, hogy ez megváltozhat belátható időn belül?
A politika és maga az élet sohasem halad egyenes vonalban, hanem szinusz görbét ír le. A szociáldemokrata gondolkodás elfogadottsága most eljutott a mélypontjára. A zsákutcából való kitörés azonban nem valósulhat meg a mai ellenzék által hirdetett populista demokratúrában, hanem csak egy olyan racionalizmus útján, amely egyezteti a gazdasági és a szociális fejlődés szempontjait. Ez a szociáldemokrácia lényege.

Vitányi Iván: Maja fátyla – Hogyan éljük meg a válságokat?
(Új Reformkor, Előadásként hangzott el az ISES Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia Politika-tudomány Intézete és a Budapest Klub közös konferenciáján, 2009. február 20-án, Világ-válság – magyar válság címmel)

A közbeszéd tárgya most már nem a válság maga, hanem hogy meddig tart és milyen nagy lesz. Egy-két hónapig – egy-két évig – akár egy évtizedig? Csak a pénzgazdaságra terjed ki, vagy az egész gazdaságra, sőt az állami, társadalmi, kulturális élet egészére? Csak néhány bankár megy tönkre miatta, vagy emberek, népek milliói kerülnek nyomorúságos helyzetbe? Utána minden visszaáll a régi kerékvágásba, vagy minden másképp lesz – jön a protekcionizmus, egy újfajta szocializmus, kommunitarizmus, esetleg jobb- vagy baloldali, állami vagy nemzeti diktatúra?

Mi van válságban?

Csak az 1968 után posztipari, posztmodern világ, amely a jóléti államot a neoliberális-neokonzervatív öngondoskodó államra cserélte fel, vagy maga a kapitalizmus? Vagy talán még egyetemesebb határkőhöz érkeztünk? Netán Fritjof Caprának van igaza? Ő ugyanis már évekkel ezelőtt azt állította, hogy az emberiség összes eddig nagy létezési formái alapjaikban rendülnek meg. Kimerülnek az eddig bőven rendelkezésünkre álló természeti erőforrások, amelyekkel hosszú idő óta felelőtlenül gazdálkodunk. Megrendül az emberi társadalom hagyományos rendje, amelyet évezredik óta a patriarchális családi, közösségi, közszervezeti-állami normák határoztak meg. Mivel azonban nincsen helyette más, elérkezünk a semmibe. Ami azt jelenti, hogy a legszélesebb értelemben vett emberi kultúra, hét milliárd ember magatartásrendszere kerül válságba.

Én most ezen a konferencián nem is a jelen válság várható méreteit és kimenetelének lehető módjait próbálom latolgatni, hanem egy nem kevésbé fontos kérdést szeretnék felvetni: azt, hogy hogyan éljünk együtt a válsággal. A dolog közgazdasági, szociológiai, történelmi oldalát úgyis is eleget vitatjuk. Most nézzük meg ugyanazt a társadalompszichológia szempontjából.

A válságok szükségszerűsége

Hozzátartozik az emberi létezés ontológiájához. Az egyenes vonalú és ütemű szakadatlan fejlődés ugyanis az ember utópiája, vagy inkább illuzórikus vágya. A természet folyamatai nem mechanikusan egyenletesek. …

A modern kor

A ciklikus váltás (a szó töve azonos a válságéval) a modern kor hozománya. Apiac-pénz-polgárság világáé. Angol nyelven az „m” betűre alliterálhatunk:market-money-machine, mint ahogy azt a michigani munkaközösség tette. Azért használom itt ezt a kapitalizmus helyett a terminusoknak ezt a hármasságát, mert az utóbbihoz folyton az a dilemma társul, hogy nem kellene-e mégis megdönteni. A pénz, a piac, a gép, és ma már a polgárság sem kelt ilyen asszociációt.)

Az új világállapot első élménye a szakadatlan és irreverzibilis változás.

Forradalom és válság

… Az újkor első szakaszát az jellemezte, hogy a gazdaság és művelői függetlenségre, az állam abszolút hatalomra törekedett.

Ennek a kornak nagy fordulópontjait, mondhatjuk válságait a forradalom vezette le. Mert le kellett bontani a feudális államot.

A forradalmak kora 1648-tól 1968-ig, kétszáz húsz éven át tartott. Oliver Cromwelltől Jancsó Miklósig és Milos Formannig, akik a Fényes szelek-ben és aHair-ben egyszerre mutatták meg a forradalmak magávalragadó romantikus szépségét, és elavulását.

Helyüket fokozatosan a válságok vették át. Mert most már és egyre inkább nem a fejedelmi abszolutizmust kell legyőzni, hanem a gazdaság fejlődésének gátjait, anomáliáit, abszolutizmusát, és a társadalom szövevényének ellenállását, bizonytalanságát, majafátyolosságát, sőt olykor abszolutizmusát.

Mi van a válságban és mit várhatunk?

Az emberi lét mai szövevényét három hálózat egymásba folyó, különálló, összekapcsolódó szerves gubancával lehet jellemezni. 1. gazdaság, 2. a társas viszonyok 3. a szervezett társadalom, azaz az állam. (Szélesebb értelemben használva a kifejezéseket, mint a köznapi beszédben, mindhárom fogalomba beleértve a hozzátartozó kultúrát. Ha pontosak akarnánk lenni, akkor az állam helyett – felújítva a régi jó nyelvújítási kifejezést – álladalmat [establishment] kellene mondanunk. Amiben benne van az állammal összefonódó civil társadalom is. A gazdaság, ökonómia helyett pedig ökodalmat. Amiben benne van az egész társadalom viszonya a termeléshez és a fogyasztáshoz.

Az ökodalom és a társadalom egymáshoz való viszonya (itt Dahrendorfot idézhetem) komplementer, a közöttük az álladalom közvetít. Akkor jó (Dahrendorf szerint akkor van, vagy lesz a legtisztább értelemben vett szocializmus), ha a komplementaritás érvényesül, a társadalom és a gazdaság egymást erősíti.

Válság akkor van, ha a komplementer szimmetria megrendül. Most mindhárom összetevő bajban van. A gazdaságnak baját többek között Soros György mondta ki. Az elektronika és a globalizáció által termék és a fizetőeszköz viszonya spiritualizálódik, ezáltal lufi keletkezett, ami most szétpukkant. Akik benne vannak, nem látják, mert feltették az elektronikus Maja fátylát. A társadalomnak baját többek közt Ulrich Beck mondta ki: a patriarchális-feudális társas viszonyokból kiszabadulva a „szabadságra ítélt” ember magára maradt, és még nem tudja merre lépjen. Mindenesetre magán tartja a fátylat, hogy addig is élhessen a pillantnak. Az államnak pedig az a baja, hogy a nem találta meg a közvetítés és a cselekvés közötti helyes utat. Egyik szeme elől a gazdaság, másik elől a társadalom fátyla takarja el a közvetítéstől a cselekvés felé vezető utat.

Azzal kell tehát kezdenünk, hogy végre le kell vennünk a Maja fátylát. Legalább hétköznapokon.

Vitányi Iván: Egy önéletrajz kezdete és vége (Mozgó Világ, 2007 MÁJUS)

A Pauz-Westermann Könyvkiadó több magyar tudós, kutató önéletrajzi írását készül kiadni Tudósok tréningben címmel. Engem is felkértek. A készülő mű anyagából szeretném némi változtatással közreadni ezt a két fejezetet, történetesen az elsőt és az utolsót, némi változtatással.

Szellemi önéletrajzról van szó, ezért az egyes fejezetek egymással váltakozva hol életem eseményeiről szólnak, hol gondolataim alakulásáról. Az első fejezetben ennek megfelelően gyerekkoromat írom le, az utolsó pedig azzal foglalkozik, hogy most és a remélhető jövőben mivel szeretnék még foglalkozni.

Család és gyerekkor

Családom tipikusan “történelmi magyar középosztály”. Nemesemberek évszázadok óta. Két ágból kétfélék, a történelmi középosztály két fajtája.

Az apámé nem volt gazdag. Eredetileg Vitányban éltek, kis falu Sátoraljaújhely mellett. Valamelyikük (Gergely nevű) jeleskedett a törökök ellen, nemeslevelet kapott 1642-ben. Aztán elszaporodtak, és Makkoshotykára költöztek, Sárospatak mellé. A “hétszilvafás nemesek” életét élték, csak abban különböztek a parasztoktól, hogy nem voltak jobbágyok. A falu lakosságának nagy része ma is a Vitányi nevet viseli. Nem jómódúak, mert a falu már kívül esik a tokaji szőlővidéken, de még nem igazán Alföld. Se szőlő, se búza.

Anyám családja a nemesi középosztály felső rétegéhez tartozott. Értelmiségiként emelkedtek ki a közszékely sorból. …

Nagyapám, Szentpály Benjámin a kormányzó unokatestvérét, (nagybányai) Horthy Ágnest vette feleségül. Az ugocsai ág azonban alig érintkezett a kenderesiekkel. Nagyapám az értelmiségi hagyományt folytatta: orvos lett, szabadgondolkozó, megrögzött materialista. Életét a rák mágnesesség és villamosság útján való gyógyításának szentelte. A betegség tanulmányozására a 19. század végén négy kisgyermekével Amerikába költözött. Jó tíz évig éltek Philadelphiában, majd Texasban (ahol feketék orvosa lett, anyám még énekelte a tőlük tanult songokat), végül Detroitban nyitott néhány ágyas szanatóriumot. …

Ez az egy bokorból nőtt kétféle történelem harmonikusan egyesült szüleimben. Mindenük volt a tisztesség, de nem hivalkodtak vele. A családi élet nyugalmas és szeretetteljes, de határozottan liberális. Amikor a népi írók iránt kezdtem érdeklődni, majd Marxot olvastam, nem tiltottak, csak féltettek. Vallásosak voltak, de nem bigottak. Szabadelvű nagyapám pedig materialista nézeteiről tanított (“az anyag minden, testünk is parányokból van összetéve”). Ugyanakkor nagy magyarok voltak, úri-nemesi öntudattal. Kultúrájuk Jókain és Mikszáthon alapult, Ady nemzedéke már nem fért bele. A zenét a magyar nóta jelentette. Maguk is művelték: abszolút hallású édesanyám eredetien, olykor disszonáns harmóniákkal, apám konvencionálisan, de szorgalmasan. Én is ezt tartottam magyar zenének, már vettem is “magánleckéket” apámtól.

A jelen és a lehetséges jövendő

Elérkeztünk a jelenhez. Min dolgozok most, és főleg min szeretnék még dolgozni? Kétséges vállalkozás 82 éves korban. Mégis úgy érzem, hogy miután egész életemben a társadalom működésének logikáját kerestem, most érkezem el a lényeghez.

Lehet mondani – kritikaként is -, hogy túl sokféle dologgal foglalkoztam. Összefüggenek, de nem álltak össze szerves egésszé. Most, az utóbbi évtizedek világtörténelmi és hazai változásaiban a sokáig homályos megfigyelések és gondolatok talán lassan megvilágosodnak, és értelmet kapnak.

Meg kell tehát próbálnom összefoglalni azt, amivel hozzájárulhatok a változó világban való eligazodáshoz. Hogy mennyire sikerül, az idő dönti el. Nem az én dolgom. Azt sem tudom, mennyit lesz módom ebből megfogalmazni. Hozzá kell kezdeni. A következő témákban.

Mi az új a társadalomban?

A változások lényegét a következő pontokban fogalmazom meg.

Először. A társadalom dinamikája. Az ember és ember viszonyának jellege is megváltozott. …

Másodszor. A funkcionális osztályok. A társadalmi szerkezetben is létrejön egy új felosztás. …

Harmadszor. A közösségi viszonyok. … Új dimenziókat kell bevezetni. Mindenekelőtt a keretet és a pólust. Keret a törzs, a nép (az ethnosz vagy a démosz), a nemzet, a társadalom, az emberiség. Pólus a nemzetség, a kaszt, a rend, az osztály, az érdekcsoport. Még hiányosabb a rendszer a közösségek mai formáinak jellemzésére. …

Negyedszer. A fejlődés algoritmusa. Eddig is két modell érvényesült. Az irodalom egyiket a centrumországokkal (Nyugat-Európa és Észak-Amerika, most már Távol-Kelet és Ausztrália is) jellemzi, a másikat perifériának, minket, Közép-Európát félperifériának nevezi. … Ezt az elméletet szeretném kiszélesíteni a szerves és szervetlen fejlődés megkülönböztetésével. …

A szerves fejlődésben az újítás, a reform a társadalom mélyéből indul és válik állami programmá. A szervetlen fejlődésben viszont az állam és általában a hatalom, a felülállók szerepe a döntő.

A magyar társadalom előtt az a feladat áll, hogy a szervetlen fejlődés zsákutcájából kitörjünk, és rátérjünk a szerves fejlődés fő útvonalára. Ezt nem sikerült elérni a rendszerváltás óta eltelt lassan már csaknem két évtizedben – pedig legalább két új évtizedet igényel.

Ötödször. A feudalizmus kérdése. Van egy nagyon fontos vonása az új világállapotnak, ami a mi számunkra a most következő idők elkerülhetetlen konfliktusainak jellegét is meghatározza. Ulrich Beck szerint a polgári társadalom fejlődésének korábbi szakaszaiban a győztes polgárság hallgatólagos szövetséget kötött a vesztes feudalizmussal – a férfiközpontú autoriter családdal, a municipális renddel és bizonyos termelési viszonyokkal. A “második modernitás” ezt a kompromisszumot – szintén hallgatólagosan – felmondja. Az egyetemes individualizáció keretében a rendi eredetű kötöttségek elgyengülnek, megszűnnek. Ez válsággal is jár, a tét a harmadrendű viszonyok megteremtése.

A magyarság útja

Itt érkezünk vissza a magyar – és a kelet-közép-európai – viszonyokhoz. Nálunk fordítva történt. Nem a győztes polgárság tűrte el a feudális viszonyok tovább élését, hanem a mindig győztes feudalizmus engedte meg kijelölt keretek között a polgári társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyok érvényesülését. Ez a szervetlen (zsákutcás, félperiferiális) fejlődési algoritmus lényege.

Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János 1850-1990 között 122 éven át volt hatalmon. (A korszak 88 százalékában.) Egyívású uralkodók: egy forradalom véres leverésével kezdték, idegen segítséggel, akasztófákkal; utána kompromisszumot hirdettek, viszonylagos szabadságra és fejlődésre adtak lehetőséget – de csak viszonylagosra. Majd megérték a csődöt, újra forradalom, rendszerváltás jött, kezdődött minden elölről. A szovjetrendszer nem szocializmus, hanem a feudalizmus hiányosan kapitalizálódó és sohasem demokratizálódó diktatórikus formája. Kádár a magyar feudalizmus örökségével tette egy időig viszonylag kellemessé. Most éppen ez állja útját a kibontakozásnak. A kiskapuk rendszere, a személyi viszonyok hálózata, az “urambátyám-kapcsolatok”, a szervezett “umbulda”. A feketegazdaság ma is az egész nemzeti jövedelem egyharmadát foglalja el – ami világrekord.

A hitbizományos későrendiséggel kell szembenéznünk, ha végleg ki akarunk törni a szervetlen fejlődés zsákutcájából. El kell felejtenünk azt a jobboldali téveszmét is, amely éppen a feudalizmust tartja a magyar sajátosságnak, és általa akar magyar maradni.

A kultúra és a minőség forradalma

A kultúra szerepe. A széles értelemben felfogott kultúrának (az egyének és csoportok kulturális, tudás- és viselkedési tőkéjének) mindig is elsődleges szerepe volt a társadalom dinamikájában. …

A minőség forradalma. A kultúra – mondom – nemcsak a kultúra “fogyasztását” foglalja magában, hanem az ember megértés- és gondolkodásmódját, kreatív-generatív tevékenységét. Szerepe ebből származik. …

A jövő

A világ most fordulóponton áll, jelenlegi társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedését nem tarthatjuk örök életűnek. Milyen lesz 2050-ben? Bizonyára sok olyan vonása lesz, amelyet most el sem tudunk képzelni (mint ahogy 1957-ben sem tudtuk megjósolni a mai valóságot).

Az irányokat azonban valamennyire látjuk. Benne van egy igazságosabb és szolidárisabb világ lehetősége is. Amit évszázadok óta szocializmusnak neveznek. Hívhatjuk a demokrácia magasabb fokának is, hiszen a két kifejezés tartalma voltaképpen ugyanaz (societas=társadalom, démosz=nép). A szocializmus az egész társadalom érdekét nézi, minden egyes embert egyenrangú társnak, sociusnak tekint. A demokrácia pedig akkor lesz teljes, ha a társadalom, a nép minden tagja egyenrangú, nemcsak a törvény előtt, de felkészültségében, lehetőségeiben, életének minőségében is.

Nevezhetik-e az így létrejövő új társadalmi alakzatokat szocializmusnak? Igen. A szocializmus nem úgy valósul meg, ahogy Marx egykor elképzelte. Az emberiséget most egy új “puha” “hálózati” világtotalitarizmus fenyegeti, amelyet az új szórakoztatás (entertainment) ipari változatai, a media-info-culto-compu-tainmentek tesznek puhává. Amivel szemben egy másfajta, nem utcai kőhajigálásos, hanem kulturális, szellemi forradalom, a szabadság, egyenlőség, szolidaritás, az interdependencia (Benjamin Barber) forradalma léphet fel: a minőség forradalma.

A részleteket nem tudjuk. Az elvek azonban már kirajzolódnak.

Mi most itt Magyarországon azzal vagyunk elfoglalva, hogy legalább azt a szintet elérjük, amit a nálunk szerencsésebb nyugati földrésztársaink már elértek. Ezért is iszonyú küzdelmet kell folytatnunk. Egyelőre nem merülhetünk bele abba, hogy mi lesz azután. De tudnunk kell, hogy az igazi feladat akkor áll elénk.

„Magyar dölyffel…” Csepeli György, Kolosi Tamás, Pikó András (moderátor) és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése (Mozgó Világ, 2011 JANUÁR)

Vitányi Iván téziseiben van egy kulcsfogalom: az egyharmadország. Nálunk mindig csak legfeljebb az egyharmadnak megy jól, csak ők sikeresek, csak ők fogyasztanak minőségi kultúrát, csak ők élnek minőségi életet. Mintha végérvényesen, megváltoztathatatlanul a magyar társadalomba égett volna ez az egyharmadosság. Önök is így látják, s ha igen, miben látják ennek okát?

– Többféle értékrendvizsgálat is megmutatta, hogy a magyar társadalomra talán ezek az értékek a legkevésbé jellemzőek. Hogyan lehet sikeres egy kisebbség egy a társadalom többségétől eltérő értékrenddel és viszont, ha ez az értékrend a siker záloga, hogyan lehet, hogy nem vált többségivé?

– Magyarországon nem lehetett tisztességesen meggazdagodni.

Csepeli A magát vesztesnek érző 85 százalék a sikereseket egészen másképpen látja, mint ahogyan a sikeresek látják magukat. Magyarországon kommunikációs fal választja el a sikereseket és a sikerteleneket, és ez folyamatosan, mindkét irányban megmérgezi a kapcsolatokat. A kívánatos az volna, hogy a sikeres 15 százalék mozdonyként húzza maga után a többieket, de én úgy látom, hogy ezt a mozdonyfunkciót az elit nem tölti be.

Vitányi Iván Mindenekelőtt és csak a történeti hűség kedvéért és nem azért, hogy magamat kiemeljem, de én 1970-ben írtam az Egyharmad ország című könyvemet és tanulmányomat. Ennek előzménye egy közös, egyeztetett módszerrel végzett amerikai és magyar szabadidő-kutatás volt. Arra jutottunk, hogy mind az amerikai, mind a magyar társadalomban nagyjából ugyannyi az aránya a magas kultúrát fogyasztóknak, és minőségi szempontból sincs különbség: a magyar versrajongók nem rosszabbak a verskultúrában, mint az amerikai versrajongók, és nincsenek is százalékban kevesebben, hisz itt is és ott is a társadalom durván 15 százalékáról beszélünk. Azt is megmutatta ez a vizsgálat, hogy a magas kultúrát mindennapos szükségletként fogyasztók alatti úgynevezett mindenevők rétege náluk sokkal szélesebb, mint nálunk, viszont Magyarországon sokkal több a kulturális értelemben teljesen passzívak száma, mint az Egyesült Államokban. Andorka Rudolffal vizsgáltuk, mindez mit jelent az általános rétegződés szempontjából, és már akkor azt találtuk, hogy nálunk meglehetősen vékony az a réteg, melyre a tisztes középosztálybeli lét lenne a jellemző. Ez nagy baj, és a probléma csak változott, de nem oldódott meg. Az alapvető változás az elmúlt évtizedekben az, amint írom is, hogy a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények pedig még szegényebbek. Egyetértek az előttem szólókkal, mert hiszen vitathatatlan, hogy az elitünk és főleg a középrétegünk a nyugati fejlett társadalmakkal összehasonlítva sokkal vékonyabb, mint kellene hogy legyen, a társadalom alsó rétege pedig sokkal szélesebb, mint az egészséges volna. Arisztotelész óta tudjuk, hogy a haladás nagyon fontos feltétele egy olyan közép, amelynek a lehetőségei még növekedhetnek, de nálunk éppen ez a közép sorvad el, és ezt tartom a leginkább lényeges szempontnak ebben a kérdésben. A mi újabb kulturális vizsgálataink ugyanezt igazolják: nő a kulturálisan passzív réteg aránya. Megjelent és nő a mindenfajta kultúrából teljesen kiesettek rétege, ők a minden tekintetben társadalom alatti helyzetben lévők közé tartoznak. Miközben tehát a középréteg aránya kicsi, azt olvasom Tamásék szakszerű vizsgálataiban, hogy az alsó középosztálynak a lecsúszás veszélyzónájába került része egyre nő. E folyamatok társadalmi következményei rendkívül súlyosak lesznek, mert – hogy egy kézenfekvő példát mondjak – a magyar társadalom egyre kevésbé lesz fogékony a demokráciára. Ha este azon kell gondolkozni, hogy eszek-e valamit holnap, akkor nehéz arról gondolkodni, hogy mely politikai elv és értékrend az, amelyik a leginkább szolgálhatja a gyermekeim társadalmi és anyagi felemelkedését.

– Sokáig azzal magyarázták, hogy Magyarország vált az új demokráciák reformokban élenjáró országává, hogy a keleti blokk társadalmai közül értékrendünkben és fogyasztási szokásainkban mi, magyarok, „a legvidámabb barakk” hasonlítottunk leginkább a fejlett nyugati társadalmakra. Húsz év után pedig az értékvizsgálatok azt mutatják, hogy a magyar társadalom mintha elindult volna Kelet felé – a magyarok gondolkodásához a legközelebb a moldávok és a bolgárok állnak, miközben a lengyelek, csehek és szlovákok mintha nagyon lassan, de közelednének a nyugati társadalmakhoz. Valóban visszafordultunk?

Kolosi Attól függ, hogy az értékrendnek melyik metszetét nézzük. Általánosan elfogadott az amerikai szociológus, Ronald Inglehart által kidolgozott modernizációs skála, mely két dimenzió, a szekularizációs és az önmegvalósítási dimenzió mentén vizsgálja a társadalmakat. A most már öt hullámban lezajlott nemzetközi összehasonlító értékvizsgálatok alapján valóban azt mondhatjuk, hogy a saját önképünkkel ellentétben főleg az autonómia, önállóság, modernizáció dimenzióban a magyar lakosság gondolkodása sokkal inkább hasonlít a tőlünk keletebbre levő országok lakosainak gondolkodási mintáihoz, mint a nyugat-európai országok polgáraihoz. És ebben bizony különbözünk a csehektől, szlovákoktól, szlovénoktól, horvátoktól, még a lengyelektől is.

– És ez így volt húsz éve is?

Kolosi Ez lényegileg így volt húsz éve is. Kis elmozdulás még a magyar gondolkodásmódban is van Nyugat irányába, de ez az elmozdulás kisebb, mint amit a többi rendszerváltó kelet-közép-európai országban tapasztaltunk az elmúlt húsz évben.

– Tehát az, hogy mi gondolkodásunkban, mentalitásunkban nyugatosabbak lennénk, mint a szomszédaink, egy öncsalás volt?

Kolosi Ez valószínűleg igaz a materiális értékek vonatkozásában, még a fogyasztás vonatkozásában is, de a posztmateriális értékek vonatkozásában ez az önkép teljesen hamis. Magyar sajátosság, hogy az értékszerkezetnek azok az elemei, amelyekre Csepeli György utalt, tehát a sikerhez, a meggazdagodáshoz, az előrejutáshoz kapcsolódó értékek nagyon erőteljesen rétegspecifikusan oszlanak el, ugyanakkor az általános modernizációs, posztmaterialista, szekularizációs értékek vonatkozásában meglepően kicsik a rétegek közötti különbségek. Tehát általában a magyar lakosságban az elitre éppúgy, mint a legalsóbb rétegekre egy erőteljesen államtól függő, a materiális fogyasztáshoz kapcsolódó, az autonómiákat, az önállóságot, az öngondoskodást kevéssé becsülő gondolkodási minta jellemző.

Amikor készültem erre a beszélgetésre, megtaláltam a YouTube-on a TÁRKI 2009-es, a gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételeit vizsgáló felmérésének demonstrációs kisfilmjét. Gondoltam, megmutatom a 15 éves lányomnak, hátha ad valami ötletet, hogy ő mit tart érdekesnek ebből a kutatásból. Nos, ő leginkább azon lepődött meg, hogy az elvek szintjén mennyire erkölcsösek és normatívok vagyunk, miközben a gyakorlat, a társadalmi tapasztalat nemcsak hogy zárójelbe teszi a szép elveket, de azt tanítja a gyerekeinknek, hogy ha nyerők akarnak lenni, akkor a szüleikhez hasonlóan nekik is át kell hágni, meg kell szegni ezeket az általános erkölcsi normákat. A lányom kérdése: ez egy önfelmentési reakció vagy valós és reális tapasztalat?

Kolosi Sok ezen a téren a tévképzet. A különböző nemzetközi korrupciós, szabályáthágó vizsgálatok azt mutatják, hogy mi messze vagyunk ugyan a skandináv társadalmaktól, de alapvetően nem nagyon különbözünk az olaszoktól, görögöktől, spanyoloktól, portugáloktól. Nem annyira vészes tehát a helyzet, mint ahogy ezt a társadalom megéli. Inkább az a paradoxon a figyelemre méltó, hogy az elvárásaink svéd típusúak, ám a valóságunk spanyol–portugál–görög típusú.

– De nem ellentmondás mégis, hogy a még Magyarország délies valóságában is csak a skandináv elvárások és értékek szerint lehetünk igazán sikeresek?

Csepeli Pedig beigazolódott, hogy ez a jó stratégia. Az empirikus szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a sikeresek nem azért lettek sikeresek, mert simlisek és becstelenek voltak, hanem azért voltak sikeresek, mert tudták az informatikát, tudtak nyelveket, tudtak kommunikálni itthon és külföldön, mindig meg tudták találni azt az újat, amiből aztán hozzáadott érték keletkezik. Az a probléma, hogy nálunk ez a fejlődés szigetszerű maradt. A sikerstratégia nem terjedt el, és nem vált általános társadalmi mintává.

Kolosi Az utóbbi tíz évben erre aztán rásegít a politikai kommunikáció is, amely időnként baloldalról, az utóbbi időben pedig jobboldalról próbálja elhitetni, hogy itt nem is volt igazából rendszerváltás, nem történt semmilyen, a népesség egészének életét érintő lényeges változás.

Vitányi Azt hiszem, hogy a gulyáskommunizmus ideje kicsit elaltatta az éberséget Magyarországon. Belenyugodtunk abba, hogy itt minden könnyen ment, és könnyen is fog menni, a politika is azt mondta a társadalomnak, hogy csak elég elkergetni az oroszokat, és rögtön olyan jól fogunk élni, mint az osztrákok. Erről mindig eszembe jut egy régi történet, hivatkozni is szoktam rá. 1980-ban, március 15-én kint voltam New Yorkban Püskiéknél, ott ült Kovács Imre és Gombos Gyula, az egykori Magyar Út szerkesztője, aki friss hollandiai élményeiről mesélt, többek között arról is, mennyire nem értik a lényeget az ottani magyar emigránsok. Ezt mondta: Ezek azt hiszik, hogy Magyarországon nem kell mást csinálni, csak el kell kergetni az oroszokat meg a kommunistákat, akkor azonnal olyan demokrácia lesz és olyan életszínvonal lesz, mint Hollandiában vagy Angliában. Nem tudják, hogy milyen kemény munkát kell előbb elvégezni annak érdekében, hogy elsajátítsák a polgári életmódot, az ezzel járó összes szabályt, viselkedésmódot, intézményeket!

Mi is pont ezt a kemény munkát spóroltuk meg a rendszerváltás során. Ezért nem egyik vagy másik párt a hibás, hanem az egész magyar politikai társadalom. Ráadásul az egykor sikeres mezőgazdaságot sikerült tönkretenni a kárpótlással, bedöntöttük a nehéziparunkat is, miközben nem készültünk fel az ezzel járó társadalmi következmények, a hatalmas munkanélküliség kezelésére. Helyette csak ígérgettünk a társadalomnak újra és újra. De hozzá kell tenni, hogy a történelmi tapasztalataink is különböznek a nyugatiaktól, hiszen mi vagyunk azok, akik a rendszerváltások számát tekintve 1848 óta élen járunk Európában. Akárhányszor volt nálunk forradalom, a forradalmat mindig leverték, a leverés után mindig akasztófa jött. Majd mindig jött egy jó király, Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János, aki, miután kellően kitombolta magát a terrorban, adakozott az ő népének, a nép pedig megtanulta, hogy majd jön a jó király, aki adakozik. Nem magunknak kell tennünk a sikerért, abból csak baj lesz, a jó mindig felülről jön, onnan kell várni. De leáshatunk még mélyebbre a történelmi tapasztalatokban egészen a feudalizmusunkig, nem véletlenül mondta Hajnal István, hogy minden ország olyan osztálytársadalmat vagy kapitalizmust kap, amilyen a feudalizmusa volt. Mi sajnos a feudalizmusból is a legrosszabbat kaptuk, ezt a marhahajcsáros csodavárós fajtát. Elég Ady Endrét idézni: „Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar, / De közben búsan lekönyököl, / Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.” Ilyenek vagyunk, és nem azért, mert rosszak a génjeink, hanem mert az volt az elmúlt kétszáz év tapasztalata, hogy mi magunk úgysem tehetünk semmit. A manna felülről fog jönni, mindig is onnan jött.

– Pedig az elmúlt húsz évben minden együtt volt, hogy ez a mentalitás megváltozzon. Olyan nemzetközi környezetbe kerültünk, olyan szövetségi rendszerbe, melyben domináns a nyugatos, polgári értékrend. Olyan lett a társadalmi rendszerünk, amely sikerrel, felemelkedéssel honorálja a munkát, a tudást, a kreativitást, a kockázatvállalást, az innovációt, és Csepeli György állítja, hogy ezt a praxis is visszaigazolja: tényleg a tudás, a kockázatvállalás, az innováció a siker záloga. Vannak pozitív mintáink. Mégsem változtunk meg, a rendszerváltás utáni húsz év e tekintetben kihagyott lehetőség, be nem váltott esély. Miért történhetett így, egyáltalán elég lehet húsz év egy ilyen tudati fordulathoz?

Kolosi A rendszerváltás első tíz éve szerintem egyértelműen sikertörténet volt. Nem azért, mert olyan jól alakult minden, hanem mert – összehasonlítva a többi rendszerváltó kelet-európai szocialista ország gyakorlatát és a miénket – a privatizáció, a demokrácia megvalósítása és a politikai intézményrendszer átalakítása tekintetében egyáltalán nem kell szégyenkeznünk. Még akkor sem, hogyha tudjuk, Magyarország már a rendszerváltás előtt éltanuló volt a gazdaság piacosításában, bizonyos szempontból a demokrácia apró köreinek kialakításában is, és emiatt a rendszerváltásnak az élessége és az ebből adódó élménye nálunk lényegesen kisebb volt, mint a többi volt szocialista országban. Még akkor is sikertörténetnek gondolom az első tíz évet, hogyha a privatizáció során – főként 1995 után – nem annyira a hazai tőke kialakulásában, hanem inkább a közszolgáltató vállalatoknak, a nemzetközi multiknak való átengedésében gondolkodtunk, hiszen ez bizonyos szempontból kényszer is volt.

– Hiszen a politika kiszolgálja a választóit, akik többsége inaktív, vagy állami alkalmazott, ők pedig szavazataikkal megerősítik azt a politikát, amely az állami gondoskodást helyezi a kormányzás középpontjába. Nyerni csak így lehet a politikai küzdőtéren, ezért az ígérgetésspirál és a végletekig vitt politikai küzdelem.

– Miért mondta azt az előbb Vitányi Iván, hogy a többiek szerint sikeres kilencvenes éveknek „isszuk most a levét”?

Vitányi Úgy látom, hogy az első tíz év azért tűnik sikeresnek, mert a felületi lehetőségeket használta ki a politika. De nem nézett igazán szembe azzal az óriási feladattal, mely a magyar társadalom polgári értékrendjének kialakításával, elterjesztésével és elmélyítésével jár. Mi legyen az egykor sikeres mezőgazdaság jövője a kapitalizmusban, mi lesz a hatása annak, hogy iparágak dőltek össze, foglalkozott ezzel bárki is? 93-ban már megvolt az első nagy cigánytüntetés, kilakoltatták a székesfehérvári romákat, álltunk Horváth Aladárral, én beszédet mondtam, hogy emberek, magyarok, vigyázzatok, mert ha ez így alakul, olyan állapot lesz Magyarországon, hogy a falu egyik végében laknak a cigányok, a másik végében laknak a nem cigányok, és lőni fogják egymást. Ezt el kellene kerülni. Gondolkozott azon a politikai társadalom, hogy mi történjen ezzel a súlyos problémával? Nem gondolkoztunk rajta. Mindenben a felületi megoldásokat választottuk. Én a saját pártomban a nagy hibának azt látom, hogy a Békesi-féle programot, amely racionális volt és a megújulás legjobb programjai közé tartozott, politikai és személyi okokból félretették. Aztán Bokrosnak is mennie kellett, mert meg kellett nyerni a választásokat. És hányszor láttuk azóta is ugyanezt, hányszor hagytuk azóta is ugyanezt megtörténni? Az értelmiség felelőssége megkerülhetetlen, mert nem tudott kellőképpen oda hatni, hogy a társadalom tényleg szembenézzen ezzel a súlyos problémahalmazzal, és szembenézzen önmagával.

– Hogyan lehet akkor sikeresen reformálni Magyarországon? Mert azt látjuk, hogy hogyan nem, és egyáltalán: a ránk jellemző értékrend, mentalitás alkalmas arra, hogy rátámaszkodva bármiféle társadalmi reformot el lehessen indítani?

– Az jutott eszembe erről, hogy a magyar társadalom nemcsak a szó átvitt értelmében nem mobil, hanem a szó szoros értelmében sem az: még a munkanélküliek is meggondolják, hogy arrébb költözzenek-e 50 kilométert, csak hogy biztosabb megélhetésük legyen. Nem tűnik könnyű feladatnak megszerettetni velünk a mozgást, a versenyt…

Kolosi Lehet persze kárhoztatni a lakosságot, mert kicsi a területi mobilitás. Viszont a társadalmi mobilitás nem kicsi Magyarországon. Itt megint azt látjuk, hogy más az emberek érzése, és más az adatokkal igazolható valóság. Nemzetközi összehasonlító kutatások azt mutatják, hogy a nemzedékek közötti mobilitás Magyarországon nagyjából ugyanakkora, mint az összes modern társadalomban. Tény, hogy kicsi a területi mobilitás. De hát ez szinte természetes akkor, ha a lakások 95 százaléka magántulajdonban van, és nem működik egy normális ingatlanpiac! Hogyan lehetne elvárni az emberektől, hogy mobilak legyenek, ha a borsodi faluban lévő, fél élet munkájával felépített családi házat nem tudja még annyiért sem eladni, hogy a közeli nagyvárosban egy lakótelepi kétszobás lakást vásároljon belőle? Megítélésem szerint az emberek minden ellenkező híreszteléssel szemben többnyire racionálisan viselkednek. Még ha az értékszerkezetük elmaradottsága sok mindent befolyásol is, de ha a saját életükről, a saját mindennapjukról van szó, akkor nagyon erőteljesen a racionalitás keretei között keresik a lehetőségeket.

Vitányi Ebben igazat adok Tamásnak. Nem az a fontos, hogy a reformról beszéljünk, mert a reform ma már valóban egyet jelent a fenyegetéssel: jönnek a reformok, szaladjunk! De a reformot cseréljük ki a racionalizmusra. Racionális megoldások kellenek, és a racionális megoldások részben piaciak. Azt olvasom jelentős nyugat-európai szerzők tollából, hogy Nyugaton 1968 előtt minden nagy polgári forradalom győzelme után a győztes polgárság hallgatólagos engedélyeket adott a feudális társadalmi viszonyoknak. Ez mostanra Nyugat-Európában megszűnt, a racionalizmus általánossá vált, és egyre keményebben érvényesül az, hogy az egyéneknek meg kell tanulniuk: szabadságra vannak ítélve, és hozzá kell szokni a szabadsághoz. Magyarországon viszont minden forradalom után a feudális viszonyok győztek, mert feudális viszonyok voltak Ferenc József idejében, Horthy Miklós idején és Kádár János idejében is. A kapitalizmusunk és a szocializmusunk is feudális hagyományokkal volt átszőve. Ezektől kell valahogy megszabadulni, hogy mi nyugat-európai értelemben versenyképesek tudjunk maradni.

Kolosi Szerintem ma, 2010 végén Magyarországon valóban a racionalitás a kulcsszó. Alapvető kérdésnek azt tartom, hogy az indulatokkal szemben mikor kezd el működni a racionalitás mint a társadalmi folyamatok, vagy ha úgy tetszik, a politikai döntések alapvető mozgatórugója. Jelenleg indulatokkal borzasztóan terhelt társadalom a miénk. Indulatokkal terhelt, nemcsak a jelenleg kormányzó oldalon, hanem az ellenzéki térfélen és az értelmiségi körökben is. Indulatokon alapuló viták övezik az utóbbi fél esztendő törvényeit. Példának okáért én nagyon kevés olyan elemzést olvastam, amelyik azt próbálja keresni, hogy ezekben a döntésekben mi a racionalitás. Sem egyik oldalon, sem másik oldalon nem találok ilyet. És meggyőződésem, hogy addig Magyarország nem tud előrelépni, amíg az indulatok fölött nem győz a racionalitás.

Csepeli Sokáig kell még erre várnunk. A társadalmi modernitás ügye azon áll vagy bukik, hogy létezik-e, kialakul-e egy olyan racionális gazdasági elit, amely expanzív, amely piacot épít, amely tehát a kívánatos mozdony szerepet betöltheti.

– Van gazdasági elitünk, ha jól érzékelem, épp az állammal való minél szorosabb szimbiózisra törekszik….

Csepeli Nem erre gondoltam! Azokra gondolok, akik az államtól függetlenül képesek piaci sikereket elérni.

– Nekem még mindig az a benyomásom, hogy a gazdasági szereplők, nagy, közepes és kisvállalkozások egyaránt az állammal való kapcsolatban hisznek, az állami támogatást várják.

Kolosi Azért azt ne feledjük, hogy itt húsz éve a semmiből kellett megteremteni a nagyvállalkozói osztályt. Előbb volt kapitalizmus, és utána kezdtünk a kapitalizmus során kapitalistákat csinálni, miközben egy organikus fejlődésben előbb létrejönnek a kapitalisták, akik úgy gondolják, hogy akkor ők most kapitalizmust szeretnének csinálni. Egy ilyen semmiből létrejövő tőkeakkumulációs folyamatban nagyon nehéz az államtól függetlenül működni. Kellene, de azért nem véletlen, hogy a 19. század legelején, amikor a Rothschild família Európa leggazdagabb családjává vált, az öreg Peter Rothschild azt írta egyik levelében az öt fiának: Édes fiaim, vegyétek tudomásul, hogyha nyugodt, kiegyensúlyozott életet akartok, akkor nem szabad az állammal üzletelni, de ha meg akartok gazdagodni, akkor muszáj az állammal üzletelni. Ez már a 19. század elejének tőkeakkumulációs időszakában is így volt. Tehát nem olyan nagy csoda, hogy a kialakuló magyar vagy általában kelet-európai tőkésosztályban olyan nagyon nagy az affinitás az állam felé fordulásra. Ezt valahogy ki kell nőni. Magyarországon nem csak az a baj, hogy rengeteg az államtól függő ember, és az ő értékrendjüket, gondolkodásukat az államtól való függőség befolyásolja, hanem az is, hogy azoknak a gazdasági szereplőknek is jelentős része államtól függővé vált az elmúlt húsz évben, akiknek nem lenne szabad államtól függővé válniuk. Mindez összefügg azzal, hogyan történt a rendszerváltás. A 19–20. század fordulóján a német szellemtörténet használta a képzettségi polgárság, a bildungsbürgertum és a besitzbürgertum, a tulajdonosi polgárság fogalompárját, és úgy vélték, akkor ideális egy társadalom, ha a kétfajta polgárság között egyensúly alakul ki. Nyilvánvaló, hogy más és más az alapvető tevékenységi motivációjuk. A bildungsbürgertum akármit mond, mindig értékekben és ideológiákban fog gondolkodni, mert ez a sajátossága. A besitzbürgertum pedig mindig haszonban fog gondolkodni, mert ő azért van, hogy hasznot, profitot termeljen. Nálunk az egészséges aránynak nyoma sem volt, itt a bildungsbürgertum csinálta a rendszerváltást, ezért is volt az elmúlt húsz évünkben az értékvitáknak és az ideológiai vitáknak sokkal nagyobb súlya azzal szemben, hogy mi a hasznos az országnak, a társadalomnak, a polgároknak, az egyes vállalkozóknak és az egyes vállalkozókon keresztül az ő munkavállalóiknak is. Kettős fordulatra lenne szükség: az egyik az államtól való függőség csökkenése a gazdaság szférájában is, a másik pedig a hasznosság előtérbe kerülése az ideológiai és értékvitákkal szemben.

Vitányi Ez még ennél is bonyolultabb, ugyanis a rendszerváltás során egy csomó bildungsbürgerből lett hirtelen besitzbürger, aminek következtében a bildungsbürgerek nem eléggé bildungok és a besitzbürgerek nem eléggé besitzek. Bocsánat, hogy megint Adyval hozakodok elő, de van még egy jó idézetem tőle arról, hogyan is vagyunk mi a magyar indulatokkal: „Ilyen vagyok, így van jól. / Ez a szemem, így látok, / Ez a sorsom, tehát szent, / Magyar dölyffel fölrugom / Hogyha bánt és nem ért meg, / A világot.” Hát ez a fajta magatartás az, ami jellemző ránk. Ez sem nem bildungsbürger, sem nem besitzbürger. Az a probléma, hogy ez a magatartás túlságosan erős.

– Kolosi Tamás arról beszélt, hogy előbb lett kapitalizmus, és utána kellett kapitalistákat csinálnunk. Egy korábbi interjúm jut eszembe, amikor Pataki Ferenc beszélt arról, hogy a rendszerváltás után megkaptuk a fogyasztókat, de nem kaptunk polgárokat. Hogyan lesznek polgárok? A racionális viszonyok elterjedése, a verseny térhódítása szép lassan előcsalogatja őket, vagy bízhatunk egyfajta generációs kinövésben? Polgáribbak, világra nyitottabbak, teljesítményelvűbbek a mostani húszévesek, mint az előttük lévő elveszett generáció?

– Mindebből az következne, hogy a mai huszonéveseket is elveszítjük, de egy együttműködésre képes, egymással szót értő országnak talán esélye lenne megtartani őket. Most nagyon messze érzem magunkat ettől a minimális bizalmon alapuló társadalmi közhangulattól, és az esélyét sem látom annak, hogy a politikai elitünk egy ilyen változásban érdekelt lenne. Vajon elérhet a bizalmatlanság, az ellenségeskedés, a politikai megosztottság olyan mértéket, amely már elviselhetetlen, és amelyre ellenreakcióként a társadalmi közhangulat megváltozhat, több lesz a bizalom, a tolerancia, a józanság? Vagy ez naiv idealizmus lenne?

Csepeli A terápiás csoportok fejlődésifolyamat-modellje azt mutatja, hogy az első szakaszban a lehetséges csoportstruktúra még a fejekben van, a kapcsolati mező laza és esetlegességekkel teli. Ez az ideálok szakasza. A második szakaszban az ideálok kimozdulnak a fejekből, és beleütköznek a realitás korlátaiba. Az eredmény Széchenyit idézve „diszharmónia és vakság”. A harmadik szakaszban a csoport konszolidálódik. A tagok viselkedése magabiztos lesz, az interakciók tudatossá válnak, a lényegesnek tartott kérdésekben létrejön a konszenzus. A negyedik szakasz a munkafázis, melyben már benne vannak a sikerek. Úgy és olyannak élik meg a tagok egymást és önmagukat, ahogyan azt korábban nem tették. A mai magyar társadalom ezek szerint a második szakasznál tart.

Vitányi Iván (egyes fejezetek társszerzői: Bánáti Ferenc, Csejtei Mária, Falussy Béla, Hunyadi Zsuzsa)

A magyar kultúra esélyei – Kultúra, életmód, társadalom (Magyarország az ezredfordulón, Stratégiai tanulmányok a Magyar Tudományos Akadémián, MTA Társadalomkutató Központ, Budapest 2006)

Könyvészeti adatok

Előszó

Kötetünkben a kultúra magyarországi helyzetével és szerepével foglalkozunk – kitekintéssel Európára és a világra.

Hatalmas nagy téma, elismerem. Mindig is az volt, de a mai „világállapotban” különösen.

Azokat a kutatásokat kívánjuk összefoglalni, amelyeket a kultúra és az életmód vizsgálatában az elmúlt több mint három évtizedben folytattunk, és az utóbbi két évben megismételtünk.

A téma kidolgozásában abból kellett kiindulni, hogy a címben megfogalmazott tárgyban nem ez az első kutatás Magyarországon, támaszkodni kell tehát más vizsgálatok eredményeire is. A témakörben éppen a jelen munkaközösség tagjai évek óta tevékenykednek, és számos olyan adatot, megállapítást, elemzést tettek le az asztalra, amelyektől ezúttal sem lehet, nem szabad elvonatkoztatni, hanem kiindulásként kell használni.

A munka 1968-ban kezdődött, még a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjában, egy országos szabadidő-vizsgálattal (1974). Ezt követte ugyanennek a munkacsoportnak (tagjai Bácskai Erika, Füstös László, Garzó Lilla, Göndör György, Lévai Júlia, Makara Péter, Manchin Róbert, Nagy Márta, Sági Mária, Váradi László, vezetője Vitányi Iván) több kutatása és könyve (például a beatzenéről, az ének-zene iskolák hatásáról).

Ezt követte 1972-től a Népművelési Intézetben (későbbi nevén Országos Közművelődési Központban), illetve annak Művelődéskutató Intézetében végzett munka, számos kutatással és publikációval, amelyekből csak a legfontosabbakat soroljuk fel az irodalomjegyzékben. Egyet (Vitairat a mai magyar művelődésről) ki kell emelnünk, ez ugyanis már közvetlenül a mai kutatás elődjének számít. Ezekben a munkákban is részt vett Vitányi Iván, Hidy Péter, Agárdi Péter, Borbáth Erika, Füstös László, Kuti Éva, Sági Mária, Schneider Márta, Skaliczky Judit, Tibori Tímea és még jónéhányan.

Azt a kutatást és vizsgálódást, amelynek eredményeit itt közöljük, a Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti Stratégiai Kutatások Programja keretében kezdtük el. A program kezdeményezője Glatz Ferenc, az MTA akkori elnöke volt. A mi témánk címe: Az életmód, az életvitel, a kultúra és a tudat átalakulása. Az elméleti munka nagy részét ebben a keretben végeztük el.

Teljes anyaga ugyan nem jelent meg (a jelen könyvben használjuk fel), a róla szóló rövidített jelentés azonban olvasható a Magyar Tudományos Akadémia Ezredforduló című kiadványában (2000/3).

A munkát a Széchenyi-terv keretében tudtuk folytatni egy átfogó kutatási program részeként, amelynek címe Életmód, kultúra és európai integráció. Ezen belül a mi témánk Az életmód, a kultúra, a mindennapi élet alakulása, és a szerves, teljes értékű európai integráció lehetősége címet viselte. Az egész kutatást konzorcium vezette, amelynek székhelye az MTA Politikai Tudományok Intézete, vezetője Hankiss Elemér (MTA PTI), tagjai Bruszt László (CEU), Miszlivetz Ferenc (MTA PTI) Palánkai Tibor (Közgazdasági Egyetem), Szentes Tamás (Közgazdasági Egyetem) és Vitányi Iván (MTA PTI).

A kutatás székhelye szintén az MTA Politikai Tudományok Intézete. Vezetője Vitányi Iván. A kutatásban többen vettek részt, mindenekelőtt az időközben sajnos elhunyt Hidy Péter (MTA Szociológiai Kutatóintézete), akinek oroszlánrésze volt a munka elvi és gyakorlati irányításában. Külön meg kell emlékeznünk az ő hozzáértő és fáradhatatlan tevékenységéről, nélküle nem jutottunk volna a végére.

A jelen kutatásban részt vevők munkaközösséget alkottak, amelynek állandó tagjai Csejtei Mária, Hunyadi Zsuzsa (Szonda Ipsos), Bánáti Ferenc, Falussy Béla (OSH) – ők egy-egy fejezet társszerzőjeként is közreműködtek -, továbbá Bárdos Gyuláné, Lakatos Mónika, Sági Mária (Szociológiai Intézet) Varga Alajosné (Központi Statisztikai Hivatal). Hidy Péter halála után az MTA Szociológiai Kutatóintézete részéről Tibori Tímea csatlakozott a munkaközösséghez.

Munkánk egyik célja, hogy az eddigi kutatásainkat is összefoglaljuk. Kevés hasonló munka van forgalomban, azt reméljük tehát, nem lesz érdektelen. Ezért – gazdaságos terjedelemben – kitérünk rájuk.

A munka során számos résztanulmány jött létre, mindenekelőtt A szabadidő alakulásának adatai a népszámlálás alapján (Falussy Béla), A kultúra helyzetének elemzése az évenkénti statisztikák alapján (Bárdos Gyuláné, Lakatos Mónika, Varga Alajosné), A kulturális fogyasztás alakulásának elemzése a Szonda Ipsos vizsgálatai alapján, A közművelődési intézmények elemzése a Magyar Művelődési Intézet összeállításában (Borbáth Erika). Hozzákezdtünk a legjobbak kiadásához, amire az Új Mandátum Könyvkiadó vállalkozik Metszetek sorozatcím alatt. Az első kötet meg is jelent Falussy Béla: Az időfelhasználás metszetei címmel.

Az előtanulmányokhoz tartozik Vitányi Iván két munkája, amelyeket némiképpen átdolgozott formában a kötetbe is beiktattunk. Ezek 1. A kérdés feltevése – Invokáció. 2. Tanulságok a jelen kultúra, szabadidő és életmód szociológiai megközelítéséből – Inspiráció. (Ez utóbbi az idevonatkozó legújabb nemzetközi irodalom áttekintésén alapul.) Vitányi Ivánnak az általános társadalmi-politikai helyzetre vonatkozó előtanulmányai – amelyek ennek a könyvnek is alapját képezik – más összefüggésben külön kötetben is megjelennek Új társadalom – új szemlélet címen (Napvilág Kiadó).

A kutatások anyagából öt füzet jelent meg a Magyar Művelődési Intézet és az MTA Szociológiai Kutatóintézetének kiadásában.

Kiegészítő kutatások más forrásból

Ugyanakkor azonban az adott keret nem nyújtott elegendő lehetőséget arra, hogy vizsgálódásainkkal elérjük a kívánt mélységet. Néhány vonatkozásban tehát más forrás után kellett nézni, hogy a munkát kiegészítsük.

A) Kultúra és szabadidő (Nemzeti Kulturális Alap – Szonda Ipsos) Félkarú maradt volna egész munkánk, ha nem tudjuk megismételni a kulturális befogadás és a szabadidő összefüggésének felmérésére irányuló vizsgálatunkat (amelyet 1968-ban végeztünk el először, majd 1976-ban, 1987-ben és végül 1995-ben megismételtünk). A kutatáshoz eredeti kérdőívet és saját módszert használtunk. A Széchenyi-tervben kapott támogatás egészéből sem tudtuk volna ezt a kutatást elvégezni. Szerencsére felkérést kaptunk a Nemzeti Kulturális Alaptól, és a vele való megegyezés alapján a felmérést a Szonda Ipsos, ott személy szerint Hunyadi Zsuzsa folytatta le. Erről a Nemzeti Kulturális Alap részére természetesen a teljes anyagot átfogó összefoglalás készült, a legfontosabb adatok publikációja a már jelzett füzetekben történt meg. Ez a vizsgálat a kutatási program integráns része, ezért főbb eredményeit ebben a kötetben is felhasználjuk.

B) A közösségek, valamint az ifjúság helyzete (a Miniszterelnöki Hivatal által támogatott akadémiai kutatások keretében)

E forrásból két fontos kérdéskörben kívántuk vizsgálódásainkat kiterjeszteni:

Az egyik az életmód és a kultúra társas, közösségi vonatkozásai. Ez is kritikus kérdés. A nemzetközi és hazai vizsgálódások egyaránt arra mutatnak, hogy a modern (vagy posztmodern) társadalomban erős individualizáció folyik, amely a közösségi hagyományok továbbélésében és új közösségi hagyományok kialakulásában egyaránt problémát jelent. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az 1980-as években a Művelődéskutató Intézetben nagyméretű mélyinterjús kutatást végeztünk ebből a témából, anyaga azonban feldolgozatlan (mintegy 300 interjú). Most ezt feldolgozzuk, majd a kérdezést megismételjük. A munkát Csejtei Mária vállalta.

A másik az ifjúság életmódja és kulturális magatartása. Múlhatatlanul szükség van ugyanis arra, hogy az ifjúság helyzetét külön is szemügyre vegyük – különösen éppen azokban a vonatkozásokban, amelyekben a felnőtt nemzedékektől különbözik. Bánáti Ferenc ezt a munkát végezte el az MTA PTI több munkatársával közösen, ám viszonylag kevéssé tért ki a kultúrára az ifjúság általános helyzetét vizsgálta. Most Bánáti Ferenc foglalta össze az ifjúsági kutatások kulturális vonatkozásait.

Mindkettőről külön jelentés készült a megfelelő keretben, de eredményeiket felhasználjuk ebben a kötetben is.

2006. október

Vitányi Iván

Európa kapujában. Bevezetés

I. rész. A kiinduló helyzet – új elemek a társadalom és a kultúra szemléletében. Társadalom, „álladalom”

Gondolkodás, kultúra, életmód

II. rész. Tanulságok a jelen kultúra-, szabadidő- és életmód-szociológiai megközelítéséből

Életmód, szabadidő

III. rész. Az életmód, a kultúra, a mindennapi élet alakulása. A kutatás eredményei

A társadalmi és kulturális magatartás felmérése, a kultúra helyzete

Az életvitel körülményei1

A rendszerváltásnak nevezett átalakulás kétségtelenül óriási fordulatot jelentett az egész magyar (és közép-európai) lét életében, de nem volt előzmények nélkül, és nem egyszerre következett be.

Itt vissza kell térnünk Ralf Dahrendorf megállapításához. A rendszerváltás különböző sebességű folyamatok összessége. A politikai rendszer átalakulása megtörtént hat hónap, a gazdasági rendszeré hat év alatt. A társadalmi és kulturális élet lényegi átalakulása azonban nem következett be. A politikai és a gazdasági rendszerváltással jelen tanulmányunkban nem foglalkozunk. Létét és tényeit adottnak vesszük.

Az átalakulást leíró társadalmi-gazdasági-életszínvonalbeli-kulturális görbék nem a rendszerváltás pillanatában kezdődtek, nem is fejeződtek be mindenestül hat hónap vagy hat év alatt. A lényegi változás megtörtént, de a politikai-gazdasági folyamatokat is csak akkor tekinthetjük befejezettnek, ha a társadalmi-kulturális átalakulás is lezajlott.

Kornai János „koraszülött jóléti rendszernek” nevezte a forradalom (1956) és a rendszerváltás (1990) közötti magyar társadalmat. A következőt tehetjük hozzá. Az első modernizáció Ulrick Beck, Anthony Giddens és mások megfogalmazásában az uralmon lévő ipari társadalom és a feudális háttérviszonyok közötti hallgatólagos kompromisszumként működött. A szovjet birodalom ezzel szemben szocializmusnak nevezett neofeudalizmus uralma alatt valósította meg az iparosítást. Végül az 1968-1990 közötti Magyarország a neofeudalizmus és az indusztriális modernizáció közötti hallgatólagos kompromisszum országa lett. Ez tette hazánkat a „legvidámabb barakká”, „koraszülött jóléti állammá”, egyfajta „gazdasági csoda” országává.

Tanulmányunk kérdése: hogyan jellemezhetjük ezek után az 1990 utáni magyar társadalmat?

Ennek is következménye, hogy a rendszerváltozás önmagában – a majdhogynem egyszeri politikai aktus formájában – a lakosság életmódja és kultúrája (szociokulturális helyzete) szempontjából nem jelentett 180 fokos fordulatot. Előtte már amúgy is egyfajta kettős gazdasági-társadalmi rendszer működött. Az első újraelosztó vagy „parancsgazdasági” (ezt nevezték szocialistának), a második a kvázi-piac, vagy a második gazdaság. Ezt a társadalmi-gazdasági szerkezetet Kolosi (1987) L-formával, Szelényi (1990) kettős piramissal jellemezte. 1988-ban a felnőttek háromnegyede vett részt a második gazdaságban. 1991-re a családok 17%-ában próbálkoztak meg egyéni vállalkozással. A második gazdaság a szegényebb, falusi rétegek sajátja volt, a főfoglalkozásban végzett vállalkozás a magasabban iskolázott rétegeké (Andorka, 1992).

A bruttó hazai termék (GDP) és az egy főre eső reálbér változásának görbéje is átível a rendszerváltáson. A fejlődés lényeges fordulópontjai a rendszerváltás előtt és után következtek be. A GDP az 1970-es évek második feléig gyorsan, utána 1987-ig lassan emelkedett. Ettől kezdve csökkent, majd 1990 után hatalmasat esett (az 1978-as szint alá), 1993-94-ben érte el mélypontját, utána lassan ismét nőtt, 1999-ben haladta meg valamennyivel a rendszerváltás előtti csúcsot. A reálbérek 1978-ban érték el a csúcsot, 1996-ban estek a legalacsonyabbra, utána emelkedtek, de még 2000-ben sem érték el a rendszerváltás előtti szintet.

Ezt követte az aktív keresők arányának változása. Az 1960 és 1980 közötti meglehetősen stabil 47-48 százalékról az 1980-as években kezdett csökkenni és 1996-ban érte el a mélypontot (34%). Az évezred végére is csak 2 százalékkal javult.

A jövedelmek elosztása polarizálódott. A népesség felének csökkent a reáljövedelme, de azoké nőtt, akik magánvállalkozókká, illetve magánvállalkozók alkalmazottjaivá váltak. Fokozódott a differenciálódás: a legfelső és a legalsó jövedelmi decilis különbsége 1982-től 1990-re 3,8-ról végül 6,0-ra emelkedett (Andorka). A magasabb jövedelmi csoportok gyarapodtak (kb. 30%), a közép és alsó közép erősen romlott (30%), a legalacsonyabb jövedelmi csoportok szinten maradtak. Csupán 5% érezte, hogy javult, 80% romlást észlelt (Kolosi-Róbert, 2004).

Megjelent a nálunk addig ismeretlen munkanélküliség. A munkából természetesen elsősorban a kisebb végzettségűek szorultak ki, mind a férfiak, mind a nők körében. Radikálisan csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. Kiüresedett az addig sokak számára megoldást jelentő „második gazdaság”. A munkavállalókra nagyobb adóteher hárul. A megnövekedett infláció különösen sújtja a nyugdíjasokat és a gyerekes családokat.

A folyamatok tehát nem a rendszerváltással kezdődtek (sem a piaci gazdaság megindulása, sem a társadalmi jelzőszámok alakulása, sem a jövedelmi egyenlőtlenségek tekintetében), de a szegényedés és a gazdagodás szorosan összefügg a társadalmi szerkezet változásaival. (Andorka, 1992). A vesztesek: a közép- és az alsó középrétegek. A társadalmi mobilitás folyamatai „nem változtak meg drámai módon…, csupán meggyorsultak”. (A kisiparossá, illetve kiskereskedővé válás megindult 1980-92 között. Az elitcsere is megkezdődött az 1980-as években. A nemzedékek közötti mobilitás pedig 1980 óta lassult.

A 21. század elején az egyenlőtlenségek szintje nagyobb, mint a fejlett európai országokban. A kereseti arányok, a képzettség és beosztás keresetre való hatása megfelelt a piacgazdaságinak. A családok jövedelmét alapvetően a keresők száma, iskolázottságuk, az eltartottak és a gyerekek száma határozta meg. A társadalom egyik fele „megszokta” az új viszonyokat, és sikerült alkalmazkodnia hozzá, másik fele azonban nem tudott igazán beleilleszkedni.

A szabadidő alakulása2

A szabadidő felhasználásának hazai állapotát munkaközösségünk tagjaként Falussy Béla foglalta össze a Központi Statisztikai Hivatal időmérleg felvételei (1963, 1977, 1986, 1993, 2000r) alapján.3 (Kiegészítve az Eurostat által koordinált, az ezredforduló éveiben több európai országban végzett felmérések hozzáférhető adataival.)

Falussy (az ugyanerről szóló más rendszerezésekkel megegyezően) a rendelkezésére álló időt és az elvégzett tevékenységeket három nagy funkcionális egységre bontotta: 1. társadalmilag kötött idő és tevékenységek (munka, tanulás, közlekedés), 2. fiziológiailag kötött idő és tevékenységek (alvás, étkezés, higiénia), 3. szabadidő, választott tevékenységek. Az utóbbit ő a mai időkre jellemző módon két nagy részre osztja: a televízió előtt töltött idő és az összes többi. Az egész szerkezet meghatározó blokkja természetesen a „társadalmilag kötött idő” – ugyanis ez függ a legszorosabban a társadalom (és a gazdaság) egészének működésétől.

Az első nagy kérdés, hogy a három nagy funkcionális egység hogyan viszonyul egymáshoz, a magyar lakosság életviteléhez. Falussy kimutatja, milyen módon függ ez össze az általános gazdasági fejlődéssel. A szabadidő nagysága és felhasználásának módja lassan változik. A trendek évekig, évtizedekig tarthatnak. Vannak azonban olyan időszakaszok, amikor a változások megsűrűsödnek és szignifikáns különbségek mutatkoznak.

Az utolsó ötven évben két olyan időpontot látunk, amikor az apró elmozdulások valóban lényegi változássá sűrűsödtek. Az egyik a hetvenes, a másik a kilencvenes évek. Az egyik a kétféle munka és a televíziózás megjelenése és telítődése. A másik a kettős munka visszaszorulása, a szabadidő általános növekedése, felhasználásának polarizálódása.

Az első átalakulás: a hetvenes évek

Az 1970-es évek időfelhasználásának első „újdonsága”, hogy a hivatalos első gazdaság mellett megjelent, és egyre nagyobb teret, azazhogy időt követelt magának a második gazdaság.

A kereső termelőmunkában 1987-ig a főfoglalkozású munka mennyisége lassan, de tartósan csökkent, míg a jövedelemkiegészítő második gazdaságbeli munkáé nőtt. Miután ez utóbbit szabadidő-foglalkozásként kezelték, a szabadidő hivatalosan számított végösszege mégsem csökkent. Valójában a társadalom egészének szabadon felhasználható, mondhatni „szabad szabadideje” mindinkább összezsugorodott.

E változás előtt, 1963-ban a hétköznapok szűkösen rendelkezésre álló idején belül az olvasás, a tanulás állt az élen, a férfiaknál hangsúlyosan, nagy időtöbblettel (50 perc). Második helyen a társas időtöltés (30-40 perc), majd ezt követően, közel azonos időt foglalt el a rádiózás és a televíziózás (10-20 perc).

A televízió 1977-től lett mindkét nem valamennyi napjában a legtöbb időt lekötő szabadidős tevékenység. A többi tevékenység aránya és mennyisége csökkent. A férfiaknál a napi tízperces átlagot is csak a társas időtöltés és az olvasás haladta meg valamelyes rendszerességgel. (A legutóbbi időben a testedzés csatlakozott hozzájuk.) A nőknél pedig a kézimunkázás és gyakrabban, mint a férfiak között – a testedzés. Az egyéb kulturális tevékenységek jobbára csak szombat-vasárnap jelennek meg.

A második átalakulás: a kilencvenes évek

A tévére fordított idő növekedése, a többiek csökkenése 1993-ig tartott.

A tévézés azután már nem vett több időt igénybe. A hetvenes-nyolcvanas évekhez képest azonban megnőtt a lakosság szabadideje.

Ha az egész lakosság szabadidejét nézzük, ehhez hozzájárult a munkanélküliség megjelenése is (bár a munkanélküliek „szabad” ideje nem leisure, hanem kényszer jellegű), de még inkább a második gazdaság típusú tevékenység megszűnése, illetve „illegalitásba” szorulása.

A keresőmunkában egyre erősödött a főfoglalkozás szerepe, a jövedelemkiegészítés és a kiadásmegtakarító háztartási munka pedig háttérbe szorult. A felszabaduló szabadidőt azonban nem töltötték aktívan. A tévénézés aránya „egy tévéközpontú amerikai struktúra felé közeledett” (Falussy-Vukovich, 1996).

Az összes munkaidő két komponense (a kereső-termelő és a háztartási keretekben végzett munka) között komplementer viszony alakult ki. Ha az egyik növekszik, a másik csökken. A társadalmilag kötött tevékenységek elosztása nagyjából a nemek aránya szerint alakul. A nők létszáma 51-52%, ehhez képest 1993-ban 54% a társadalmilag kötött tevékenységek együttes ideje. A kereső tevékenységek 60%-át férfiak, 40%-át nők végzik. A háztartási tevékenységek aránya fordított: férfiak 26%, nők 74%.

A szabadidő növekedett, de – a munkanélküliség és más okok következtében – értékéből vesztett. Az összes szabadidő aktívan töltött része lecsökkent, a célszerűen nem hasznosított időt a főtevékenységben végzett tévénézés idejének mértéktelen megnövekedése jellemzi. A tévénézés dominánssá vált: az egész lakosság átlagában meghaladja az össze szabadidő felét. A tévénézés minéműsége is átalakult a tévécsatornák megjelenése által.

A politikai-gazdasági helyzet alakulása meghatározó következményekkel járt a szabadidőre nézve. Az időfelhasználás az addiginál is erőteljesebben polarizálódott. Egyik oldalon a munkaerőpiacról kiszorult, alacsonyan iskolázott rétegek többnyire passzív és igénytelen időfelhasználása, a másik oldalon az aktív keresők csökkent időtartamú, de intenzívebb munkavégzése és változatosabb, igényesebb szabadidő-felhasználása. A társadalmat felkészületlenül érte a „rábízott idő” hirtelen és kényszerű megnövekedése, ezáltal a szabad idő is leértékelődött, inflálódott. Az egész időfelhasználás változását a következők jellemzik:

A szabadidő szerkezetének változásai

A hétköznapi, szombati és vasárnapi időszerkezet korábbi különbsége csökken, a szombaton eltöltött szabadidő szerkezete mindinkább azonossá válik a vasárnapihoz.

A szombati tevékenységek között 1963-ban még mindkét nemnél a társas szórakozás állt (férfiak 70, nők 60 perc) az első helyen. Másodikon az olvasás-tanulás (50-40), harmadikon a tévé (30-40), negyediken a rádió (30-20).

Ezt követően 10 percet meghaladó foglalatossága csak a nőknek volt: a kézimunkázás. 1977-ben változott a sorrend: szombaton is első helyre került a tévé. Ezt a társas szabadidő, majd az olvasás követte. A kulturális és sportrendezvények látogatása 1977 után jelent meg a szombati elfoglaltságok között. A csúcsot 2000-ben érte el (8 perc).

A vasárnap mindig is az igazi pihenőnap. Ekkor alszunk a legtöbbet (változatlanul kb. 9 órát). Igaz, hogy a jövedelemkiegészítő munkák aránya is folyamatosan emelkedett (csúcs: 1993-ban 90 perc), de azután csökkent (2000-ben 50 perc). Második helyen a ház körüli munka, (1993-ig 1 óra, azóta háromnegyed). Aztán következik a gyerekkel való foglalkozás (amely fél órából 20 percre csökkent). Nőknél a főzés, takarítás, mosás-vasalás, együtt csaknem 3 óra, a gyerekre csak 30 perc.

Ezek után jön a szabadon felhasználható idő. 1963-ban első helyen a társas szabadidő, aztán a tévé után másodikra szorult. (Férfiaknál két órából másfélre, nőknél egy órára.) Az olvasás ideje a férfiaknál felére esett (70-ről 35 percre), nőknél 50-ről 35-re, és ott megmaradt. Egyre többet fordítanak sportra, sétára. (2000-ben férfiak 40, nők 30 perc.)

A kulturális rendezvények vasárnapi látogatása 1963-ban tetőzött (férfi 30, nők 25 perc), ezt követően 1993-ig csökkent, majd némileg emelkedett (férfiak 15, nők 10 perc).

  • A kulturális szolgáltatások állami támogatása megszűnt. A tévécsatornák megjelenésével változott a kommunikációs szituáció. A tévézés 1993-ig mindhárom típusban emelkedett. 1963-ban a férfiak hétköznap napi 18, szombaton 30, vasárnap 60 percet töltöttek a tévé előtt (ami szabadidejük 13,6-14,7-16,7 százaléka); 2000-ben 126, 170, illetve 198 percet (58,149,4-52,3 százalék. A nőknél csaknem ugyanúgy, de kicsit jobban emelkedett. 1963-ban 18-36-60 perc (16,7-0,7-20,8 százalék), 2000-ben 110146-170 perc (61,3-52,9-54,5 százalék).
  • A tévé, rádió, újság és folyóirat együtt napi 4 óra. Más tevékenység mellett tévé 10%, újság-folyóirat 20%, rádió 95%. A férfiak kicsit többet nézik a tévét, a nők a rádiót hallgatják valamivel többet. Az életkor előrehaladtával az újság és a folyóirat lassan, a rádió gyorsabban nő. A tévénézés 60 év felett ugrásszerűen megemelkedik. A magasabb iskolázottságiak kevesebbet tévéznek, az elfoglaltak (tanulók, keresők, akiknek élete szoros napirend keretei közt zajlik) kevesebb, a munkanélküliek; a nyugdíjasok, a háztartásbeliek, a betegek több időt töltenek a tévé előtt.

Európai összehasonlítás4

Az Európával való összehasonlítás is a gazdasággal kezdődik. A vizsgált országok GDP-je igen nagy különbséget mutat 6 ezer USD/főtől kezdve (Románia), 28 ezer USD/fő-ig (Norvégia). Magyarország 11 ezer USD/fővel középen helyezkedik el.

A gazdasági szint „lejtőjét” bejárva a szabadidő felhasználása jellegzetesen módosul. A szegényebb országokban a társadalmilag kötött és a szabadidő mennyisége távolodik egymástól (nő a munkára, a közlekedésre fordított percek száma, csökken a szabadon felhasznált idő). Felfelé viszont a kettő közeledik egymáshoz. A nőknél a töréspont éppen Magyarország: nálunk a legtöbb a társadalmilag kötött, és legkevesebb a nők szabadideje.

A szabadon felhasznált idő U-görbét ad. Legtöbb idővel a gazdagok (Norvégia), legkevesebbel a sokat dolgozó közép (Anglia és Magyarország) rendelkezik. Kevesebbel, mint a skála alsó vége. A tévén kívül minden másra nálunk a legkevesebb szabadidő.

Az összes szabadidőn belül a tévére fordított idő aránya is felfelé csökken. A legkevesebb szabadidővel rendelkező magyar nők szabadidejük 58%-át, a legtöbbel bíró norvég nők 28%-át töltik a készülék előtt. (Ugyanez a foglalkoztatott férfiak esetében: magyarok 54%, norvégek 37%.)

A szabadidő szerkezete, szociokulturális életmódtípusok, habitusok

Korábbi vizsgálataink

Az előzőekben részletesen szóltunk az életmód- és szabadidő kutatásokról és módszerükről. Hitet tettünk a mellett, hogy a szabadidő-viszonyok felméréséből akkor alakulhat ki az életmód szociokulturális képe és tipológiája, ha meg tudjuk rajzolni az egyes tevékenységek összefüggését, struktúráját.

Bár már részletesen ismertettük, röviden mégis fel kell idéznünk azoknak a külföldi szerzőknek az eredményeit, akik a miénkéhez hasonló módszerekkel a mi kutatásaink (zárójelben szereplő) adataival jól összehasonlítható eredményekre jutottak.

Richárd A. Peterson és Michael Hughes a következő típusokat kapták:

1.) Low-brow (nálunk: passzív);

2.) Middle-brow, család- és sportcentrikus (rekreációs);

3.) Middle-brow, mindenevő (felhalmozók);

4.) High-brow, purista (autonóm-autentikus).

Augustin Girard pedig:

1.) Sétálók (passzívak): 16,8%;

2.) Rekreációsak: 54,3%;

3.) Művelt fogyasztók (felhalmozók): 16,7%;

4.) Kiváltságosak (a kulturális elit és a fiatalok): 17,5%.

Munkaközösségünk korábbi vizsgálatai

Nem kerülhetjük itt el, hogy ne térjünk ki régebbi kutatásainkra, amelyek a szabadidő szerkezetének, tipológiájának megismerésére irányultak, és ahhoz kerestek módszereket – történetesen, „összebeszélés” nélkül -, körülbelül ugyanazokat, mint Peterson és Hughes.

Az első felvétel ideje 1972, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont keretében. A munkaközösség akkori tagjai Vitányi Iván, Manchin Róbert, Bácskai Erika, Garzó Lilla, Lévai Júlia, Makara Péter, Váradi László.

A második felvételre 1983-ban került sor egy nemzetközi vizsgálat keretében. A kutatást az UNESCO Bécsi Társadalomtudományi Kutatóközpontja (Vienna Centre, European Coordination Centre for Research and Documentation in Social Sciences) indította és támogatta. Hét ország vett benne részt (Görögország, Franciaország, Magyarország, Olaszország, Lengyelország, Szovjet-Észtország, Románia). Tárgya a család és a kultúra. A kérdőív alapja a mi 1972-es kérdéssorunk volt, amit mélyinterjúkkal egészítettünk ki. A hazai munkát a Művelődéskutató Intézet folytatta le. A feldolgozásban most klaszteranalízist használtunk, amelyből a szabadidős és kulturális magatartás típusait rajzoltuk fel. A munkaközösség tagjai Vitányi Iván, Sági Mária, Lipp Márta, Füstös László, Göndör György, Hidy Péter, tanácsadóként Manchin Róbert.

A harmadik felvétel. 1995-ben a Kulturális Minisztérium kérte fel munkaközösségünket (akkor már az MTA Szociológiai Intézetében), hogy mérje fel a magyar társadalom kulturális állapotát. Ennek keretében megismételtük az 1972-es és 1983-as szabadidő- vizsgálatot a Szonda Ipsos segítségével. A munkaközösség tagjai: Vitányi Iván, Tibori Tímea, Sági Mária, Füstös László.

Valamennyi vizsgálatban mintegy hetven tevékenységre kérdeztünk rá. (Végzi-e, milyen gyakorisággal, mennyi időt tölt vele, egyedül vagy másokkal, és akkor kivel vagy kikkel, a jövőben is szeretné-e folytatni, esetleg még, többet vagy kevesebbet?) A feldolgozásban klaszteranalízissel azt vizsgáltuk meg, hogy mely tevékenység mely másikkal fér össze az emberek viselkedésében, így végül négy klasztert találtunk, amiket voltaképpen – a bourdieu-i értelemben – habitusoknak is nevezhetünk. Számszerű adatot kettőt adtunk meg, az 1972-est és az 1995-öst.

1.) Passzív, instabil, nem autonóm habitus: olyan emberek, akik a felsorolt tevékenységek közül alig végeztek valamit, legfeljebb a televíziót nézték, vagy időnként meglátogatták a kocsmát.

1972-ben idetartozott mintánk 35%-a. Ez 1995-ben 43%-ra nőtt. Ebből 26% volt kifejezetten sivárnak nevezhető, a másik két csoportot inkább átlagos passzivitás jellemezte (átlagos férfiviselkedés: 10%, átlagos női viselkedés 7%). Összetételük szerint a legtöbben a mezőgazdaságban dolgoznak, sok a munkás, kevesebb a szolgáltató, legkevesebb az értelmiségi.

2.) Kapaszkodó, rekreációs, stabilitást kereső habitus: Keményen dolgoznak, jövőorientáltak. A munka után pihenést akarnak, rekreációt, ehhez adott esetben elfogadják a kultúrát is, de nincsenek megfogalmazott igényeik. Arányuk 1972-ben 26%, 1995-ben 15%. Összetételük szerint már több a munkás és szolgáltatásbeli, mint a mezőgazdasági. Értelmiségi még mindig kevés.

3.) Nyitott, felhalmozó (akkumulatív), stabil habitus: Ezt nevezi Peterson mindenevőnek, Girard művelt fogyasztónak. Hankiss Elemér pedig akvizitív dinamikusnak. Feltörekvő emberek, lehetőségeket akarnak szerezni, és élni akarnak a lehetőségeikkel. Sok mindennel foglalkoznak. Igénylik a kultúrát is, tanulnak, olvasnak, noha még nem differenciálnak érték szerint. Jelentős részük a fiatal korosztályhoz tartozik.

Arányuk 1972-ben 24%, 1995-ben ugyanannyi. (1995-ben fiatalosnak neveztük őket.) Legtöbben szolgáltatásbeliek és értelmiségiek, mezőgazdaságiak és ipari munkások már csak 10-15%-ban.

4.) Autonóm, autentikus, stabil, kultúraorientált habitus: Peterson ezt nevezi high-brow-nak, Girard kiváltságosaknak, Hankiss teljességelvű dinamikusnak. Jobbára értelmiségi habitus, aki szabadidejében az értékek elve szerint él, közönsége és olykor alkotója a legmagasabb rendű kultúrának, de részt vesz a tevékenységek legtöbbjében, közéleti, társasági életben, sportban (de legalább kirándulásokra jár).

Arányuk 15%, 1995-ben 18%. Túlnyomó többségük értelmiségi, de ez azért nem kizárólagos.

Kitekintés más vizsgálatokra

A) A Gallup Intézet vizsgálata

A budapesti Gallup Intézet több ízben végzett szabadidő-vizsgálatokat. Az intézet vezetője, Manchin Róbert korábban munkaközösségünk tagja volt, részt vett első szabadidő-felmérésünkben és metodikájának kialakításában is. Érthető tehát, hogy az 1994 után a Gallup Intézetben lefolytatott kutatásokban – amelyeket Regös Rita vezetett – a miénkéhez hasonló, illetve lényegében egyező módszert alkalmaztak: a szabadidő-tevékenységek listáját, a faktoranalízist, illetve – az életmódtípusok kialakítása céljából – klaszteranalízist.

Az eredmények sokban párhuzamosak a mieinkkel, legalábbis nem „ütik” egymást. A részletekben, a konkrét arányokban eltérnek ugyan, de a kapott típusok alapmegosztása szerkezetében azonos.

Nem volna gazdaságos most a többi, egymás után következő felmérést részletesen ismertetni, csak a legterjedelmesebb és a tipológia szempontjából is legkidolgozottabb 1998-as vizsgálat eredményeit ismertetjük (Manchin Róbert-Regős Rita, 1998).

A vizsgálat reprezentatív mintán folyt, és a klaszteranalízissel 6 alapvető típust kaptak. Az elnevezések különböznek a miénktől (mind a hat csoportnak újonnan választott, színesen jellegzetes nevet adtak), de az alaptípusok és arányaik hasonlóak, a dimenziók pedig azonosak.

1.) Itt is találhatunk kulturálisan passzív csoportokat, szám szerint kettőt: az egyiket idős, urbanizált passzív (18%), a másikat hagyományőrző, falusi dolgos (20%) névvel illették. Együttes arányuk tehát 38%. (A mi vizsgálatunk 1995-ben 43%-ot talált.)

2.) A Gallup eredményei nem teljesen fedik a mi két középső csoportunkat, amit rekreatívnak, illetve felhalmozónak nevezünk (15%, illetve 24%, összesen 39%). A Gallup ebbe a mezőbe három csoportot vett fel: haverkodókat (15%), aktív kikapcsolódókat (15%) és a trendinek nevezetteket (21%). Ha nem is egészen pontosan, de a haverkodó felel meg a mi rekreatív csoportunknak, a trendik a felhalmozónak, az aktív kikapcsolódok pedig valahol középen vannak.

3.) A Gallup autonóm-kulturális csoportja – aktív intellektuálisnak nevezik – valamivel kisebb a miénknél. Mi legutóbb 18%-ot kaptunk, ők 11%-ot. A szerkezet és az arányok mindezzel az eltérésekkel egyetemben megfelelnek egymásak. Ez csak annak jele lehet, hogy jó irányban tapogatózunk.5

B) Hidy Péter vizsgálata

Hidy Péter, munkaközösségünk tagja és helyettes vezetője 2000-ben a József Attila Alapítvány megbízásából készített felmérést 1500 ember megkérdezésével. Azt kérdezte, hogy ki milyen kulturális intézménybe jár, milyen kultúrát fogyaszt, és (Füstös László segítségével) klaszteranalízissel dolgozta fel. Hasonló arányokat talált.

1.) Sehova sem járók, azaz teljesen passzívak. Hidy Péter 38%-ot talált. (Korábbi számaink 38%, 53%.)

2.) Alig eljárók, akik csak szórakozás címen mozdulnak ki néhanapján. Korábbi vizsgálataink rekreációs csoportjának felelnek meg. Arányuk 28%. (Korábban: 26%, 15%.)

3.) Alkalmi látogatók, akik már kimozdulnak, érdeklődnek, de még nem váltak „megrögzött” művelődővé. Köztük külön csoport a fiataloké. Ezt neveztük felhalmozónak. Együttes arányuk 24%. (Korábban, mindkét alkalommal ugyanennyi.)

4.) Rendszeres látogatók – ami jól megfelel a régebbi vizsgálatok kulturális vagy iniciatív csoportjának. Arányuk Hidy Péternél kevesebb: 12%. (Korábban 15% és 18%.)

Az arányok különbségei innen vannak a hibahatáron. Viszonylag stabil csoportokról van tehát szó.

Dimenziók

Az International Sociological Association (ISA) 1985-ben, Delhiben tartott kongresszusán szembesültünk azzal, hogy Amerikában Peterson és Hughes, Magyarországon pedig mi lényegében ugyanazokat a szociokulturális életmódcsoportokat találtuk. Ezen közösen el kellett gondolkoznunk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a megegyezés nem pusztán eseti. Ezek ugyanis alaptípusok. Pontosabban ezek a típusok jelzik azokat a fő dimenziókat, amelyekben az egyes típusok vagy habitusok elhelyezkednek.

Az első, vertikális dimenzió az érték. Peterson – az amerikai közhasználatú kifejezések segítségével – ezt nevezi high-brow-nak és low-brow-nak, azaz elitjellegűen magasnak és a mindennapiság értelmében alacsonynak. A middle-brow azonban nem egyszerűen középen helyezkedik el, hanem egy másik, horizontális dimenziót is megjelenít: az akkumuláció-kreativitás (generativitás) és a rekreáció dimenzióját. A szabadidő-kutatók különböző kifejezésekkel jelölik meg ezeket a dimenziókat. A legelterjedtebb Robert Stebbins (1992) terminológiája, ő komoly és eseti időfelhasználást különböztet meg. Meg kell említenünk, hogy lényegében ennek felel meg Walter Benjamin koncepciója az elmélyülés (összegyűjtés) és a szórakozás kettősségéről, mint a kulturális tevékenységek két oldaláról. így megkapjuk a szociokulturális struktúrák dimenziórendszerét. A későbbi vizsgálatok azt bizonyították, hogy a dimenzióknak ez a szisztémája ma is érvényes. Ezért a továbbiakban az egyes életmódcsoportok elnevezésében nem feltétlenül ragaszkodunk az eredeti nevekhez – de ragaszkodunk ahhoz, hogy az újabb vizsgálatok során talált csoportokat ezekben a dimenziókban értelmezzük.

Előttünk áll tehát négy nagy habitus-, életformatípus, szociokulturális státuscsoport:

1.) A passzívak jobbára parasztcsaládból indultak, de nem váltak igazán sem munkássá, sem értelmiséggé. Arányuk több mint a társadalom egyharmada.

2.) A megkapaszkodók jelentős része ugyanígy indult, vagy már generációk óta a városban élt ugyan, de alacsonyabb szinten. A mezőgazdaságban dolgozók felső és az iparban dolgozók középső rétege tartozik ide.

3.) A felhalmozók részben a törzsökös munkások, részben a tercier szektorbeliek.

A két középső réteg aránya a társadalomnak mintegy fele.

4.) Végül a negyedik habitust az autonómia, a megvalósított polgári életforma jellemzi, ide elsősorban értelmiségiek, kisebb részben a városi munkásság és a tercier szektorbeliek elitje tartozik. Arányuk a társadalom egyhatoda-egyötöde.

A társadalmi rétegződés vizsgálatai Magyarországon

Kolosi Tamás vizsgálatai

Kolosi Tamás (1987) mondta első nagy társadalmiszerkezet-vizsgálatának összefoglalásában, hogy a kultúra vált a társadalmi struktúrát meghatározó egyik legfontosabb „független változóvá”. Ez a megállapítás azóta még relevánsabbá erősödött. Ezért mondhatta Heller Ágnes és Fehér Ferenc (1993), hogy a „modernitás ingája” az osztály fogalmától az életmód fogalma felé lendült. Az emberek ma nagy részben (sőt az esetek túlnyomó részében) azért tartoznak hozzá ehhez vagy ahhoz a közösséghez, csoporthoz, réteghez, osztályhoz, mert arravaló készségeket és kultúrát szereztek maguknak. Ma hamarabb fogadják be az azonos tudású, ízlésű, kultúrájú, hasonlóan viselkedő, közösségi érdeklődésű másik embert (még ha esetleg rangja, állása, anyagi helyzete az adott pillanatban nem is megfelelő), mint azt, aki külsőleg ugyan hasonló, de kulturálisan idegen.

A mi vizsgálataink adatai valóban jól összevethetők az ugyanabban az időben készült társadalmistruktúra-vizsgálatokéval. Mindenekelőtt Kolosi Tamáséval. Például a mi vizsgálatunk a lakosság körülbelül egyharmadát (35%) találja passzív, veszélyeztetett állapotban. Kolosinál (1984-ben) 33,1%-ot tesznek ki a szegénynek nevezett rétegek (falusi szegénység, városi szegénység, szegény paraszti és inaktív falusi réteg). A mi vizsgálatunkban körülbelül 16% tartozott az autonóm típushoz. Kolosinál 14% a vezető értelmiségi rétegek aránya. A középrétegek aránya Kolosinál 52,9%. A mi két középső csoportunké 54%.

Életforma- és magatartástípusaink tehát azonos nagyságrendűek Kolosi Tamás rétegeivel, mégsem azonosak azonban teljesen velük. Tegyük fel, hogy X társadalmi rétegre Y életforma a leginkább jellemző. Ez azonban nem úgy valósul meg, hogy X réteg valamennyi tagja az Y életformát követi. Vannak X rétegben olyanok, akik más életformában élnek, míg más rétegekben meg olyanok találhatók, akik az Y életformát sajátították el. A társadalmi rétegek és az életformatípusok tehát vonzzák egymást, de nem teljesen azonosak. Az életformatípusok a társadalmi struktúra mélyebb összefüggésrendszerét adják.

Kolosi és munkatársai a rendszerváltás után is tovább folytatták vizsgálataikat. A változásokról az Andorka Rudolf, Kolosi Tamás és Vukovich György által szerkesztett Társadalmi riport 1992 ad képet. A fent leírt szerkezet lényege még nem változott alapvetően meg. Módosulások következtek be. Megnőtt az önálló, vállalkozói réteg aránya (1991-ben 6,3%), a szellemi dolgozóké hasonlóképpen. Másfelől viszont ugrásszerűen emelkedett a munkanélküliség. A népesség több mint felének romlottak a jövedelmi viszonyai, egyharmadának javultak, és csak mintegy 5-10%-ának javultak tetemesen. A szerkezet tehát alapvető vonásaiban ugyanaz, de a felső és az alsó rétegek közötti távolság növekedett. Az „egyharmadország” maradt. Ebből a szempontból nézve nem jelent változást az a kép sem, amelyet Kolosi Tamás 2000-ben rajzolt fel (Terhes babapiskóta című könyvében):

1.) felső középosztály                            5,6%

2.) magas státus, közepes jövedelem      7,1%

3.) munkáselit, formálódó középosztály  11,7%

4.) kulturális középosztály                       5,1%

5.) alsó középosztály                            12,1%

6.) jó lakású alsó csoport                        9,7%

7.) jó jövedelmű alsó csoport                   9,6%

8.) lecsúszók és visszakapaszkodók        10,3%

9.) depriváltak                                       28,8%

Leírja, hogy az általa folyamatosan vizsgált 10 státuscsoportból 6 változatlanul van jelen, „rendszerváltást, gazdasági válságot és fellendülést egyaránt átívelt”. A változó négyből az elit és a felső középosztály átformálódott, de nem szélesbedett. A legalsóra (most depriváltaknak nevezi őket), ezúttal kevesebbet számol (33,1 helyett 28,8-at). Mellette azonban bőven vannak olyanok a „lecsúszók és a visszakapaszkodók” (10,3%) vagy az „alsó középosztály” (12,3%) között, akik továbbra is a kulturálisan passzívak táborát gyarapíthatják. így a kérdés alapvető társadalmi problémaként való feltevését napjainkban is indokoltnak tartjuk, Kolosi Tamás ma is vallott elvei szerint is. Mint már idéztük, ő mondta ki, hogy a kultúra a státusmódosulások független változója lett. Most pedig ő maga figyelmeztet arra, hogy az új struktúrakutatások a társadalmi miliők, életmód- és életstíluscsoportok szerinti differenciálódás elsődlegességét vallják.

A legújabb kép a társadalmi rétegződésről

A TÁRKI 2003-as Monitor jelentése (Stabilizálódó társadalomszerkezet, Budapest, 2004. március) mintha módosítani akarná a képet. Nem abban, hogy az eddiginél erőteljesebb hangsúllyal beszél a társadalomszerkezet stabilizálódásáról – hiszen a mi más eszközökkel végzett vizsgálataink is éppen azt mutatják, hogy a jelenlegi szerkezet lényegében stabilizálódott.

Ez a kifejezés azonban nem jelent egyértelműen jót: lehet a rosszat is stabilizálni. A társadalomnak mintegy fele kulturális „szegénységben” él, és arányuk az elmúlt – nemcsak 15, de – 20 és még annál több évben nem változott lényegesen. Éppen ez a stabilizáció rossz fajtája. Gazsó Ferenc-Laky László (2004) adatai szerint, a rendszerváltás eló’tt 50% keresőre ugyanannyi eltartott jutott. Ma 38% keresőre jut 62% eltartott.

A TÁRKI-jelentés a mi eredményeinkkel megegyezően mutatja be a társadalom rétegződését, egy kényes ponton azonban – a még nem teljesen deprivált alsó réteg elnevezésének megváltoztatása által – sokakban azt az illúziót keltette, hogy erőteljesen felfelé való stabilizálódás következett be. Kolosi Tamás és Róbert Péter most a következőképpen foglalják össze a társadalom jelenlegi szerkezetét:

– Elit (nagy- és közepes vállalkozók, vezető és beosztott értelmiségiek, felsővezetők)      3,0%

– Felső középosztály (vezetők, gazdálkodók, beosztott értelmiségiek)     8,1%

– Középosztály (középvezetőktől a szakmunkásokig)        30,8%

–  Munkásosztály (rosszabb státusú szakmunkások, szakképzetlen mezőgazdasági munkások)       37,8%

–  Depriváltak     20,3%

Hangsúlyozni kell – Kolosi és Róbert meg is teszik, – hogy „munkásosztályon” itt valóban nem egy stabil, jólétben vagy annak közelében élő réteget értenek, hanem egy nagyon veszélyeztetett helyzetű, szegénységgel és a depriválódással küzdő, viszonylag széles társadalmi csoportot. így fogalmaznak: „A kilencvenes évek elejének gazdasági válsága és szűkülő munkaerőpiaca az ő státuszukat rengette meg leginkább, s a beindult gazdasági növekedésből és a politikai ciklusoknak megfelelő állami osztogatásokból is viszonylag ők részesültek a legkevésbé.”

Ezek után azt kell gondolnunk, hogy a „munkásosztályba” itt besoroltak között talán van néhány százalék olyan ember, aki – ha alacsony fokon is, de – stabilizálni tudta az életét. A nagyobb részére azonban ez nyilvánvalóan nem igaz. Ezért azt vonhatjuk le a TÁRKI 2003-as új rétegződési összefoglalásából, hogy a mi kultúrára és életmódra alapozott felmérésünk lényegében hasonló viszonyokat állapított meg.

(Éppen ezért csak sajnálhatjuk, hogy a kötet elemzői, például a „szegénység különböző metszeteinek” megvilágításában (Gábos András-Szívós Péter) nem tértek ki a kultúra szerepére a szegénység és a depriváció összefüggésrendszerének bemutatásában.)

A „társadalom alattiak”

(Ladányi János és Szelényi Iván vizsgálatai)

Ebből a képből azonban kimaradnak, vagy legalább is nem rajzolódnak ki, a maga ijesztő realitásában a társadalom alattiak (underclass) és az alsó osztályok (lower-class) legalsó része (lower-lower-class). Azaz a hajléktalanok, a véglegesen munkanélküliek, a reménytelenül kiszorultak, a szegények. Egy részük etnikai szempontból is veszélyeztetett, roma – de a társadalom alattiság nem azonos a cigánysággal, a cigányság nem azonos a társadalom alattisággal. (Ha azonban a kettő együtt van, a helyzet kétszeresen súlyos.) Ezzel foglalkoznak Szelényi Iván -Ladányi János kutatásai. Adataik szerint ezek a rétegek a társadalom 15-20%-át is kitehetik.

A társadalmi egyenlőtlenség

(Ferge Zsuzsa vizsgálatai)

A társadalmi szerkezet általunk, illetve a kultúra vizsgálata által megrajzolt arányait és viszonyait teljes mértékben megerősítik Ferge Zsuzsa (1969, 1989, 2000, 2005) vizsgálatai, amelyeknek középpontjában a társadalmi egyenlőtlenség kérdései állnak.

Ferge – a legújabb összefoglalás (2005) adatait idézem – szemléletes megfogalmazása szerint a magyar társadalom összetételét két mély árok jellemzi. Az egyik alul van, a másik felül. Alul a szegények és a kirekesztettek, a társadalomalattiak között – felül a legjobb helyzetűek és az alattuk lévő többiek között. Középen viszont van egy másik, kicsit kisebb árok a stabilan elviselhető helyzetű középrétegek és a lecsúszás veszélyében élő alsó rétegek között. 1990 után ez a két árok szakadékká szélesbedett, mert a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek. Ugyanakkor tovább mélyült a középső árok.

Hányan vannak lent? 2,5-3 millió ember, a társadalom 25-30%-a. Más helyen még keményebb adatokat közöl. A munkapiacon elfoglalt hely szerint a lakosság 33%-a sehogy sem, vagy csak gyenge szálakon kapcsolódik a munkaerőpiachoz. Itt húzódik a szakadék. Az emberek 17%-ának csak szerzett jogai vannak, aktív státusa nincs. Ez éppen 50%. Itt van az árok. Hasonló adat, hogy a létminimum alatt 3 millió ember él.

Ez a kép pontosan egybevág az én véleménnyel, amit az először az Egyharmadország című könyvemben fejtettem ki 20 évvel ezelőtt, 1985-ben. És pontosan egybevág a kulturális kutatások adataival.

A jelen vizsgálat eredményei.

Szociokulturális életmódtípusok

Társszerző: Hunyadi Zsuzsa

Az elmondott előzmények után ugyanazon elvek szerint és ugyanazzal a módszerrel került sor arra a kutatásra, amelynek eredményeit az eddigiek folytatásaként értelmezhetjük. A kutatás a Nemzeti Kulturális Alap megbízásából történt, de ugyanaz a munkaközösség vállalta ugyanazon munkafolyamat keretében. A munkát a Szonda Ipsos, illetve Hunyadi Zsuzsa végezte és foglalta össze.

A kérdőívet Vitányi Iván vezetésével a munkacsoport (Hunyadi Zsuzsa, Hidy Péter, Füstös László állította) össze, lényegében ugyanabban a szellemben, mint a már ismertetett felmérések alkalmából. Reprezentatív mintán az egész lakosság szabadidőtöltését mértük fel – különös tekintettel a kultúrára. A kérdezőbiztosok standard kérdőívekkel 3400 embert kérdeztek meg 2003 október-novemberében.

A szabadidő-vizsgálat más eredményeire – például a kulturális tevékenységek gyakoriságára – még visszatérünk, most a klaszterek által nyert életmód-tipológiát ismertetjük. Az eddig talált 4 főcsoportot ma is fellelhetjük de alcsoportokat is megkülönböztettünk.

1.  passzív: 33%

a) sivár 22%

b) kocsmázós (kocsma, barkácsolás, kötögetés, templom) 11%

összesen: 33%

2.  rekreatív: 33%

a) eljáró, vidéki 15% (eljáró szórakozó)

b) olvasós 18% (otthon szórakozó)

összesen: 33%

3.  felhalmozó: 16%

fiatalos 16% (művelődési ház, mozi, koncertlátogató)

4.  autonóm – kultúraorientált: 18%

A kapott csoportok nem teljesen ugyanazok, mint 1995-ben, de a tipológia dimenziói közösek, és a csoportok is hasonlóak.

1.) A passzivitás dimenziója. A most passzívnak nevezettekhez hozzáadhatjuk a kocsmázósokat (legalábbis egy részüket) – az 1995-ben odasoroltakból pedig levonhatjuk a tipikus férfi vagy női „munkát” végzők csoportjának egy részét, akik mondjuk szorgalmasan barkácsolnak vagy kézimunkáznak, sőt talán – a nők – olvasnak is valamit.

2.) A rekreáció dimenziója. A most eljárónak és részben az olvasósnak nevezett típus felel meg a rekreáció dimenziójának.

3.) A felhalmozás dimenziójának ismérveit egy az egyben fedi a mostani fiatalos csoport és feltehetőleg az olvasósak egyes elemei.

4.) A kultúraorientált elit dimenziója pedig természetesen mindenestül azonos a mostani vizsgálat elitjével. Létszámban is körülbelül ugyanannyian vannak, alig valamivel többen. A kultúraorientáltnak, iniciatívnak, autonómnak, elitnek nevezett csoport minden néven biztosan tartja a helyét 15 és 18% között.

Mi mindenesetre maradunk a jelen csoportoknál, mivel a vizsgálat őket mutatta ki. Az 1995-ös vizsgálattal össze is vethetjük, mert annak még meglévő adataiból is összeállítottuk ugyanazokat a csoportokat. így jobban tudjuk mérni a változásokat:

–   csökkent a sivár, teljesen passzív csoport aránya, 27%-ról 22%-ra; az eljáró, vidékies csoport aránya 20%-ról 15%-ra;

–   emelkedett a kocsmázók aránya 7%-ról 10%-re; a fiatalos csoporté 12%-ról 15%-re; az olvasósok tábora 18%-ról 20%-ra;

–   és végül a kultúraorientált elit aránya 15%-ről 18%-ra nőtt.

Az adatok tehát néhány százalékos elmozdulást jelentenek egy tartalmasabb, értékekre orientáló habitus felé. Érdemes közelebbről elemezni az egyes típusok tevékenységszerkezetét.

1/a) A passzív sivár csoportban ugyan most kevesebb embert találtunk, de életvitelük szinte semmit sem változott. Ritkán fognak bármilyen házon kívüli tevékenységbe, legfeljebb vendégeskedni járnak el kicsit gyakrabban. Úgy nyilatkoznak valamennyi kulturális tevékenységről, hogy sohase csinálták, még a moziról is, hogy csak régebben. Kialakítottunk egy mutatót az aktivitási szintek összevetéséből: az övék 19,5.

Az 1/a) klaszter összetétele:

Nemek szerint 51% férfi, 49% nő.

Az életkor növekedésével a passzívak aránya növekszik. A 14-17 évesek között 2%, 60 év fölött 31%. (1995 óta az arányok inkább a fiatalság felé tolódtak el.)

Iskolai végzettség szerint is egyirányú a sor. 63%-uk maximum általános iskolát végzett, szakmunkás 22%, érettségije van 11%, diplomás 2%, diák 2%-nak van.

Lakóhely szerint legtöbben (50%) községekben élnek, 28% városokban, 12% megyeszékhelyen, és csak 9% a fővárosban.

Összegezve: vidékiek, alacsony végzettségűek, idősebbek vagy éppen öregek. Feltehető tehát, hogy jelentős részük a mezőgazdaságból él vagy élt.

1/b) A passzív kocsmázók abban különböznek tőlük, hogy kocsmába, sörözőbe legalább hetente eljárnak (ilyen következetesség a sivároknál nem ismeretes), és ezen kívül gyakran vendégeskednek is. Sőt még a művelődési házban is megfordulnak, körülbelül évente (inkább a társas összejöveteleken, bálokon, mint a kulturális rendezvényeken). Aktivitási mutatójuk 37,0.

Az 1/b) klaszter összetétele:

Nemek: férfi 87% (1995-ben még 95% volt), nők 13%.

Életkor, itt 1995-ben a 40-49 évesek domináltak 26%-kal, ma a 18-29 évesek 38%-kal.

Iskolai végzettség: a szakmunkások kerültek többségbe (43%), őket követik a 8 általánost végzettek (26%), és elég nagy (növekszik is) az érettségizettek aránya (19%).

Lakóhely szerint itt is a községek vannak többségben. (Legalább is voltak, 1995-ben 57%-kal.) Arányuk ma 50%. A többi településtípus aránya is körülbelül megegyezik az előzővel.

Összegezve: mindez mutatja, hogy a típus társadalmi összetétele miben azonos és miben különbözik a „sivár passzívaktól”. Mindkettő inkább falusi – de a kocsmázók átlaga fiatalabb, több a szakmunkás végzettségű, és túlnyomó részben férfiak. Itt tehát a (jelenlegi vagy volt) mezőgazdasági lakosság egy vidéki munkásréteggel egészül ki.

2/a) A rekreatív eljárós típus elsősorban vidéken található, ezért nevezzük őket vidékiesnek. A szabadidős magatartástípusok középső rétegéhez tartoznak. Mérsékelten járnak étterembe, kocsmába, de eljutnak múzeumba, moziba, könyvesboltba is, persze legfeljebb évente egyszer. (Mindegyikbe egy kicsit kevesebbet, mint az 1995-os felvételen.) Legtöbbet a művelődési házba – ám ott is fél éve voltak utoljára. Aktivitási mutatójuk csökkent, ma már kisebb, mint a kocsmázóké: 27,8.

A 2/a) klaszter összetétele:

Nemek szerint itt már több a nő (58-42%)

Életkor szerint 40 és 60 év között vannak a legtöbben.

Iskolai végzettség szerint a maximum 8 általános magasan vezet (40%), sokan végeztek szakmunkás-képzőt (28%), és megnő az érettségizettek aránya. Lakóhely szerint most itt is a falusiak vezetnek 53%-kal (1995-ben csak 34% volt). Budapestiek csak 8%-ban.

Az adatok világossá teszik, hogy még mindig a vidéknél tartunk, a kocsmázós típus egy szelídebb változatánál.

2/b) A rekreatív olvasós típus érdeklődése speciális: átlagaik hasonlók az eljárókhoz. Abban különböznek, hogy a művelődési ház helyett inkább olvasnak. És félévente egyszer vagy kétszer benéznek a könyvesboltba. Aktivitási mutatójuk 30,6.

A 2/b) klaszter összetétele:

Nemek: még több a nő, 63% – a férfiak 37%-ával szemben.

Az életkor a fiatalok felé tolódik: 18-29 évesek 26%. A többi dekád aránya egyenletesen 20-20% (körül) van, az ennél idősebbek körében már csökken. Iskolai végzettség szerint a 8 általános (22%) kisebbségbe kerül a szakmunkásképzővel (26%), és az érettségivel (35%) szemben.

Lakóhely szerint nemcsak megnő a budapestiek száma, hanem egyenesen első helyre kerülnek (29%), de azért mind a négy csoport (Budapest, megyeszékhely, város, falu) körülbelül egy negyedet alkot.

Jól láthatjuk, hogy az olvasós típus összetétele már egészen más: inkább budapesti és városi, inkább fiatal, inkább magasabb (de nem egyetemi) végzettséggel.

3.) A most fiatalosnak nevezett csoport tipikus felhalmozó, majdnem minden tevékenységet többször végeznek, mint az előző csoportok. Kicsit kevesebbet járnak ugyan művelődési házba, mint az eljárósak (bár többet, mint a passzívak, a kocsmázók és az olvasósak). Többet fordulnak meg a színházban, többet hallgatnak komolyzenét (de könnyűt is), többször mennek moziba, múzeumba, könyvesboltba, és többet is kirándulnak. Egy kicsit annál is többet, mint az 1995-ös felvételen. Aktivitási mutatójuk nőtt, felvételünkön 48,1.

A 3.) klaszter összetétele még gyökeresebben tér el az első háromtól. Nemek: visszatért a férfiak fölénye (55%).

Életkor szerint valóban a fiatalok dominálnak. A 18-29 évesek alkotják a klaszter 40%-át, de itt először vannak nagyobb számban 14-17 évesek is (24%).

Ezek után már természetes, hogy az 50 év fölöttiek aránya mindössze 6%. Mégis megjegyzendő, hogy bár a klaszter többségét fiatalok alkotják, a fiataloknak mégis csak egy része tartozik ide. Pontosabban a 14-17 évesek 49%-a, a 18-29 éveseknek már csak 29, a 30-39 éveseknek pedig 16%-a.

Iskola szerint minimálisra csökkent a 8 általánost végzettek aránya: 2%-ra. (És 1995-hoz képest is apadt.) Már kisebb számban vannak jelen a szakmunkásképzőt végzettek (17%), viszont megnőtt az érettségizettek (25%), sőt a diplomások (18%) aránya. Legtöbben azonban az aktív tanulók vannak (42%, jelentősen több mint az 1995 évi 27%).

A településtípusok szerinti eloszlás egyenletes, mindegyik egynegyed körül van. (Budapest 24%, megyeszékhelyek 22%, városok 30%, községek 24%).

Összegezve: itt tehát alapjában véve nemzedéki jelenségről van szó. A felnövekvő új nemzedékek alakuló igényéről, felhalmozásra való törekvéséről. Amelyben még nem dőlt el pontosan, hogy merre megy a további út: a kulturális elit vagy egy jól szituált középosztálybeli rekreációs magatartása irányába.

4.) A kultúraorientált elit természetesen vezeti a kulturális tevékenységek listáját. Legtöbbet könyvesboltba, moziba, művelődési házba, múzeumba jártak, és természetesen ők jutnak el számottevő arányban komolyzenei hangversenyekre. Színházba valamivel kevesebbet (nem többet, mint a fiatalosak). Ugyanez a helyzet a kirándulással. Az idén 3%-kal többet találtunk ebben a klaszterben – de érdeklődésük mértéke csökkent az 1995-ös felvételhez képest. Aktivitási mutatójuk így a csúcsnak számító 51,1-ről 42,7-re esett (vagyis a fiatalos csoporté ma már nagyobb).

Kikből áll ma a kulturális elit, ami az egész társadalom 15 százalékát teszi ki? Nemek: itt is a nők vannak többségben 63-37 arányban.

Az életkori megoszlás 18-59 évig körülbelül egyenletesen 25-25%, azon felül az arány csökken.

Végzettség szerint az érettségi (34%) és a diploma (26%) van többségben, még tanul 14%; ez együtt az egész csoport háromnegyede.

Település szerint az eloszlás egyenletes – a megyei városok enyhe többségével.

Összefoglalás. Ez a csoport tehát tipikusan értelmiségi, a magasabb végzettség és nyilvánvalóan a foglalkozás dominál. Nem értelmiségiek csak kivételesen sajátítják el ezt az orientációt.

Életmódtípusok Budapesten

Vizsgálatunkban jól elkülöníthettük a budapestieket (körülbelül ezer fő), érdemes tehát megnéznünk, hogy alakultak ezek az életmódcsoportok a fővárosban. Miben különbözik a jellegük és az arányuk?

1.) Passzívak: Sajnos természetes, hogy itt is megtaláltuk őket. A rossz anyagi helyzetű, alacsony iskolai képzettségű rétegek sorolhatók ide, főleg a külső kerületek lakosai. A férfiak és az idősebbek túlreprezentáltak. Nem végeznek sem kulturális, sem szabadidő-tevékenységet – legfeljebb tévéznek. Arányuk 19%, ami kb. 250 ezer embert jelent.

2/a) Rekreációs otthonülők: Már nem teljesen passzívak, például néha elmennek művelődési házba. Egy részük olvas is, persze könnyű irodalmat, olykor újságot. Vannak, akik sétálnak, sőt kirándulnak. Természetesen tévéznek, és ha zenét hallgatnak, akkor magyar nótát vagy operettet. Az asszonyok kézimunkáznak. Többnyire 40 év felettiek, családosak, közepes vagyoni helyzetűek, 40%-uk képzetlenebb, de vannak érettségizettek, sőt egy kevés diplomás is. Több közöttük a nő. Pest és Buda belvárosában kevesen vannak, a többi kerületben egyenletesen.

Arányuk 23%, körülbelül 300 ezer ember.

2/b) Rekreációs mozizós: Legfőbb, szinte egyedüli szabadidő-tevékenységük a mozi. Könnyűzenei koncertre sem járnak, még kevésbé más kulturális intézménybe. Zenei ízlésük a pop-rock felé irányul. Viszont már – bár nem nagymértékben – használják a számítógépet, internetet, nyelvet is tanulnak. Ritkábban olvasnak. Vannak barátaik, sokat járnák a plázákba. Zömükben fiatalok, úgy 40-45-ig. Férfiak, nők egyformán. Többségük érettségizett, egy negyedük nem. Anyagi helyzetük az átlagnál jobb.

A budapestiek 21%-a, mintegy 280 ezer ember viselkedik így.

A rekreációsok két típusának aránya tehát 44%, 58 ezer ember. Majdnem a lakosság fele!

3.) Felhalmozók: E típusban is két alcsoporttal kell számolnunk.

3/a) Populáris bulizós: Mindenekelőtt intenzitásában és többoldalúságban különbözik az előzőtől, de az eltérés fokozati. Ők már nemcsak moziba mennek, sőt nemcsak pop-rock koncertre, hanem olykor színházba is, vagy művelődési házba is. Az alternatív zene és a dzsessz iránt is érdeklődnek. Többet olvasnak, mint az előző csoport, de kevesebbet, mint a következők. Számítógépeznek, interneteznek, nyelvet tanulnak, sportversenyre járnak. Szeretik a vendégséget, a szórakozóhelyeket, az éttermeket, a „bulikat”. A csoport felét huszonévesek adják, másik fele 30 feletti. (Az átlag 30 év.) A férfiak és nők aránya 70-30%. Közepes vagyoni helyzet, közepes képzettség. Többségben vannak a belső gyűrű lakosai.

Arányuk 9%, 120 ezren lehetnek.

3/b) Sokoldalú, modern fiatalok. Minden kulturális intézményben előfordulnak (mozi, múzeum, kiállítás, művelődési ház, színház). Rendszeresen olvasnak, komoly művészeti és társadalmi-tudományos könyveket is. Zenében is mindenevők: pop-rock, alternatív, népzene, és komolyzene is. Sportolnak, kirándulnak. Aktívan is részt vesznek a kultúrában: filmeznek, videóznak, fotóznak, festenek, rajzolnak, táncolnak. Természetesen sokat használják a számítógépet és az internetet. Társas kapcsolataikat ápolják. Voltaképpen átmenetet alkotnak a kulturális elitbe, annak képezik utánpótlását.

Zömükben (70%) fiatalok (40 alatt). Nők kicsit többen vannak (60-40%). Egyenlő arányban közép- és felsőfokon végzettek, valamint diákok. A belső gyűrű lakosai.

A budapestiek 17%-a, 225 ezer ember sorolható ide. A „felhalmozók” aránya tehát 26%, összesen 345 ezer körül vannak.

4.) Hagyományos módon kultúraorientáltak: gyakran járnak hangversenyre, színházba, múzeumba, művelődési házba, de moziba már ritkábban. Sok könyvet olvasnak, inkább komoly, de olykor szórakoztató irodalmat is.

Történelmi, társadalmi, természettudományi könyveket is. Komolyzene-hallgatók – de a dzsesszt és az operettet sem utasítják el. Más szabadidő-tevékenységben nem nagyon aktívak. Sétálnak, kirándulnak, de nem sportolnak. Vendéglőbe gyakran járnak. Aktív művészeti tevékenységet nem nagyon végeznek – de a nők még kézimunkáznak, horgolnak. Többnyire a számítógép használatát is elsajátították.

Ez a csoport idősebb a többinél. Több mint felük 50 éven, 80%-uk 40-en felüli. A nemek aránya kétharmad-egyharmad, a nők javára. Felük diplomás, felük érettségizett. Anyagi szempontból jól állnak. Többnyire az elitkerületekben laknak.

A budapestiek 11%-a, 145 ezer ember tartozik ehhez a csoporthoz. E számítás a 14-70 év közötti lakosokra szignifikáns, számításaink szerint mintegy 1 millió 300 ezer emberre. Ez azonban nem Budapest egész lakossága. Nincsenek benne a 14 év alattiak és a 70 év felettiek, valamint a társadalom alattiak, akik nem eshettek bele a mintába.

Néhány szó az öltözködés kultúrájáról

Vizsgálatunk a szó szorosabb értelmében vett kultúrával foglalkozott. Nem volt módunk arra, hogy a szélesebb értelemben vett kultúrára is kitérjünk, tehát a lakás, az öltözködés, az étkezés, az utazás, a társadalmi viselkedésformák kultúrájára. Állításunk szerint azonban mindezek szerves viszonyban állnak egymással. Ennek igazolására idézzük fel Valuch Tibor (2004) könyvét az öltözködésről.

Valuch a következőképpen foglalja össze a 20. század második felének magyarországi öltözködéstörténetét. Megszűntek a lokális különbségek. Piackonformmá váltunk, általánossá vált a tömegfogyasztás, a divatstílusok gyors követése és keveredése. A jövedelmi különbségek azonban megnövekedtek. Az egyik végponton a luxuscikkeket vásárló csoportok, a másikon azok, aki a rendszerváltás következtében hátrányos helyzetbe kerültek, és egyre nagyobb nehézséget jelent számukra a szükséges ruhadarabok beszerzése is. Nőtt a hiányos ruházatúak száma is.

Ha számszerűen (százalékosan) is felmérné az egyes csoportokat, meglehet, hogy ugyanazokat az arányokat találná.

Akik kimaradtak: a társadalom alattiak

Szóltam már Szelényi Iván-Ladányi János vizsgálatairól, amelyben a hazai „underclass” (a társadalom alattiak, benne a cigányság egy részének) létét és helyzetét elemzi. Ők természetesen nem kerültek bele a mintánkba (sőt általában a mintákba), vagy csak nagyon ritkán. Pedig a vizsgálatok szerint (lásd például Szelényi Iván-Ladányi János kutatásait) a társadalom 15-20%-át is kitehetik. Amit tehát a továbbiakban az egész társadalom arányairól mondunk, végül is nem az egész társadalomról szól, hanem annak (óvatosan fogalmazva) 85%-áról.

Kultúrájuk természetesen nekik is van – de ez a kultúra más, mint a többi. Nemcsak negatívumokkal jellemezhető (hogy például természetesen nem olvasnak, nem járnak semmilyen kulturális intézménybe). Régebben ott volt nekik a népi kultúra hagyománya, ez ma már csak nyomokban él (bár néhol még mindig feltör). Van azonban egy saját mindennapi kultúrájuk is, amely külön érdemes a vizsgálódásra.

A „szegénység kultúrája” az underclass létével kapcsolatban vált szociológiai vitatémává. Vannak, akik úgy vélik, hogy maga a kultúra, vagy a kultúra hiánya az oka a társadalom alatti helyzetnek. Ladányi János és Szelényi Iván (2004) ezt nem fogadják el. „A szegénység kultúrája nem a kultúra hiányán alapul – mondják. A szegénység legszegényebbjei is adekvát válaszokat alakítanak ki életkörülményeikre. Ezek a válaszok azonban még nem alkotnak egységes rendszert. Nincs egységes szegénykultúra – a szegénységnek kultúrái vannak.”

Többen elemzik a szegénység kultúrájának ismérveit. Oscar Lewis (1961) védelmi és túlélési mechanizmusként írja le. Ladányi és Szelényi az egyenlőségnek azt a feltétlen fogalmát használja, amely nem ismeri a teljesítmény szerinti elosztást, és amelyet ezért Arisztotelész is ősibbnek ítélt.6 Alapvető különbsége ez a kétféle magatartásnak, habitusnak.

Lipp Márta (2001), munkaközösségünk régi tagja, A szegénység kultúrája címmel foglalta össze vonásait. Első és legfontosabb tulajdonsága a mozdulatlanság. Az idő szinkronikusan jelenik meg, nem lineárisan és nem ciklikusan (mint a paraszti népi kultúrákban). Hiányzik belőle a fejlődés eleme. Az élet epizódokból, olyan jelenségekből áll, amelyeknek nincs kitüntetett jelentőségük, és nincs kitüntetett idejük sem, amihez megjelenésük kötődne. A szegénység kultúrájának térképzete viszont zárt.

Együtt jár ez a szituáció uralmával. Csak annak van realitása, ami a szituáció része. Ezenkívül van egy gazdag fantáziavilág, egyrészt negatív, fenyegető, másrészt pozitív, csodaváró. A kettő komplementer módon egészíti ki egymást. Harmadrészt a szegénység kultúrája fragmentáit. Az élettörténetből egymástól elszigetelt események sorozata lesz. Hosszasan beszélnek történeteket, jobbára szituációs győzelmekről – vagy vereségekről. A részletek önálló életet élnek, a teljes helyét a torzó veszi át.

A szegénység kultúrája tehát az élethelyzet terméke – de ugyanakkor akadályává válik annak, hogy ki lehessen lépni a diszkriminatív helyzetből.

Összefoglalás

Tekintsük át még egyszer – most a társadalom alattiakat is bevonva – az összképet és az arányokat.7

0.) A társadalom alattiak.8 A most tárgyalt módon nem integráns részei a társadalomnak. Nemcsak kívül, de voltaképpen alája szorultak, akár gazdasági, akár etnikai okok, akár (gyakran) mindkettő miatt. Voltaképpen kívül vannak a termo-szociodinamikai rendszeren is – bár nemcsak a pernye hullik rájuk, hanem olykor lángnyelvek gyújtják fel világukat. Arányukat (szerényen) 15%-ra becsüljük.

1.) A passzívak közé két klasztert sorolunk a „sivárokat” és a „kocsmázókat”. Legtöbben parasztcsaládból indultak, de már korábban, vagy legkésőbb a mezőgazdaság 1990 utáni válságában, kiestek belőle, és peremére szorultak. Olyanok, akik a múlt század második felében munkássá akartak válni, de ez nem teljesen sikerült. Meg azok a városi munkások és alsó közép-, felső alsó rétegek, akik nem tudták megőrizni létük stabilitását. A társadalom termodinamikai forrásában így vagy úgy marginalizálódtak, a peremére szorultak, de még nem kerültek a társadalom alá. Elvesztették hagyományaikat, de újat nem találtak. Arányuk a teljes társadalom mintegy 30%-a.

2.) A rekreatív, megkapaszkodók közé két klasztert sorolhatunk: az „eljárókat” és az „olvasókat”. Nagyjából egyenletesen oszlanak meg fiatalok és öregebbek, kevés és közepes végzettségűek, város és vidék, paraszti, munkás és kis- vagy középpolgári eredetűek, férfiak és nők között. De nincs vagy kevés közöttük az értelmiségi. Ők már szociodinamikai modellünkben az integráns belül lévők közé tartoznak (bár némiképp még a margó széle felé).

Arányuk körülbelül az (integráns) társadalom egynegyede (25%).

3.) A felhalmozókról húsz évvel azelőtt azt mondtuk, hogy részben törzsökös munkások, részben a tercier szektorbeliek. Most azt kell mondanunk, hogy mindenekelőtt annak a nemzedéknek a tagjai sorolhatók ide, akik már 1990 után váltak felnőtté, és most a maguk útját keresik a társadalmi beilleszkedésben. A termo-szociodinamikai modellben ők az igazi belül lévők (bár vannak közülük, akik fél szemmel a küszöb felé kacsintanak. Együtt az (integráns) társadalom egy hatodát, 15%-át alkotják. (És mint láttuk, a 14-30 éves korosztálynak is csak egyharmadát!)

4.) A kulturális elit, az autonómia, a (szó igazi értelmében vett) polgári életforma táborába jobbára a diplomások, az értelmiség, valamint az értelmiségi ifjúsága, pontosabban mindezek egy része tartozik. A termo-szociodinamikai rendszerben ők a felül lévők és a liminálisok. A teljes társadalom egy hatoda, 15%.

Az így megrajzolt habitus, illetve szociokulturális struktúra igen sokat mond el társadalmunk helyzetéről és problémáiról. Mindenekelőtt kegyetlenül jellemzi az ország még mindig meglévő félperifériális helyzetét.

Miben áll az elmaradottság? Nem az autonóm-autentikus (high-brow) típus arányában, ez ugyanis a nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. A kultúra nagy értékeit befogadó, az autonóm társadalmi magatartást megvalósító emberek aránya ma sehol a világon nem nagyobb az egész lakosság 15-20 százalékánál. A félperiférikus országok, Európa közepe és benne Magyarország ezen a téren nem volt és ma sem elmaradottabb akár a legfejlettebbeknél sem. (És ez az egyik legfontosabb különbség a félperiféria és a valódi periféria között!) Igen sok példát lehet ennek igazolására felhozni. Nagy zenészeink éppolyan híresek, mint koncertközönségünk, nagy matematikusaink és fizikusaink éppannyira, mint legjobb iskoláink matematikaoktatása; irodalmunk teljesítménye ugyanannyira, mint az, hogy nálunk még mindig milyen sokan olvasnak verset stb.

Az igazi különbség változatlanul a közép- és az alsó rétegek egymás közötti arányában és színvonalában van. Már számszerűen is: nálunk a passzívak aránya nagyobb, a két középső réteg aránya kisebb, mint akár az Amerikai Egyesült Államokban, akár Franciaországban. Ott szélesebb a középső réteg. Ez a miénknél nagyobb mértékben rendelkezik kialakult polgári életvitellel és szemlélettel. Életkörülményeik rendezettek, középszinten változatosan és ugyancsak középszinten individualizáltan töltik a szabadidejüket, és ami talán a legfontosabb: szignifikánsan magasabb és megbízhatóbb a munkakultúrájuk. Meglehet, hogy színvonalukat egy radikális kritika nem minősítené magasnak, de amit megszereztek, azt őrzik, életformájuk stabil, megállapodott. A mi hasonló rétegünk, illetve rétegeink színvonala ennél alacsonyabb, arányuk pedig kisebb. Igen nagy viszont nálunk a passzív réteg. Tagjai kénytelenek átmenetiségnek mindazon sajátosságával „rendelkezni”, amelyek viszont a világ periférikus országaiban jellemzik az elsőfokú viszonyokból kicsöppent, de a másodfokúakat elsajátítani nem tudó rétegeket.

Ez tehát a szabadidő, az életmód-életforma, a társadalom szociokulturális struktúrájának képe az évezred végén Magyarországon és a nagyvilágban. Ezzel kell szembenéznie a következő évszázad emberének.

Es itt érkeztünk vissza a kultúra problémájához. Az elemzés azt mutatja, hogy egyre jobban érvényesül a Michigani Egyetem kutatócsoportja (Ronald Freedman, Amos H. Hawley, Werner S. Landecker, Gerhard Lenski, Horace M. Miner) által kifejtett és már idézett általános törvény, amely szerint minél szélesebb valamely kultúra bázisa, annál nagyobb az esélye a társadalmi változásnak. És ugyanez érvényes az idő függvényében: minél inkább előrehaladunk az időben, annál inkább a kultúra az a „független változó”, amely előrelendíti, vagy megakadályozza a fejlődést.

Lábjegyzet

  1. A kutatásokat a Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézete és Szociológiai Kutatóintézetének „Kultúrakutató Műhelye” végezte. Vezetője Vitányi Iván, helyettese (haláláig) Hidy Péter. A kutatatásban részt vett Hunyadi Zsuzsa (Szonda Ipsos, Magyar Művelődési Intézet), Falussy Béla (Központi Statisztikai Hivatal), valamint Bárdosi Mónika, Lakatos Gyuláné és Varga Alajosné (mindhárman a Központi Statisztikai Hivatal munkatársai.) A kutatás két másik vizsgálattal egészült ki a Magyar Tudományos Akadémia és a Miniszterelnöki Hivatal közös kutatásának keretében. Az egyik az ifjúság kulturális magatartásának, a másik a közösségi viszonyoknak felmérésére irányult. Az ifjúságkutatást Bánáti Ferenc, a közösségkutatást Csejtei Mária végezte. A továbbiakban azokat a kutatásokat ismertetjük, amelyeket a jelen kutatási terv keretében végeztünk. Kiegészítve természetesen más, tárgyunkra vonatkozó kutatások eredményeivel is.
  2. Falussy Béla vizsgálatainak felhasználásával.
  3. Falussy Béla idevonatkozó írásai munkaközösségünk kezdeményezésére a jelen kutatási program keretében jelentek meg az Új Mandátum Kiadónál Hidy Péter és Németh István szerkesztésében Az időfelhasználás metszetei címmel (2004).
  4. Falussy Béla 2003. május 21-én Tihanyban tartott előadása alapján. Címe: Hogyan épül fel az ember 24 órája?
  5. Még egyértelműbb képet nyújt a Gallup Intézet egy korábbi, 1996-os vizsgálata, amelyet ötezres reprezentatív mintán végeztek, de kevesebb (21) tevékenységre kérdeztek. Talán éppen a kevesebb tevékenység felvétele is okozta, hogy itt a kép még élesebb és kontúrosabb. Végül is három klasztert különítettek el.
  6. Arisztotelész kétféle – egyenlősítő és osztó – igazságosságról beszélt. Az egyenlősítő elve szerint mindenki ugyanazt kapja, tekintet nélkül teljesítményére, érdemeire, egészségére stb. Ez tehát teljes egyenlőség, de nem teljes igazságosság. Az osztó igazság szerint a juttatásokat a közösség által kodifikált érdem szerint módosítják. Itt viszont teljes az igazságosság, de nem teljes az egyenlőség.
  7. Az arányok itt tudatosan lekerekítettek, elnagyoltak, de megfelelnek a kutatásoknak. Áttekinthető világos képet akartunk adni, magáról a szerkezetről.
  8. A társadalom alattiak esetében külön értelme van annak a szokásnak, hogy a felsorolást 0-val kezdjük.

A kulturális intézményrendszer. [kereslet és kínálati] Társszerző: Hunyadi Zsuzsa

A közösségi művelődés intézményei. Társszerző: Hunyadi Zsuzsa

Társas-közösségi viszonyok és kulturális habitus. Társszerző: Csejtéi Mária

Ifjúság és kultúra. Társszerző: Bánáti Ferenc

IV. rész. Kulturális politika [összegzés]

Következtetések a kulturális politika számára

A kulturális politika stratégiája

Kitekintés és zárszó

Többször említettük már, hogy kutatásaink folyamatosak („longitudinálisak”), 2003-ban tehát lényegében az 1995-ös vizsgálatot ismételtük meg. Érdemes ezért most felidéznünk az arról megjelent könyv (A magyar társadalom kulturális állapota, 1996) zárógondolatát.

A könyv megállapítja, hogy 1990 után a társadalom kulturális tevékenységének adatai nem mutattak növekedést, hanem inkább csökkenést. Nem radikális zuhanást, csak lassú apadást. Nem katasztrófát, „csak” eróziót. Hadd idézzünk néhány bekezdést szó szerint is.

„Minden ágazatban megnőtt a kínálat. Beáramlott a legkülönbözőbb kulturális alkotásoknak az a kínálata, ami az euroatlanti országokat jellemzi. Most már nálunk is minden hozzáférhető. Lényegében fennmaradt az intézményhálózat. […] Az állami kézben központosított kulturális intézményrendszer helyén ma magánkézben lévő szabad intézmények sokasága dolgozik: könyvkiadók, könyvesboltok, mozik, galériák, hangversenyrendezők, filmgyártók, televízióstúdiók, lapok, folyóiratok nagy számban. Még megvolna az ország, megvolna a kultúra. […] Minden megvan, de mindenből egy kicsit kevesebb, mint tegnap volt. Több könyvet adnak ki, de kevesebb példányban, még kevesebb kerül a könyvtárakba, és még kevesebben olvasnak. Nőtt viszont az igénytelen szórakoztató művek száma, és az olvasók nagyobb arányban fordulnak feléjük, mint korábban. A könyvek drágábbak lettek, a könyvesbolt kevesebb. […] Mindezzel együtt és mindennek következtében alapvető baj, hogy fogyatkozóban van a kultúra presztízse.

Ez az állandó csökkenés, fogyás igen jellegzetes jelenség. Rosszabb, mintha végveszély fenyegetne, mintha már sorra zárnák be az intézményeket. Mivelhogy egy nagy, látványos összeomlásnak is megvan a maga haszna: az utána következő megújulás. Amikor kisírt fejjel felemeljük a fejünket. Amikor nagypénteken már reménykedhetünk a feltámadásban.

[…] A diagnózis lényege, hogy mindenből, illetve (legyünk igazságosak) majdnem mindenből egy kicsit mindig kevesebb van, mint tavaly volt. Kicsit kevesebb, kicsit drágább, kicsit gyengébb színvonalú. így szinte észre sem lehet venni. Sőt még ünnepelni is lehet közben, mintha minden jól menne. […] Nincs végveszély. Még áll az »ősz Peterdi háza«, és a »régi harc fiai« közül is sokan készek új harcra. De a ház egyre romosabb. A harcra kész sereg egyre kisebb…

Abba kell hagyni a »foldozást, toldozást«, meg kell állítani a kultúra hanyatlását. Meg kell állítani azoknak a folyamatoknak a gátlástalan előrehaladását, amelyek a hanyatlást előidézték és előidézik.”

Most, 2005-ben azt kell jelentenünk, hogy ezek a keserű megállapítások ma is érvényesek. Nem érdemes megismételni, hogy a helyzet miben lett jobb és miben rosszabb. Mindezzel együtt sajnálatos tény, hogy az erózió nem állt meg!

A következőkben ezt a tényt fogalmazom meg a könyvben használt tudományos diskurzusok elméleti megközelítése és szóhasználata szerint.

Rendszerváltás

Megtörtént a politikai és a gazdasági, de nem történt meg sem a társadalmi, sem a kulturális rendszerváltás.

Pontosabban: a kultúra területén is csak a politikai és a gazdasági rendszerváltás zajlott le. Politikailag a kultúra kikerült a (tévesen) szocialistának nevezett autoriter állami irányítás alól. Gazdaságilag a kulturális intézményrendszer nagy része privatizálódott. De a kultúra immanens rendszere, belső struktúrája, szerkezete, a társadalom különböző részeihez való viszonya nem változott.

A társadalmi és a kulturális rendszerváltás viszont a legszorosabban összefügg egymással. Csak akkor alakul ki a társadalom új, modern rendszere, ha átalakul a kultúra rendszere.

Dahrendorf azt állította, hogy ehhez hatvan év szükségeltetik. Lehetne-e kevesebb?

  • Primer – szekunder – és tercier társadalom
  • Rendiség – első – és második modernizáció
  • Periféria – félperiféria -centrum

A három terminológia1 voltaképpen ugyanazokat az állapotviszonyokat írja le más szavakkal. Hadd használjam most a kétféle modernitás2 fogalmait.

E szerint kétféle modernizációt kell megkülönböztetnünk. Az első a klasszikus modernizáció a gőzgéptől a számítógépig, a francia forradalomtól (vagy ha úgy tetszik Amerika felfedezésétől) a jóléti államig tartott. A második (reflexív) modernizáció a számítógép információs forradalmával, a jóléti állam válságával kezdődött. Tehát történelmileg vadonatúj jelenség.

Csakhogy az első modernitás még egyben kompromisszum a rendiség és a modernség (az első és a másodfokú viszonyok) között. A gazdaság és az álladalom (az establishment) modernizálódik, de épségben hagyja és csak „felülüti” a mindennapi társas és kulturális viszonyok feudális jellegét. A második modernizáció (a harmadfokú társadalom) ezt tépi szét, vagy – hogy a jelennél maradjunk – ezt kezdi széttépni. Ez a világ mai holtpontjának jellege.

A változás gyökere kulturális jellegű (bár magja – meglehet – technikai). Beck ezt fejezi ki az individualitással és különösen a reflexivitással. Az individualitás fogalma ugyanis nemcsak azt tartalmazza, hogy az egyén autonómiája megnövekszik, hanem azt is, hogy a hagyományos társas-közösségi kapcsolatok meggyengülnek. Jobban és másképpen, az eddiginél szignifikánsabban kerül bele az élet kockázat (rizikó-) rendszerébe. Másfajta kultúra kell tehát ahhoz, hogy az ember az új viszonyokban (és az új viszonyokkal) élni tudjon. A reflexivitás (mint már elemeztük) magasabb fokú, divergens, szofisztikus, dialektikus gondolkodást és kultúrát kíván – a társadalomnak előbb egy kisebbségétől, majd mind nagyobb részétől.

Ebben a könyvben mindezzel természetesen a kulturális és – részben – a társadalmi viszonyok szempontjából foglalkoztunk. Az elemzett dimenziók azonban a gazdasági fejlődés vonatkozásában is érvényesek, de tárgyalásába tematikai és terjedelmi okokból nem mehettünk bele.

Zsákutca és főútvonal

(Periféria – félperiféria – centrum)

Másképpen halad azonban előre ez a folyamat a (Bibó szerint vett) zsákutcás fejlődésben és a főútvonalon. Más szóval a (fél)periférián és a centrumban. A zsákutcában nem a modernitás köt kompromisszumot a rendiséggel, hanem a rendiség a modernitással. A hűbériség sokkal erősebb3 annál, hogy alá lehessen vetni. Ezért inkább áthatja és magához idomítja a nyugati típusú modernitás megjelenési formáit.

Ez történt Kelet-Közép-Európában – és így nálunk is. A társadalom és a kultúra feltárt szerkezete (a nyugatihoz képest vékony középrétegek + kiterjedt alsó rétegek és társadalom alattiak) ezt valósítja meg makacsul változásképtelen formában.

Mi történt tehát? Úgy mentünk bele az (első) modernizációba, hogy kénytelen-kelletlen, nyíltan, de olykor latens formában megőriztük a rendies viszonyok dominanciáját. Saját gyenge polgárságunkat és kapitalizmusunkat is ebbe a nadrágba bújtattuk.

A második modernizáció kapujában ez különösen nehéz feladatot ad. Ott ugyanis (az euroatlanti centrumban) ezek a rendies-patriarchális viszonyok már lassan maguktól is csak nosztalgikus-szimbolikus formában élnek tovább. Nálunk viszont még erősek, sőt életerősek. Legyőzésükhöz, folyamatos átalakuláshoz kultúra kell. Kultúránkat viszont a korrózió fenyegeti.

Szerves és szervetlen fejlődés

Sajátos viszonyainkat még árnyaltabban fejezhetjük ki a szerves és a szervetlen fejlődés fogalompárjában – amelyből mi sajnos a szervetlenség fejlődését képviseljük. Akár azt is mondhatjuk, hogy archetípusát jelenítjük meg. Az I. részben részletesen bemutattuk, hogy milyen következményekkel jár, mik a kritériumai a zsákutcás, szervetlen fejlődésnek. A fejlődés nem alulról, tehát nem szervesen indul, hanem felülről, államilag. Az álladalmi beavatkozásnak nagyobb a szerepe, mint a szerves fejlődésben. Nagyobb a bürokrácia. Az új viszonyok az emberek jelentős része számára idegenként jelennek meg.4 Az újkor elejének nagy forradalmai (mint a holland, a francia, az angol, az amerikai) itt nem tudtak megismétlődni, vagy hamar leverték őket, a polgári fejlődés kezdeti konfliktusait nem tudták végig kihordani. Az elmaradt korai erőszakos lépés hiánya a kései erőszakos autokratizmusba torkollott. A piac gyenge és függő, kétfelől – az állam és a hitbizományok felől – sem szabad. A gazdaság elmaradott, félgyarmati jellegű. Mintha két társadalom élne egymás mellett, csak lazán összefonódva: egy rendi, patriarchális, hitbizományi és egy modern polgári (Norbert Elias és Erdei Ferenc egymástól persze függetlenül – ezt nevezték kettős társadalomnak). Nem alakul ki a modernitás hatékony dominanciája.5 Van egy erős felső osztály, van egy liminális értelmiség, de a középosztály vékony, autonómiája gyenge, ki van szolgáltatva a kliensi viszonyoknak. Kultúrája bizonytalan, nem elég megalapozott. Ezzel szemben igen nagy azoknak a rétegeknek és csoportoknak az aránya, amelyek marginális helyzetbe kerültek. (Ezt neveztük egyharmados társadalomnak.) A peremrétegek kultúrája is marginális: a régi hagyományokat már nem őrzi, az újakat még nem tudja kellő mélységben elsajátítani. Mindennek folytán az európai értelemben vett civil társadalom sem tud szabadon kifejlődni.

Ezek a viszonyok tehát összefüggő szövevényt alkotnak. „Megoldásuk”, a szervetlen állapotból való kilépés is csak valamennyi területen együtt történhet, valóságos forradalomként. Ez lenne a „rendszerváltás” befejezése, de a szó teljes értelmében. Nem pusztán az 1957-1990-es (vagy az 19481990-es) rendszert kell felváltani, hanem a zsákutcás magyar múlt egész szövevényes szisztémáját. És ebben a kultúra szerepe egyáltalán nem másodrendű.

Első és második modernitás, rendiség

Az első modernizáció az uralmon lévő ipari társadalom és a feudális háttérviszonyok közötti hallgatólagos kompromisszum.

A szovjet „modernizáció” a szocializmusnak nevezett neofeudalizmus uralma alatt megvalósított iparosítás.

Az 1990 előtti Magyarország az uralmon lévő neofeudalizmus és az indusztriális modernizáció hallgatólagos kompromisszuma.

Kérdésünk az volt: hol tartunk most?

A következőképpen felelhetünk: az 1990 utáni átmeneti társadalmak a neofeudalizmus új formái, illetve a modernizáció első, valamint második formája közötti hipokrita együttműködés és álságos (mert céljaiban leplezett) harc színterei.

Az álságosságot a kultúra holtpontja biztosítja.

A harmadfokú társadalom, a minőség társadalma, a második modernség ugyanis azt jelenti, hogy a kulturális tőke egyenlő, sőt egyre inkább erősebb a gazdasági és a társadalmi tőkénél. Nálunk viszont társadalmi szinten gyengébb.

Holtpont és forrpont

A „holtpont” – mint már mondtuk – nem azonos az entrópiával. A társadalom szociodinamikai feszültsége nem csökken, de az adott állapotból nem tud kimozdulni. Minden mozog, de a társadalom nem forr, hanem inkább magában fő. Nem kohó, hanem fazék. A gazdaság, a kultúra, a politika nem tud a fazékból kilépni.

A csend ilyenkor veszélyesebb, mint a robbanások zaja. Olyan időt élünk, amikor kevésbé lehet előre látni, mi következik, mint máskor. A múlt század első fele tele volt olyan eseményekkel (a szovjet forradalommal, a fasizmussal), amelyek megakadályozták az előrelátást. A múlt század második fele, a jóléti társadalmak kialakulása azonban olyan világba vitt, amelyről azt hihettük, a racionalizmus győzedelmeskedett. A görbe most ismét fordult. Nem tudhatjuk, hogy a jelenlegi állapot mennyire holtpont és mennyire forrpont.

A kultúra szociodinamikai szerepe

Ma az emberi közösség mechanizmusában két erő működik egymással szemben. Az egyik a tűz, a változás dinamikája, a másik az entrópia statikája. A kettő közötti egyensúly adja a társadalom egyenletes fejlődését. Eszerint működik a társadalom dinamikus szerkezete. Az egyik póluson ott vannak a szüntelen megújulást, változást képviselő kreatív emberek, rétegek, velük szemben pedig a társadalom védett belvilágában élő, vagy éppen a margóján kapaszkodó rétegek, amelyek mozdíthatatlanok. Közöttük ezerféle változata az állandóságnak és a változásnak.

A két – vagy a közbülső fokozatokkal együtt három erő közötti egyensúly hozza létre a társadalom egyenletes fejlődését.

Harcuk és életnek nevezett kompromisszumuk voltaképpen a kultúrával egyenlő. A szó legszélesebb (és ezért legigazabb) értelmében, amely szerint a kultúra az ember, az individuumok és közösségek egyetemes viselkedésének magja. A társadalom szociokulturális szerkezete adja a társadalom egyetemes struktúrájának vázát.

A társadalom nem működik jól, ha a benne lévő alkotóerők nem tudnak érvényesülni, mert a társadalmi körülmények miatt liminális szabadságuk nem bontakozik ki, illetve ha túlságosan nagy azoknak a rétegeknek az aránya, akik passzivitásra kényszerülnek, vagy megelégednek a rekreatív újratermelődéssel. Történelmi helyzetünk okozta, hogy nálunk ez a struktúra vasketrecként fogja össze a társadalmat. Vizsgálataink azt elég pontosan mutatják be, hogy ma is ebbe vagyunk beleszorítva.

Ha ki akarunk törni a vasketrecből (szelídebb, de nem optimistább hasonlattal: a szervetlen fejlődés zsákutcájából), ezen kell változtatnunk.

Ez nem pusztán gazdasági kérdés. A gazdaság és a kultúra nem alapfelépítmény, hanem komplementer viszonyban vannak.

1983-ban így fogalmaztam: nem abból kell kiindulni, hogy mennyi pénz kell a kultúrához, hanem hogy mennyi kultúra kell a pénzhez (értsd: a meglévő források ésszerű felhasználásához, gazdasági fejlődésünk feltételeinek megteremtéséhez).

Ma is ezt javaslom, a politika – és nem csak a kulturális politika – számára is.

Lábjegyzet

  1. Mint az I. részben kifejtettük.
  2. Ulrich Beck és vitatársai dolgozták ki.
  3. Hadd emlékezzek itt meg Márkus Istvánról, aki életének utolsó évében a feudalizmus és különösen a késő rendiség formáinak és kapcsolatrendszerének továbbélését elemezte makacs következetességgel. Munkája sajnos nem készült el, és – ha jól tudom – el is veszett.
  4. Grendel Lajos úgy fogalmazza ezt meg (Mozgó Világ, 2005. július), hogy míg nyugaton minden kontinuus, nálunk minden diszkontinuus.
  5. Talán nem kell itt még egyszer megismételni Ulrich Beck elemzését a modernitás és a feudalizmus viszonyáról.

Felhasznált irodalom

Tartalom

Post a comment or leave a trackback: Trackback URL.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: